Aranyszájú Szent János: Senki és semmi nem bánthat minket – 2. rész

Ádvent második, harmadik és negyedik vasárnapján – lelkiségi tartalomként – Aranyszájú Szent János elmélkedését közöljük részletekben, amely a szenvedés misztériumát járja körül.

Az első rész itt olvasható.

Hogyan mondhatják egyesek, hogy ettől is, attól is bántódást szenvedtek, mintha azok és nem saját maguk lennének okai szenvedéseiknek. Ha sem a vagyonunk elpusztulása, sem hazudozás és rágalom, sem számkivetés, betegség, vagy kínzás, sem a mindennél félelmetesebb halál nem árthat szenvedésünkben, sőt hasznunkra van, vajon mire tudod ráfogni, hogy árthat, ha ezek nem törhetnek meg bennünket.

Éppen az ellenkezőjét szeretném bebizonyítani: akik jogtalanságot szenvednek és kínlódnak, mindennek saját maguk az okai. Tudsz szerencsétlenebbet Káinnál, aki úgy bánt testvérével? Vagy sajnálatosabbat Fülöp feleségénél, aki levágatta János fejét? Ismersz meggondolatlanabbakat, mint József testvérei, akik eladták és számkivetésbe küldték őt? Ki szerencsétlenebb az ördögnél, aki Jóbot annyi bajjal tetézte? Nemcsak egyéb módon, de nála különösen nagy büntetést fizetett kísértéséért. (Figyeld meg, mennyivel többet bizonyítok beszédemben, mint megígértem.) A szorongatottak semmi kárt sem szenvednek a kísértők miatt, sőt a cselvetők minden ravaszsága visszaszáll fejükre. Nem a gazdagság, sem a szabadság, nem is a boldog haza vagy más (amiket említettem) adja az ember igazi lényegét, hanem a lélek helyes élete. Érthető, mert ha az előbbiekben kárt is szenvedünk, a lélek sértetlen marad.

Mi lesz akkor, ha valaki a lélek ellen tör? Ha meg is rendül a lélek, a kár akkor sem kívülről, hanem saját magából származik. Ezt nem értem, veted felém. Ha bárki ingerli a lelket, ha meg akarja fosztani kincseitől, ha bármilyen méltatlanságot szenved és ezért káromkodik, bizony súlyosan megrendült, kára is van, de nem a kísértő az oka, hanem saját kislelkűsége.

Mint már előbb említettem és most is mondom: egyetlen ember se tud (legyen bár akármilyen elvetemült) a gonosz és állandóan ellenünk támadó ördögnél rosszabbat és keserítőbbet tenni. És ez a gonosz lélek sem tudta rászedni és legyőzni azt, aki azelőtt Isten törvényében és kegyelmében élt,– pedig minden nyilát kilőtte és minden cselvetését kipróbálta. Nézzük Pált! Nemde annyit szenvedett, hogy felsorolni sem könnyű. Börtönben ült, bilincsek között, üldözték, keresték, megkínozták a zsidók, megkövezték; nemcsak szíjjal, hanem pálcával is verték a hátát; hajótörést szenvedett, gyakran került rablók kezébe; saját véreivel jutott viszálykodásba; ellenségei és ismerősei folyton támadták, ezerféle cselt vetettek neki; éhezett és ruhátlan maradt; sok más zaklatást és kínzást szenvedett állandóan. Azt hiszem, már nem kell sokat beszélnem! Naponta meghalt a világnak Krisztusért. Ennyi és ilyen nagy szenvedés ellenére nemcsak nem káromolta Istent, sőt örült ezeknek és dicsekedett velük. „Most örömest szenvedek értetek.” (Kol. 1,24.) „Sőt dicsekszünk még a szorongatásokban is, tudván, hogy a szorongatás türelmét eredményez.” (Róm. 5,3.)

Ha tehát ő ennyi szenvedése után örült és dicsekedett, remélhetsz-e bocsánatot és lehet-e kifogásod, ha mindezeknek legkisebb részét sem szenvedted el és mégis káromlod az Istent. Folytassuk tovább Pálra emlékezésünket. Ugye rengeteg kísértése volt? Ártott ez neki? Éppen amiatt kapott díszesebb koronát, mert éhezett, fázott, ruhátlan volt; mert megvesszőzték, megkövezték, vízbe dobták. Ő Pál volt – mondod közben – és Jézus kiválasztottja. Júdás is egy a tizenkettő közül volt és ő is Krisztus tanítványa. Nem használt semmit a tizenkettő társasága, sem Krisztus hívása, mert nem készült fel lelkében. Pál pedig éhségében, a napi szükségesnek hiányában és állandó nagy és annyi szenvedésben szent buzgalommal futotta meg a mennyország felé vezető utat. Júdás még ő előtte kapott hívást. Ugyanazokat élvezte, mint Pál. Betekinthetett a tanítás legmélyebb gondolataiba. Részesült a szent és félelmetes lakomában. Annyi kegyelmet kapott, hogy holtakat támasztott, leprásokat gyógyított, ördögöt űzött. Mennyiszer hallott beszélni a szegénységről, mennyi ideig együtt volt Krisztussal, ö kezelte a szegények pénzét, hogy ebből enyhítse azok szenvedéseit. (Tolvaj volt.) Mennyi engedményt, türelmet gyakorolt vele az Úr, mégsem vált jobbá! Ámbár tudta az Úr, hogy pénzsóvár és a pénzvágy elpusztíthatja, nemcsak nem büntette meg, sőt, hogy enyhítse szenvedélyét, a szegények pénzét is rábízta, így legalább lesz, ahonnan kielégül kincsszomja és nem jut a szörnyű romlásba. Kisebb rosszal elkerülheti a nagyobbat.

Ha tehát valaki nem akar maga ellen jogtalanságot elkövetni, senki más ezt nem teheti meg. Aki pedig nem akar józanul élni és saját dolgait önmagában irányítani, azt soha senki nem segíti ki.

A Szentírás csodás története, mint valami hatalmas, nagy képben írja le a régiek életét Ádámtól Krisztus megjelenéséig. Megismertet kárhozottakkal és üdvözültekkel, hogy az ő példáiktól megtanuld: ha magad nem jogtalankodsz, senki más nem árthat neked, még ha az egész világ is kemény harcot indít ellened. Sem rossz sorsod, sem változó szerencséd, sem a hatalmasok erőszaka, a gáncsoskodók tömege, a csapások sokasága, de az emberek közt fellelhető minden baj sem tudja egyáltalán megingatni a lelkiekben finom, józan és éber embert.

Ezzel szemben a lelkiismeretlen, a kedvét szegett és belülről összetört nem válik jobbá, még ha ezer segítő kéz is nyúl feléje. Különben ezt a gondolatot azoknak az embereknek példabeszéde világítja meg, akik közül az egyik sziklára, a másik pedig homokra építette házát. Nem azért kerül elő, hogy a homokról és a kőszikláról elmélkedjünk, vagy a házépítésről és a tetőfedésről. Nem is azért, hogy a folyókról, a záporról, vagy a házakra rohanó vad szelekről gondolkodjunk, hanem hogy hasznot merítsünk belőle és megismerjük a rosszat. Nem utolsósorban azért, hogy lássuk ebből: aki nem árt saját magának, azt senki sem ronthatja meg. Bár dühöngő zápor veri és erős támadással folyó mossa alá, jóllehet vad vihar zúdul rá tépő rohanással, mégsem ingatja meg azt a házat. Bevehetetlen és ingathatatlan marad.

Tudd meg ebből: ha nem inogsz belülről, minden külső próbálkozás csődöt mond. A másik épület könnyen meglazul, de nem a kísértés támadásai miatt (hiszen a másik is ugyanazt szenvedte), hanem saját ostobasága miatt. Nem azért dűlt össze, mert fújt a szél, hanem mert homokra épült. Más szóval: könnyelműség és gonoszság volt az alapja, ezért szenvedett kárt. Mielőtt a vihar megtámadta, már gyenge volt és lehetett látni, hogy össze fog dűlni. Az ilyen épületek, még ha senki sem bántja, maguktól tönkremennek, ha egyszer pusztul az alapjuk és minden kimozdul a helyéből.

A pókháló szétszakad, ha nem is bántod. Üss a drágakőre, épségben marad. Ugyanígy azok, kik önmaguknak nem ártanak, ezer ütést is kaphatnak, erősebbekké lesznek. Aki már nem ura önmagának, még ha senki se bántja, önmagától elmozdul, szétmállik, elpusztul, így járt Júdás is, aki egyáltalán nem került ilyen megpróbáltatások súlya alá. Sőt nagyon sok gondos figyelemben részesült, mégis elpusztult. 

Folytatása elérhető itt.