A helyes szexualitás a társadalmi rend alapja – A szexualitás nem magánügy III.

A politikai közbeszédet jelenleg is tematizáló témakör mélyebb, metafizikai, antropológiai és erkölcsbölcseleti tárgyalásával bemutatjuk mindazokat a természetjoghoz kapcsolódó igazságokat, amelyek a katolikus tanításnak a természetes ész fényénél is megismerhető igazságai, és amelyek negligálásával kívánják az Egyházat kizárni a közéleti diskurzusból. A tanulmány záró részében a szexualitás és a társadalom viszonyát a közbülső elemen, a családon keresztül vizsgáljuk, demonstrálva, hogy a család, cél- és ható okai alapján ontológiailag és metafizikailag mennyire körülhatárolt fogalom, így nem terjeszthető ki önkényesen a legkülönbözőbb defektusokkal rendelkező kapcsolatokra.

A közjó és a szexualitás kapcsolatát tárgyaló első rész az alábbi linken elérhető:
A szexualitás helye a katolikus társadalombölcseletben – A szexualitás nem magánügy I.

A szexualitás metafizikáját tárgyaló második rész – amely kimutatja, hogy homoszexuális kapcsolatokból hiányzik a szexualitás lényegéhez tartozó testi-lelki önátadás, hiszen kizárja a prokreatív és unitatív célt – az alábbi linken érhető el:
A szexualitás metafizikája – A szexualitás nem magánügy II.

4. A szexualitás és a család viszonya

A szexualitás természetének teleológiai elemzése, mint láttuk, két egymástól elválaszthatatlan, belsőleg egymásra rendelt rendeltetést tár fel. E két rendeltetés, a szexualitás céljaiként pedig egyetlen emberi természet két valóságosan megkülönböztethető, de egymással organikus egységében álló dimenzióját jelölik, amelyek sem egymástól függetlenül, sem egymással szembeállítva nem valósulhatnak meg anélkül, hogy a nemi aktus teleologikus integritása ne sérülne, s a szexuális aktus természetellenességének kockázata ne állna fenn, a természetes rendjével ellentétbe ne kerülne. E kettős teleológia természetes társadalmi kibontakozása, szerkezeti implikációja ezért egy tartós, kizárólagos és az új életre nyitott férfi-női közösségre mutat, amelynek intézményes formája a házasság, s amelyből annak természetes rendje szerint a család közössége bontakozik ki. Ha ugyanis megvizsgáljuk a család strukturáló belső teleologikus tartalmát, azt, ami ezen közösség természetéből következik és inherensen áthatja, akkor azt láthatjuk, hogy mind a létesítő elv a házasság által, mind az elsődleges, közvetlen cél az utódok nemzésének és nevelésének köszönhetően megfeleltethető, párhuzamba állítható a szexualitás unitatív és prokreatív rendeltetésével. E strukturális összhang világossá teszi, hogy a család természetes közössége – az azt létrehozó belső elv (házasság) és a cél (gyermekek) egységében – nem esetlegesen kapcsolódik a szexualitáshoz, hanem végső soron a szexualitás objektív teleológiájára épül, a szexualitás természetes rendjének kifejeződése az ebből kibontakozó közösségi forma.

4.1. A család mint a szexualitás rendjének gyümölcse

A szexualitás unitatív céljának lényege – mint fentebb kifejtettük – két személy, a férfi és a nő valóságos, testi-lelki önátadásából fakadó egységre való irányultsága. Ha ezen unitatív, a férfi-nő természetes egységére mutató dimenzió belső logikájának következményeire tekintünk, akkor e rendeltetés több olyan aspektusa is feltárulkozik, amelyek egyértelműen a házasság köteléke felé mutatnak. Ha ugyanis a nemi aktus természetszerű rendeltetése a férfi és a nő kölcsönös és teljes önátadását kívánja meg, a férfi és nő tartós személyes egységére irányul, akkor az ilyen személyes egység természetes rendje kizárja a párhuzamos szexuális önátadást, mivel az megbontaná annak kizárólagos jellegét és csorbítaná az önátadás teljességét. Ha valakinek odaajándékozom lényem teljességét, akkor ez egy olyan kölcsönös összetartozást feltételez, amelyről önellentmondás nélkül nem lehet azt állítani, hogy mindezt megtehetem úgy, hogy közben megosztom mással is, és több, egymással párhuzamos szexuális kapcsolatban is kinyilvánítom. Ebből következően a szexualitás unitatív telosza belsőleg a férfi és nő kizárólagos összetartozás jegyében fennálló, a személyes odaadást a középpontba állító közösség felé mutat.

Továbbá, ha ez az önátadás valóságos, akkor természeténél fogva időbeli tartósságot, egy bizonyos értelemben vett visszavonhatatlanságot is maga után kell vonnia, azaz a stabilitás révén túl kell mutatnia magán az adott aktuson. Az unitív cél tehát nem merül ki a pillanatnyi szexuális aktusban megvalósuló, testi és személyes önátadásban megnyilvánuló lelki egységben.

A teljes önátadás fogalma ugyanis azt követeli meg, hogy ezen önátadás kizárólagos és tartós természetű legyen. A tartósság, a stabilitás, a visszavonhatatlanság mint követelmény pedig kiváltképpen megmutatkozik akkor, ha a szexualitás prokreatív rendeltetésére, az abból fakadó gyermekáldásra és a gyermekkel együtt létrejövő közös szülői kötelességekre és feladatokra tekintünk, amelyek természetüknél fogva stabil és tartós férfi–női közösséget kívánnak meg. E nélkül ugyanis szintén nem önmagunk valós teljességét adnánk át, hiszen személyünk teljessége nem egy adott időpillanatban realizálódik, hanem az idő folytonosságában fennálló egység. A szexuális egyesülés ezért nem egyszerűen egy pillanatnyi közelséget fejez ki, hanem végső soron kifejezi és testi síkon beteljesíti a már fennálló tartós és személyes együvé tartozást, az önátadás teljességét.

E követelmények együttesen pedig pontosan annak a természetes intézménynek az alapvető jegyei felé mutatnak, meghatározva alapjait, amelyet házasságnak nevezünk, és egy férfi és egy nő kizárólagos, tartós és természeténél fogva felbonthatatlan közösségeként írunk le. A szexualitás unitatív rendeltetése így világosan rámutat a házastársi kötelék egységére és kizárólagosságára, míg annak prokreatív célja az utód javára és nevelésére való tekintettel megköveteli ezen közösség tartósságát és stabilitását is.

A férfi és nő szexualitásban kifejeződő egysége ezért a házasságban találja meg sajátos természetes közösségi formáját, mely a kegyelmi rendben szentségi méltóságra emelkedik. A házasság ezért tekinthető a szexualitás prokreatív és unitatív rendeltetésének megfelelő természetes közegének, amelyben a férfi és nő kölcsönös személyes önátadása, unitatív irányultsága, valamint az élet továbbadására és az utód nevelésére való irányultság egymással összhangban bontakozhat ki.

A prokreatív cél, valamint a család elsődleges célja közötti párhuzam még egyértelműbb, hiszen explicit módon mindkettő – saját rendjén belül – ugyanazon természetes irányultságot fejezi ki az élet továbbadására való nyitottságban. Mint azt már korábban kifejtettük, a család közvetlen célja a gyermekek nemzése mellett az új generáció nevelését is magában foglalja. Mivel e cél a nemzésen túl szükségképpen kiterjed a nevelésre is, ezért a prokreatív rendeltetés sajátosan emberi valóságában egy tartós közösséget követel meg, amelyben a gyermek nem pusztán a nemi aktus biológiai eredménye, hanem olyan emberi személy, akinek testi, erkölcsi és szellemi nevelése, teljes emberi életének kibontakozása megkívánja az édesanya és az édesapa tartós gondoskodását, nevelő jelenlétét, példamutatását, közös felelősségvállalását, erényes életvitelét. Az ezt biztosító természetes és intézményes keret pedig nem más, mint a család, amelyet a férj és a feleség házastársi kötelékére épülve az apa, az anya és a gyermekek egymáshoz rendelt közössége alkot és szervez.

A szexualitás természetében gyökerező kettős cél tanúságtétele így egy olyan teleologikus rendet tár fel előttünk, amely a szexualitás egészséges rendeltetésének, kibontakozásának természetszerű kereteként funkcionálva életre hívja a házasságot és az abból kibontakozó természetes közösségi formát, a család intézményét. A család az egyetlen olyan természetes közösségi struktúra, amelyben a szexualitás unitatív és prokreatív rendeltetése intézményes és tartós egységben bontakozhat ki, és e kettős cél egy egységes realitásként valósulhat meg. E két cél belső teleologikus rendje, az unitatív kötelék és prokreatív nyitottság tehát egy olyan közösségi formát kíván meg, amelyben a férfi és nő tartós házastársi egysége, valamint az élet továbbadására és az utód nevelésére irányuló akarat egymással összhangban állhat fenn. A házasság ebben az értelemben az unitatív rendeltetés természetes intézményes formája, a gyermek pedig a prokreatív rendeltetés természetes gyümölcse, míg a család az a közösség, amelyben e kettő egyetlen életközösségként valósul meg. A család ez okból tulajdonképpen a szexualitás rendjéből adódó normatív kibontakozásának a következménye. A szexualitás belső prokreatív–unitatív teleológiájával összhangban álló közösségi forma, melyben a szexualitás telosza a maga tökéletessége szempontjából egészségesen kibontakozhat.

4.2. A szexualitás mint a közösségi lét feltétele

Az eddigiekben a szexualitás természetes céljaiból kiindulva jutottunk el a család fogalmához, mint a nemiségben gyökeredző prokreatív és unitatív rendeltetés természetes közösségi beteljesedéséhez. Ugyanakkor, ha a vizsgálódás kiindulópontja nem maga a nemiség, hanem az emberi természet egy másik, ugyancsak alapvető aspektusa, az ember társas természete, akkor egy másik irányból is eljuthatunk ugyanehhez az összefüggéshez.  Ebben az esetben a családot elsősorban nem a nemiség céljai kibontakozásának a közösségi kereteként azonosítjuk, hanem azon közösségi létformaként, amely az emberi természetből szükségszerűen fakadó társas hajlamnak egyik elsődleges és természetes manifesztuma, megvalósulási formája. Ha e természetes közösség létrejöttének, belső struktúrájának és fennmaradásának feltételeire kérdezünk rá, akkor ugyanazon valóság másik oldaláról közelítve ismét eljutunk a szexualitás meghatározó erejű valóságához és szerepéhez.

Írásunkban korábban már említettük azon természetjogi alapállást, mint egyfajta társadalombölcseleti axiómát, miszerint az ember természete szerint közösségi lény. A közösségi létre való irányultság belülről, magából az emberi természetből fakad, az ember racionális természetéből szükségszerűen következő hajlam és rendeltetés. Az emberi természet megfelelő leírása ezért nem hagyhatja figyelmen kívül a közösségi dimenziót, sem pedig azokat a természetes adottságokat, amelyek e közösségi élet konkrét megnyilvánulásainak, formai intézményrendszerének a létrejöttét megalapozzák. Vagyis aki azt állítja, hogy az ember természeténél fogva közösségi lény, annak egyúttal számot kell adnia azokról a természetes feltételekről is, amelyek a közösségi lét legalapvetőbb és elsődleges formáit lehetővé teszik.  

E közösségek rendjében a család társadalmi értelemben az elsődleges közösség, vagyis a család az a legalapvetőbb társulási forma, amelyre a tágabb természetes, majd végső soron a politikai közösség is ráépül és kibontakozik, s amelyben az ember közösségi természete először és legelemibb módon megnyilvánul. A család létrejöttének feltételrendszere – a házasság intézménye mint konstitutív elv, valamint a gyermekek nemzése és nevelése mint elsődleges, közvetlen cél – azonban egyértelműen a szexualitás rendjére mutat vissza. A férfi és nő nemi differenciáltsága, valamint a szexualitás unitatív és prokreatív rendeltetése nélkül a család sajátos természete, a házastársak és gyermekeik életközössége sem volna érthető. A házasság ugyanis – mint korábban kifejtettük – a nemiség unitatív céljának megfelelő közösségi forma intézményesült kerete, míg a gyermekek a szexuális aktus prokreatív rendeltetésének gyümölcsei, természetes következményei. A család belső struktúrája ennélfogva természetszerűleg épül a házastársi kötelék egységére, valamint az élet továbbadására és az utód nevelésére irányuló rendre, avagy a család létrejöttének és fennállásának fundamentumait a szexualitás objektív rendje adja, a szexualitás természetes céljainak a normatív megvalósulása biztosítja. 

Ha mármost az ember természete szerint közösségi lény és e közösségi létnek az elsődleges és legalapvetőbb megnyilvánulási formája a család, továbbá, ha a család természetes struktúrájának feltételei a szexualitás rendjének kibontakozására mutatnak vissza, akkor ebből következik, hogy a szexualitás és a család között nem pusztán fogalmi vagy logikai, hanem a valóság természetes rendjében gyökerező, ontológiai és teleologikus kapcsolat áll fenn. A szexualitás ugyanis e tekintetben párhuzamosan mutat két irányba. Egyrészről ontológiai alapját, s céljait tekintve visszamutat az emberi természet felé, hiszen maga a nemiség, annak telosza az ember testi-lelki szubsztanciális egységéből eredeztethető. Másrészt teleologikus kibontakozását tekintve ugyanakkor a házasság és a család felé irányul, mivel a szexualitás rendeltetése egy tartós férfi–női közösségben találja meg természetes formáját. E kettős irányultság pedig éppen azt mutatja, hogy az emberi természet, a szexualitás és a család kapcsolatát nem esetleges társadalmi konstrukcióként kell felfognunk. Egy szükségszerű teleologikus összefüggést kell megállapítanunk, amelyben az emberi természet megalapozza a szexualitás rendjét, a szexualitás rendje saját belső telosza révén pedig a házasság és a család közösségi struktúrája felé irányul.

E gondolatmenetből egy további fontos megállapítás is következik. Bár a szexualitás és a közösségi lét, a nemzésre irányuló szexuális hajlam és az ember társas természetéből fakadó irányultság nyilvánvalóan nem azonosak, hanem az emberi természet két megkülönböztethető természetes hajlamát (inclinatio naturalis) fejezik ki, ugyanakkor azt látnunk kell, hogy mégsem függetlenek egymástól, ugyanis e hajlamok belső összefüggésben állnak egymással. Ha ugyanis az ember közösségi természetének, a társadalmi létre irányuló hajlamának elsődleges és legalapvetőbb formája a család, és ha a család létrejöttének és inherens szerkezeti felépítésének feltételei szükségképpen visszamutatnak a férfi és nő nemi differenciáltságára, valamint a szexualitás generatív és unitatív rendjének természetszerű kibontakozására, akkor e két természetes hajlam – jóllehet reálisan különböznek egymástól és az emberi természet más-más aspektusát fejezik ki – a családban szükségszerűen találkoznak és egybefonódva egy rendezett, integratív egységet alkotnak.

Ebből pedig az következik, hogy a szexualitás éppoly elidegeníthetetlenül hozzátartozik az emberi természethez, egy attól el nem választható meghatározottságként, miképpen az ember közösségi mivolta is e természetből fakad. Amikor tehát a tomista természetjogi hagyomány azt állítja, hogy az ember természeténél fogva közösségi lény, és e közösségi természet egyik elsődleges megvalósulási formájaként a családot azonosítja, akkor a család természetes valósága mögött meghúzódó szexuális rend révén szükségképpen szembesülünk azzal is, hogy az ember, az emberi természet testi valóját tekintve, nemileg differenciált, szexuális lény. A család ugyanis – ahogyan azt fentebb már bizonyítottuk – mint férj és feleség, szülők és gyermekek közössége nem érthető meg a férfi és nő nemi differenciáltsága, valamint a szexualitás unitatív és prokreatív rendeltetése nélkül.

Hiszen aki tagadná, hogy a szexualitás természetének objektív rendjéhez tartozik, annak a fenti levezetés következtetésénél fogva egyúttal az ember közösségi természetének elsődleges megnyilvánulási formájának, a családnak a belső struktúrája objektív természetjogi megalapozottságát is meg kellene kérdőjeleznie. Ugyanis a család természetes, normatív rendje a nemiség teleológiáján nyugodva csak akkor jöhet létre, ha az azt konstituáló szexualitás a maga szintén természetes rendje szerint, prokreatív és unitatív céljával együtt, azokat szét nem választva, egymással összhangban ki tud bontakozni. A szexualitás ezen okból kifolyólag nélkülözhetetlen kapocsként jelenik meg az ember társas természetének elsődleges megnyilvánulási formája, a család belső struktúrájának megértésében, hiszen – amint fentebb láthattuk – a család természetes rendje szükségképpen visszamutat a férfi és nő nemi differenciáltságára, valamint a szexualitás természetéből fakadó célokra, a prokreatív és az unitatív rendeltetéseire. A szexualitás ez okból az emberi természet közösségi dimenziójának a megnyilvánulásának egyik lényeges feltétele, amely nem érthető meg a szexualitás természetes rendje nélkül.

Ily módon a jelen fejezetben követett út – a közösségi lét természetes irányultságától a szexualitás valóságáig – konvergál a korábban bemutatott megközelítéssel, amely fordított irányban, a szexualitás teleológiájától haladt a család fogalmáig. Két különböző kiindulópontból ugyanahhoz az antropológiai és teleologikus rendhez jutottunk el, megállapítva, hogy a szexualitás és a közösségi lét, s annak elsődleges formája, a család nem egymástól független, esetlegesen összekapcsolódó valóságok, hanem szétválaszthatatlan összetartozásban állnak fenn az emberi természet egységében. A szexualitás és a család az emberi személy teljes lényét tekintve tehát nem két egymástól független, esetlegesen összekapcsolódó valóság, hanem ugyanazon emberi természet két egymást kölcsönösen feltételező, egymással belső teleologikus kapcsolatban álló aspektusa. Míg a szexualitás prokreatív és unitatív teleológiája a házasság és a család természetes közösségi formája felé mutat, mint annak természetes beteljesedése felé, addig a család létesítő elve és elsődleges célja visszamutat a szexualitásra, mint antropológiai és teleologikus fundamentumára. 

Végszó: a szexualitás mint a társadalmi rend fundamentuma

Az eddigiekben felállított premisszákból immár levonható írásunk tulajdonképpeni konklúziója. Ugyanis, ha:

1. az ember természetes képességeihez és azok sajátos működési módjaikhoz hasonlatosan a szexualitás természetes rendjére is az ember testi-lelki szubsztanciális egységének antropológiai-metafizikai valóságában gyökerező, objektív teleologikus rendként kell tekintenünk;
2. a nemiség ezen rendjének elsődleges telosza a testi-biológiai dimenzióból fakadóan az élet továbbadása (prokreatív cél), ugyanakkor az ember racionális természete és szabad akarati mivolta, antropológiai valósága megkívánja, hogy ezen generatív potencia ne pusztán biológiai funkcióként, hanem sajátosan emberi módon a férfi és nő tartós, személyes házastársi egységében, a test-lelki önátadásban bontakozzon ki (unitatív cél);
3. ezen kettős, egymástól elválaszthatatlan összefüggésben álló teleologikus rendeltetése a szexualitásnak a család természetes közösségi formájában bontakozik ki, ugyanis a házasság mint a család konstitutív elve, valamint a gyermekek nemzése és nevelése mint annak elsődleges természetes célja belső strukturális és teleologikus megfelelést mutat a szexualitás unitatív és prokreatív teloszaival;
4. mindennek okán a családi életet konstituáló princípiumok nem esetlegesen kapcsolódnak a szexualitáshoz, hanem annak természetes, inherens rendjével, teleologikus valóságával összefüggésben állnak fenn, azaz a család a szexualitás rendeltetését beteljesítő elsődleges közösségi létformaként azonosítható;
5. a család ugyanakkor nem csupán a szexualitás természetes közösségi kibontakozásának formája, hanem az ember társas természetének egyik elsődleges és legalapvetőbb megvalósulási módja is, azon közösség, amelyben az ember természetéből fakadó közösségi hajlam elsődlegesen intézményes formát ölt;
6. mivel e családi közösség a tágabb társadalmi közösségnek és politikai rendnek egyik természetes alapja, ennélfogva a családi struktúra természetes rendjének épsége, működésének mibenléte szükségképpen érinti a politikai közösség erkölcsi-szellemi rendjét és annak célját, a közjót;
7. ezért mindaz, ami a család szerkezeti egységét, működési normalitását, társadalmi fennállásának egészséges feltétleit lényegileg érinti, a családi élet mibenlétét általánosságban meg tudja határozni, akkor ezen keresztül, a családra gyakorolt befolyása végett a közjó rendjére is kihat, s így a társadalmi rend fundamentumaként tárulkozik fel előttünk, melynek okán politikai, kulturális és erkölcsi következményeivel is számolni kell 
8. márpedig a szexualitás teleologikus rendje éppen egy ilyen valóság, hiszen annak prokreatív és unitatív célja belsőleg kapcsolódik a család természetes rendjének kibontakozásához, s mind a család konstitutív elvének (házasság), mind pedig elsődleges céljának (gyermekek nemzése és nevelése) antropológiai és teleologikus valóságalapját adja;

akkor szükségképpen arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a szexualitás természeténél fogva társadalmi relevanciával rendelkezik, s a teleológiájára épülő objektív erkölcsi rend a családi élet valóságának alakításával a politikai erőtér egyik meghatározó faktora, a közjó egyik fundamentuma. Röviden megfogalmazva: a szexualitás nem magánügy!

A szexualitás azért válik tehát közösségi és politikai jelentőségű, a közjó alapjait érintő kérdéssé, mert magának a szexualitás természetének teleologikus rendje a családon keresztül egy olyan valóságra irányul, amely az ember társas természetét, és azon keresztül az egész társadalmi rendet áthatja. Ezen társadalmi relevancia ennélfogva magából az emberi természet mibenlétéből következik.

A szexualitás erkölcsi rendje mindennek okán nem lehet egy társadalmilag közömbös kérdés, melyet a privát szférába kell száműzni, hiszen még személyes és intim mivoltában is az ember objektív természetének rendjébe illeszkedik, és természetes, belső lényegiségét érintő céljai révén túlmutat önmagán, és meghatározó formáló erejévé válik a házasságnak, a családnak, a társadalomnak és végső soron a közjónak. A szexualitás erkölcsi rendje, természet- és rendeltetésszerű megélése ezért nem zárható önkényesen a magánélet, a privát szféra palackjába, amit az autonómia és a szabadságjogok ideájával zárunk le, hanem egy olyan társadalomformáló realitásként kell rá tekintenünk, amelyen – a házasság, a család, a közösségi élet hierarchikus egymásra tagozódásának nyomán – kultúránk és civilizációnk egészének a rendje nyugszik. 

Ami a szexualitás természetes rendjét a közgondolkodás szintjén alakítja, az szükségképpen érinti a családi élet rendjét, ami pedig a család rendjét érinti, az a közjó egyik fundamentumát érinti, így természetszerűleg kihat a politikai-kulturális rendre is, melyre végső soron maga a civilizáció is épült. A szexualitás rendjének forradalmi megbolygatása tehát sohasem marad meg a hálószoba falai között, mintha az csak az emberek magánügye lenne. Következményei előbb vagy utóbb megjelennek, s kíméletlenül lecsapódnak elsősorban a családi életben, majd végül magában a társadalmi rendben is.¹

Ezen szexuális forradalom kétségtelenül megtörtént és végigsöpört az európai kultúrtérben, s most láthatjuk, hogy idehaza ennek intézményi, állami szintű, a törvényhozásban manifesztálódó következményei felszínre törnek a kultúra mélyrétegeiből. A természet azonban nem fog ideológiai programokhoz igazodni. A szexuális forradalom megváltoztathatja a nemiséggel kapcsolatosan kialakított társadalmi képzetet, a közerkölcs rendjét, a kulturális normákat, de nem változtatja meg az emberi természetet, az ember testi-lelki metafizikai-antropológiai valójában gyökeredző természetjogi, objektív erkölcsi törvényeket.

Johannes

1. Nem véletlen, hogy az 1960-as évek újbaloldali és ellenkulturális közegeiben a szexualitás kérdése a társadalmi átalakulás egyik központi terepévé vált az ún. kulturális marxizmusnak. A freudizmusra támaszkodó marxista kritikai hagyomány olyan szerzői, mint többek között Wilhelm Reich és Herbert Marcuse, a fennálló nyugati társadalom erkölcsi és kulturális rendjének stabilitását éppen a szexuális ösztönök szabályozásával, elfojtásával és társadalmi integrációjával hozták összefüggésbe. A marcuse-i „Nagy Megtagadásának” a logikája ezért nem egyszerű szexuális reformként tekintett a kereszténység szexuáletikai tanítása által meghatározott nyugati kulturális és civilizációs térre, hanem a fennálló rend normatív alapjaival való radikális és drasztikus szakítást feltételezett. Marcuse példának okáért ezért a forradalmi változás szükségességét az emberi létezés biológiai dimenziójára is kiterjesztette, ami által a forradalom általi felszabadulásnak nemcsak a politikai és gazdasági intézményeket, hanem az ember szükségleteit, ösztönstruktúráját is érintenie kellett. E perspektívából az „Érosz” felszabadítása, a hagyományos szexuális tabuk felszámolása és az erkölcsi korlátok lebontása azért kapott forradalmi jelentőséget, mert e normákat a fennálló nyugati kultúra reprodukciója eszközének tekintették, ami a fennálló rend talapzatát adja. A szexuális forradalom így ebben a gondolati körben nem pusztán magánerkölcsi szabályok fellazítását jelentette, hanem a meglévő kulturális rend mélyrétegeinek a teljes átalakítását, miszerint ha a régi társadalmi rendet meg akarják haladni, úgy az azt – nem teljességében, de lényeges aspektusát tekintve – hordozó szexuális normarendszerrel is szembe kellett fordulni. ↩︎