Metafizikai realizmus: a világ objektív valósága 1. – A józan ész filozófiája III.
A tomizmus az Egyház szellemi gerince. A józan ész filozófiája, ahol a hit és az értelem egymást kiegészítve tárja fel előttünk a lét és az igazság alapvető törvényeit. Bölcseleti sorozatunkban bemutatjuk azokat a filozófiai doktrínákat, melyek a természetes ész fényében meghúzódnak a katolicizmus teológiája mögött. Ebben a részben a metafizikai realizmusnak, avagy a világ objektív létének a tanítását ismertetjük.
Bevezetés
Mindennapi tapasztalatunk – ahogyan szemléljük a világot, cselekszünk benne és interakcióba lépünk egymással, ahogyan a körülöttünk lévő dolgokhoz viszonyulunk – hallgatólagosan feltételezi azt a bölcseleti igazságot, miszerint a világ valóban létezik, és hogy ez a valóság megismerhető az értelmünk számára. Mindezt nem szoktuk tudatosítani magunkban, mégis így éljük meg a mindennapjainkat, éljük az életünket. Amikor döntéseket hozunk, vagy amikor egyszerűen beszélünk egymással, az arról tesz tanúbizonyságot, miszerint ösztönösen, mintegy intuitív módon abból indulunk ki, úgy viszonyulunk a minket körülvevő dolgokhoz, hogy elfogadjuk a körülöttünk lévő világ valóságát. Úgy viszonyulunk a világot benépesítő lények sokaságához, mint amelyeknek saját, tőlünk független valóságuk van, és amelyek bizonyos rend, egy lényegi struktúra szerint működnek, s így ezeket képesek vagyunk az értelmünk által megismerni.
Gondoljunk egy egyszerű, mindennapi helyzetre. Amikor reggel felkelünk az ágyból és lábunk először érinti a talajt, nem vizsgáljuk meg azt a lehetőséget, hogy a szilárd talaj esetleg cseppfolyóssá vált volna, és így elnyelhet minket a föld. Nem kezdünk el kételkedni abban, hogy a csapból kifolyó víz kémiai szerkezete megváltozott, és így nem fogja oltani a szomjunkat, esetleg megmérgez minket. Egyszerűen rálépünk a földre és megisszuk a vizet. Ez a tulajdonképpeni ösztönös mechanizmus, mint állandó tudatosítást nem igénylő, „gondolkodás nélküli” cselekvés azonban valójában egy mély meggyőződést tükröz: azt, hogy a világ valóságos, következetes módon működik, és hogy érzékeink és értelmünk alapvetően megbízható kapcsolatban állnak ezzel a valósággal. Ugyanez történik akkor is, amikor beszélgetünk valakivel. Feltételezzük, hogy szavaink egy bizonyos jelentést hordoznak, hogy az ezek mögött meghúzódó fogalmak tükrözik a szó által reprezentált dolog lényegét, hogy a másik megértheti, amit mondunk, és hogy az, amiről beszélgetünk, az mindannyiunk közös valósága.
A józan ész (sensus communis), úgy tűnik itt is – csakúgy, mint a sorozatunk előző részében ismertetett igazságfogalom kapcsán – megerősíteni látszik egy újabb tomista doktrínát, mégpedig az ún. tomista realizmus lételméleti és ismeretelméleti alapállást.
Eszerint a tomista realizmus alapvető állításait az alábbi tézisekben, egy ontológiai és egy episztemológiai állításban lehet összefoglalni: 1. Létezik egy a tőlünk, a megismerő elmétől független valóságos, objektív világ. 2. Az emberi értelem képes az objektív világ struktúráját és a dolgok esszenciáját megismerni.
A következőkben az első tételmondat részletesebb ismertetésén és kimunkálásán keresztül kívánjuk igazolni a metafizikai realizmust. Azt, hogy a józan ész alapintuíciója az örök bölcselet (philosophia perennis) felé mutat, s hogy az igazság feltérképezése és tételezése csupán következetes végigondolása annak, amit nap, mint nap feltételezünk: a világ objektív valósága, egy az elménktől, a megismerőtől független igazság.
Metafizikai realizmus: a világ objektív valósága
A tomista realizmus első és legfontosabb alapvetése az objektív, az emberi elmétől független világ létének posztulálása, avagy az ontológiai realizmus tételezése. Az az állítás, miszerint a világban egzisztáló dolgok valóságossága, alapvető létezésüknek és természetüknek a ténye független az emberi elmétől, a nyelvtől vagy a fogalmi sémáktól, nem vélemény kérdése, nem a tudat projekciói, stb.
Ez pedig azt a nyilvánvaló következtetést vonja maga után, hogy egy adott tárgy akkor is ugyanúgy létezne saját belső törvényszerűsége szerint, akkor is rendelkezne a rá jellemző tulajdonságokkal, ha a megismerő alany (aki észleli ezt a tárgyat, vagy éppen gondolkodásának tárgyává teszi azt) egyáltalán nem létezne.
Az erdei madárcsicsergés akkor is valóságos, ha nincs ott senki, aki ezt hallja; a ködbe burkolódzott hegyorom akkor is a reális világ része, ha nincs ott senki, aki azt lássa; a felkelő nap fénye, attól függetlenül is bevilágítja a tájat, hogy mi gondolunk-e ezen természeti jelenségre, avagy sem. A világ és a benne lévő dolgok ténylegessége, létük realitása tehát a mi megismerő tevekénységünktől függetlenül áll fenn. A dolgok létét nem befolyásolja az, hogy mi érzékeljük-e azokat, vagy hogy mit gondolunk róluk, létüket és természetüket, lényegüket tőlünk függetlenül kapták és birtokolják. Nem a mi értelmi és akarati működésünk termékei, nem a képzeteink tükörképei, hanem az önállóan létező, ontológiai függetlenséget mutató tárgyi valóság részei, melyek saját természettel, saját inherens létmóddal (modus essendi) rendelkeznek.
A metafizikai realizmus végül is annak az alapvető igazságnak a módszeres kifejtése, amit mindannyian tapasztalunk, és a józan eszünkkel is beláthatunk, ami arra kényszeríti elménket, hogy elismerjük: a világ valódi, és tőlünk függetlenül is fennáll.
Az alábbiakban egy olyan érvet mutatok be, amely mint a józan ész és a filozófiai reflexió találkozási pontjai elvezethetnek bennünket a tomizmus legfontosabb lételméleti tézisének elismeréséhez, a metafizikai realizmushoz. Ez az érv nem csupán feltételezi a külvilágot, hanem rámutat arra is, hogy szubjektív élményeink szerkezete is összeomlana, ha nem létezne egy tőlünk független valóság.
1. A cselekvés mindig a létet követi
Az érv a lét és a tevékenység közötti ontológiai kapcsolatra, valamint a tevékénység által kifejtett, a megismerőre tett hatásra, mint kiindulópontra épít. Induljunk ki a cselekvés mindig a létet követi, a tevékenység mindig a létből következik (agere sequitur esse) skolasztikus axiómából. A fa elégetésekor hő szabadul fel, ami melegít; a növény a fény felé nő, mert fotoszintetizáló élőlény; a mágnes vonzza a vasat, mert mágneses térrel rendelkezik.
A tomista metafizika szerint a cselekvés tehát nem más, mint a dolog létének ún. önfeltárulása, az adott lény (ens) aktualitásának, létének a megnyilvánulása. A cselekvés, a tevékenység (agere) tehát minden esetben a lény aktusa, a dologban lévő lehetőségek (potenciák) megvalósulása (aktusba lépése), egy olyan dologé, amely ténylegesen egzisztál, egy megvalósult létállapotban van.
Egy létező csak annyiban képes hatni vagy tevékenykedni, amennyiben maga is aktualitással, azaz léttel (ens) rendelkezik. Ennek okán minden cselekvés, minden tevékenység, mint ún. második aktualitás (actus secundus) szükségszerűen csak olyan lénytől származhat, amely már rendelkezik az első aktualitással (actus primus), ti. a létaktussal, ami minden dolog legbensőbb és legmélyebb aktualitása. Maga a cselekvés már önmagában a dolog létéről tanúskodik, mert a tevékenység csak a lény legalapvető aktusából, a létéből eredhet. Ebből adódóan bár triviálisnak tűnik, de fontos kiemelni, hogy e doktrína szerint valami csak annyiban tud cselekedni, amennyiben létezik. Más szóval: semmi sem tevékenykedhet anélkül, hogy ne létezne.
Ezt alátámasztja egy másik skolasztikus axióma is, a hatóokság (principium causalitatis efficientis) egyik elve, mely szerint minden ható ok a saját hasonlatosságára hoz léte valamit (omne agens agit sibi simile). Ez ugyanis azt feltételezi, hogy a cselekvő lénynek előbb birtokolnia kell saját létében azt a potencialitást, amelyeket aztán a tevékenysége során aktualizál, azaz megvalósít.
Például egy tanár csak azért képes tudást átadni a diáknak, mert ő maga már birtokolja azt, így a diákban megjelenő tudás a tanár tudásának egy bizonyos kifejeződése lesz. Röviden tehát a tanárnak valamilyen módon már rendelkeznie kell azzal, amit közvetít. Vagyis ami létrejön, az nem teljesen idegen az okától, hanem annak valamilyen módon megfeleltethető. Tehát a cselekedetben jelen kell lennie a valamiféleképpen a cselekvőnek, aminek ez okból szükségszerűen bírnia kell valamilyen ontológiai státusszal, azaz létezni kell. Elfogadhatjuk tehát, hogy a létezés legbiztosabb jele maga a cselekvőképesség, avagy minden, ami valamilyen léttevékenységet fejt ki, és hatást gyakorol, az valóban létezik.
2. Minden, ami változik, az valami más által változik
Amint azt fentebb említettük, a cselekvés, a hatás minden esetben egy lény aktusa, avagy egy dolog lehetőségi létállapotának, a potenciáinak az aktualizálása. Az aktus, mint ténylegesség az, ami egy dologban már most megvalósult (a víz ténylegesen folyékony halmazállapotú), míg a potencia azt a belső lehetőséget mutatja a dolog lényegéből fakadóan, amivé az adott lény válhat (a víz potenciálisan meg tud fagyni és szilárd halmazállapotot tud ölteni). Eszerint a változás nem más, mint átmenet potenciából aktusba, átmenet a lehetőségi létállapotból egy megvalósult létállapotba (a folyékony halmazállapotú víz megfagy és szilárd lesz).
A változáshoz tehát kell egy külső változtató, aki már birtokolja azt a megvalósultságot, amivel az adott lény a változás előtt még csak lehetőség szerint bír, és kell egy változtatott, aki készen áll az aktualitás befogadására.
Ezen definíciós alapokat figyelembe véve minden tevékenység tehát az ún. mozgás (motus), avagy tágabb értelemben véve a változás egy alesete.
Az aktus-potencia metafizikai princípiumaira épülő változáselmélet egyik legfontosabb alapelve pedig az, hogy minden, ami változik, az valami más által változik (quidquid movetur ab alio movetur), avagy – specifikusan a cselekvésre, a cselekvés által okozott hatásra fókuszálva, mint a változás egy alfajára – minden, ami hatást fejt ki, azt a hatást valami más határozza meg, más, rajta kívülálló erő okozza, aktualizálja. A víz példáján keresztül szemléltetve: a víz jelenleg, aktuálisan folyékony halmazállapotú, de potenciálisan (fizikai és kémiai tulajdonságaiból adódóan) alkalmas arra, hogy a mínusz fokok hatására megfagyva szilárd halmazállapotot öltsön. Ahhoz, hogy ez a lehetőség, a mínuszból adódó szilárdság megvalósuljon benne, azonban kell egy külső erő, ti. a külső hőmérséklet, amely a mínusz fokok hatására ezt a változást elindítja, és a szilárdság potenciáját átvezeti egy megvalósult létállapotba. Ahhoz tehát, hogy a víz hőmérséklete mínuszba menjen, és ezáltal ténylegesen szilárd halmazállapotú legyen és megfagyjon, szüksége van valami olyanra, ami a hőmérsékletét tekintve már eleve mínuszban van, például egy fagyasztóra.
Ami ezt az elvet tulajdonképpen megerősíti és bizonyossá teszi, az az önmozgatás, avagy az önváltoztatás lehetőségének a kizárása. Hiszen, ha következetesen alkalmazzuk az aktus és a potencia alapelveiből fakadó következményeket, akkor ez egy logikai képtelenséghez vezet. Ahhoz ugyanis, hogy valami önmagát változtassa, önmagának adja a változáshoz szükséges aktualitást, az azt jelentené, hogy a változás előtt már rendelkezni kellene ezzel a ténylegességgel.
Ez azonban nyilvánvalóan ellentmondáshoz vezet, hiszen ezzel azt kellene feltételeznünk, hogy egy dolog ugyanabban a tekintetben egyszerre birtokol aktualitásként két egymást kizáró létállapotot, azaz egyszerre kellene léteznie, mint ok, és nem léteznie, mint okozat. Ismételten a víz példájával előhozakodva: ha azt feltételeznénk, hogy a víz képes önmagát megfagyasztani, akkor ehhez ténylegesen birtokolnia kellene a szilárd halmazállapotot, amellett, hogy még mindig folyékony, ez pedig nyilvánvalóan lehetetlen.
Az ellentmondás elve (principium contradictionis) alapján nem lehet a víz ugyanabban az időben és ugyanabban a vonatkozásban egyszerre folyékony és szilárd halmazállapotú is, avagy a szilárdság nem lehet egyszerre aktus és potencia is. A vízben a szilárdság egy lehetőség, aminek az aktualitását szükségszerűen egy, a vízen kívülálló hatóoktól kell megkapnia, ami képes arra, hogy ezt a potenciát aktualitássá tegye. Az aktus-potencia distinkcióból tehát az következik, hogy egy tevékenység és a tevékenység által okozott, a megismerő szubjektum által érzékelt hatás nem lehet önmaga ténylegességének a forrása, s mindig valami másnak kell a cselekvés aktusát meghatároznia, megvalósulttá tennie.
Folytatása következik
Johannes