Az ökumenikus „jobboldal” fegyvertelensége egy világnézeti harcban

A jelenkori magyar jobboldal egyik legmélyebb válságtünete nem egyszerűen politikai, hanem szellemi természetű: ha a jobboldal ökumenikus alapon próbál kulturális ellenállást szervezni, saját frontvonalát teszi átjárhatóvá. Nem képes kimondani a modernitás mélyebb kritikáját, mert az szükségképpen érintené azokat a protestáns előfeltevéseket is, amelyekkel politikai szövetségben áll.

A magyar politikai jobboldal azért bizonyul védtelennek a liberális és baloldali kulturális hegemóniával szemben, mert saját „kereszténysége” nélkülözi a metafizikai és teológiai egységet. Az ökumenikus önmeghatározás ugyanis a politikai térben első látásra széles szövetséget kínál, valójában azonban feloldja a világnézeti harc lehetőségének feltételét: az igazság elvi meghatározhatóságát.

Aquinói Szent Tamás gondolkodásában a politikai rend nem önálló, autonóm konstrukció, hanem az emberi természet rendjéből és a végső célból vezethető le. A társadalom ideális rendje csak akkor állhat fenn, ha az igazság rendjéhez igazodik, végső soron pedig az örök törvényhez. Ebből következik, hogy a „keresztény politika” nem pusztán kulturális hivatkozások, történelmi szimbólumok vagy morális jelszavak összessége, hanem a természetjogi és kinyilatkoztatott igazságokból fakadó koherens rend.

Éppen itt mutatkozik meg az ökumenikus jobboldal alapvető gyengesége. Az ökumenizmus politikai alkalmazása ugyanis szükségszerűen elhallgatja azokat az elvi különbségeket, amelyek a modernitás genezisében döntő szerepet játszottak. A protestantizmus nem csupán egyháztörténeti szakadás volt, hanem a tekintély, a hagyomány, a szentségi világkép és a hit–ész viszonyának olyan átrendezése, amely hosszú távon megnyitotta az utat a szubjektivizmus, az individualizmus, majd a liberális politikai filozófia előtt.

Míg bölcseleti téren a nominalizmus az igazság fogalmának aláásásával megágyazott a protestantizmusnak, a protestantizmus olyan világnézeti törést hozott, ami a liberalizmus végső gyökere, az akarat és az értelem rendjének felborulása: az igazság helyére a választás szabadsága, a jó objektív rendje helyére az egyéni preferencia kerül. Márpedig ennek történeti előfeltétele az a vallási fordulat volt, amely az egyént fokozatosan az igazság bírájává tette. Ebben az értelemben a modern baloldali és liberális eszmék nem a semmiből születtek, hanem egy hosszú vallási-filozófiai folyamat következményei.

Ha tehát egy magát kereszténynek nevező jobboldal ökumenikus alapon próbál kulturális ellenállást szervezni, saját frontvonalát teszi átjárhatóvá. Nem képes kimondani a modernitás mélyebb kritikáját, mert az szükségképpen érintené azokat a protestáns előfeltevéseket is, amelyekkel politikai szövetségben áll.

Így a „kultúrharc” szükségszerűen felszínessé válik: intézmények, kutatóközpontok, médiaprojektek és konferenciák sokasága jön létre, ám mindezek mögött hiányzik az a metafizikai középpont, amely nélkül nincs valódi ellenkultúra. Ezért történhet meg, hogy a jobboldal látszólag jobbra pozícionálja magát, mégis kiüresíti és lejáratja saját hívószavait. A „keresztény” jelző puszta civilizációs identitássá silányul, a „konzervatív” szó pedig a status quo védelmét jelenti, nem pedig a rend ontológiai védelmét.

Nem mellékes történeti részlet, hogy a Katolikus Néppárt egyik közvetlen létrejötti oka éppen a polgári házasság liberális bevezetése elleni fellépés volt. A korabeli katolikus politikai gondolkodás világosan felismerte: a házasság állami szekularizálása nem elszigetelt jogtechnikai reform, hanem a társadalom szentségi és természetjogi alapjainak megbontása. A család rendjének kérdése ugyanis nem pusztán magánügy, hanem a politikai közösség erkölcsi szerkezetének egyik alappillére.

Éppen ezért a Katolikus Néppárt nem egyszerűen egy „konzervatív” politikai formáció volt a mai értelemben, hanem a liberális államfilozófia elvi ellenpontja. Azzal szállt szembe, hogy a modern állam saját szuverenitását az isteni és természetjogi rend fölé helyezze, és a társadalom alapintézményeit puszta pozitív jogi konstrukcióvá fokozza le. Világosan látta: a modern politikai válság végső oka teológiai és filozófiai természetű.

A Katolikus Néppárt mindazzal szemben jött létre a 19. század végén, amely a jelen magyar jobboldalon megkérdőjelezhetetlen alapnak számít: a 19. századi liberalizmus nem lehet kritika tárgya az ökumenizmus miatt.

Ugyanis a jelen helyzet tragikus paradoxona, hogy a mai jobboldal éppen azokat a hívószavakat használja önmeghatározásként, amelyek a 19. század végi liberális tábor törekvéseinek is részei voltak: szekuláris állam, jogpozitivizmus, egalitarizmus, valamint a kereszténység civilizációs identitássá redukálása. Vagyis miközben retorikájában a liberalizmus ellen harcol, fogalmi készletében sokszor éppen annak örökségét viszi tovább. Ez az oka annak, hogy a korabeli katolikus antiliberális politika és a mai magát konzervatívnak nevező jobboldal között nem folytonosság, hanem mély törés érzékelhető.

A mai konzervativizmus gyakran már nem a rendet védi, hanem a modernitás egy mérsékeltebb változatát. Nem a liberalizmus antitézise, hanem annak késleltetett formája. Ezért nem tud győzni a kulturális térben: ugyanabban a nyelvben, ugyanazon antropológiai előfeltevésekkel próbál harcolni, mint ellenfelei. Legfeljebb lassítani tudja azt a folyamatot, amelyet elvileg meg akar állítani.

Az ökumenikus „jobboldal” kulturális veresége tehát nem egyszerű kommunikációs kudarc, hanem szükségszerű következmény. Ahol az elvi alap önmagában kompromisszum, ott a harc szükségképpen a jelképek szintjén reked. Márpedig a szimbólumok nem győzhetnek, ha nincs mögöttük világnézeti megalapozottság.

A politikai jobboldal pusztán taktikai konstrukció marad addig, amíg nem meri újra feltenni a kérdést az ember végső céljáról, a közjó objektív rendjéről, az állam erkölcsi feladatáról és a társadalom természetjogi alapjáról.

Ps. Természetesen tisztában vagyunk azzal a realitással, hogy egy világnézeti alapon szerveződő párt a modern tömegdemokráciában – a rendszer sajátosságaiból fakadóan – nem tud labdába rúgni. Ez a demokratikus logika – amely elképzelés már eleve szemben áll az Isten által teremtett világ rendjével – következménye: belekényszeríti a politikai aktorokat egy szavazatmaximáló pragmatizmusba. Ugyanakkor egy világnézeti harcban a politikai pragmatizmus alapján részt venni – ahogy korábbi cikkünkben elemeztük – „nem egyszerűen sekélyesség: ez a politikai értelem teljes kapitulációja a modern liberalizmus formái előtt.„

Caietanus