Cirill és Metód nem protoortodoxok, pláne nem az „interkulturális párbeszéd” alakjai

A két szent kiváló példa a Katolikus Egyházzal szembeni pártoskodó kisajátításra. Mint a szlávok apostolait, Szent Cirillt és Szent Metódot különböző szláv nemzetek „kulturális ikonként”, az ortodoxok a „bizánci hagyomány diadalának” tanúiként tisztelik, a görögkatolikusok pedig saját kevert identitásuk előképeit fedezik fel bennük. A modern ökumenikus diskurzus pedig szívesen beszél róluk, mint a „kultúrák közötti párbeszéd”, a „nyitottság” és az „interkulturalitás” posztzsinati elvek korai képviselőiről.

A hagyományhű katolikus gondolkodás számára a szentek élete és műve nem pusztán történelmi kuriózum, hanem élő tanúságtétel, holisztikusan leképezve a katolikus igazságot. Ugyanakkor az utókor hajlamos ebből a kerek egészből szemezgetni, kiemelve esetleges és változékony elemeket, az állandó és változatlan rovására. Ebből a szempontból Szent Cirill és Szent Metód, a szlávok apostolai, ma gyakran jelennek meg a modern ökumenikus narratívákban, mint az „interkulturális párbeszéd” előfutárai, protoortodox misszionáriusok vagy akár a keleti egyházak „hídjai”, akik a mai pluralista, vallásközi dialógus szellemében működtek volna. Ez a kép azonban hamis és anakronisztikus.

Lelkületükben és teológiájukban ők teljesen katolikusok voltak – a római Egyház hűséges fiai, akik a pogány szlávok között az egyetlen igaz hitet, a katolicizmust terjesztették, nem pedig valamiféle előfutárai a későbbi szakadásnak vagy a keleti rítusú, csupán részsikereket elérő unióknak.

A IX. században, a nagy szakadás (1054) előtt a kereszténység még formálisan egységes volt, bár feszültségek már mutatkoztak Konstantinápoly és Róma között. Cirill és Metód thesszaloniki görög testvérekként indultak missziójukra, de tevékenységük nem a bizánci imperializmus vagy a későbbi ortodoxia előkészítése volt. Morvaországban, Pannóniában és a szláv területeken térítettek a morva fejedelem, Ratiszlav hívására.

Ennek folyományaként a két szentet ma sokszor a kulturális pluralizmus hőseiként mutatják be. Kétségtelen, hogy tiszteletben tartották a szláv népek nyelvét, sőt megalkották annak írásbeliségét és liturgikus nyelvét, ám ebből azt a következtetést levonni, hogy számukra a kultúra önérték volt, súlyos félreértés.

A nyelv számukra nem cél, hanem eszköz volt.

Nem azért alkották meg a glagolita ábécét, mert minden kultúrát önmagáért ünnepelni kívántak, hanem azért, hogy a katolikus hitet minél teljesebben adhassák tovább. A liturgia anyanyelvűsége nem a hagyomány lebontását szolgálta, hanem a missziót. Az evangelizáció állt középpontban, nem a kulturális önkifejezés.

Amikor a német püspökök (pl. a salzburgi érsek) kritizálták őket a népnyelviség miatt, a testvérek Rómához fordultak. II. Hadrián pápa fogadta őket, jóváhagyta a szláv liturgikus könyveket, és Metódot érsekké szentelte. Ő később többször is Rómába utazott, hogy igazolja katolikus elköteleződését, és VIII. János pápa Industriae tuae bullájában (880) ismét megerősítette a szláv liturgia használatát, feltéve, hogy az evangéliumot először latinul olvassák.

Látható, hogy Rómához kötötték magukat, nem kelet, hanem nyugat patriarchája volt számukra mérvadó.

Ugyanígy a kezdeti szláv liturgia helyét is nem sokkal később átvette a latin liturgia, mind Lengyelországban, Csehországban és Horvátországban.

Hogy a többi keleti és délszláv országban ez nem így történt, az nem Cirill és Metód munkásságából következik, hanem a bizánci-ortodox hatalmi politikából.

Ez a római hűség nem taktikai lépés volt, hanem mély lelkületi valóság. A szláv életrajzok és a pápai dokumentumok egyöntetűen tanúsítják, hogy a testvérek esküvel fogadták Szent Péter hitét és a római pápák tanítását. Nem voltak „protoortodoxok” a mai értelemben: nem támogatták Photius patriarcha ambícióit és nem utasították el a Filioque-tant, valamint nem tagadták a tisztítótűz valóságát, mint Kocsis Fülöp.

A görögkatolikus unió fogalma is teljesen idegen tőlük: ők nem „keleti rítusú katolikusok” voltak kompromisszumos értelemben, hanem katolikus misszionáriusok, akik görög háttérrel illeszkedtek be a katolikus egyetemes hitbe anélkül, hogy feladták volna annak teljességét. És ezt – ahogy Lengyelország, Csehország és Horvátország példája mutatja – sikeresebben tették meg, mint a görögkatolikus unió kísérlete, hiszen az félúton megragadt, majd a II. Vatikáni Zsinat minden katolizációs sikert a visszájára fordított.

(A II. Vatikáni Zsinat előtt a görögkatolikusok is térdeltek a misén, térdelve áldoztak, végezték a Leó-imákat, rózsafüzéreztek csotki helyett, teológiájuk és lelkiségük sem volt ennyire ortodoxizáló görög. Ám a zsinati atyák és a liturgikus reform is azt irányozta elő a részegyházaknak, hogy „fedezzék fel újra hagyományaikat és közeledjenek ahhoz”.)

Cirill és Metód posztzsinati nyugati ábrázolásaikban gyakran tűnnek fel, mint az „interkulturális párbeszéd” hősei, akik a kultúrák találkozását hirdették volna a mai relativista módon. Ez azonban súlyos félreértés. Cirill és Metód nem dialógust folytattak a pogány szláv vallásokkal egyenrangú partnerként, hanem azt hirdették, hogy csak Krisztusban van üdvösség. A szláv ábécé megalkotása és a Szentírás, valamint a liturgia lefordítása nem kulturális relativizmus volt, hanem eszköz a hit átadására – pontosan úgy, ahogy Szent Pál a görögöknek görögül, a zsidóknak héberül hirdette az Evangéliumot, de mindig ugyanazt az egyetlen hitet.

Nem kerestek „közös értékeket” a pogánysággal, hanem azt meghaladva keresztény kultúrát teremtettek. Lelkületükben nem volt helye a mai ökumenizmusnak, amely gyakran a megtérés igényét háttérbe szorítja a „párbeszéd” kedvéért. Különösen élesen utasították volna el a II. Vatikáni Zsinat bizonyos dokumentumait, amelyek a hagyományhű katolikusok számára problémásak.

A Nostra Aetate a nem-keresztény vallásokban „igazság- és szentségmagvakat” lát, ami ellentmond a hagyományos tanításnak – és a józan észnek is -, amely a pogány vallásokat mint tévelygéseket ítéli el, bár elismerheti bennük a természettörvény foszlányait. Cirill és Metód, akik a szláv pogányságot ostromolták a katolikus hittel, nem „párbeszédet” folytattak volna pogány papokkal, hanem megtérítést hirdettek.

Hasonlóan az Unitatis Redintegratio ökumenizmusa, amely az elszakadt közösségekben „szentség- és igazságelemeket” hangsúlyoz, és a látható egységet a „párbeszéd” útján keresi, idegen lett volna tőlük. Ők a katolikus igazságban megvalósuló egységet képviselték, nem pedig egyenlő felek közötti kompromisszumot. A szakadás előtti korban is a hit tisztaságát védték, nem pedig a különbségek elfedését.

A Dignitatis Humanae vallásszabadságról szóló tanítása pedig különösen idegen a IX. századi katolikus missziós szellemtől. A dokumentum a személy vallási szabadságát mint természetes jogot védi. Cirill és Metód korában a keresztény uralkodók (mint Rastislav) támogatták a missziót, és az állam feladata volt a hit védelme a tévelygésekkel szemben.

A testvérek nem hirdettek volna semleges államot, amely egyenlőként kezeli az igaz hitet és a bálványimádást. Missziójuk célja a szláv népek teljes kereszténnyé tétele volt – kulturális, liturgikus és társadalmi értelemben is –, nem pedig a pluralizmus intézményesítése. A hagyományos tanítás szerint az államnak Krisztus királyságát kell szolgálnia, nem pedig vallásilag semlegesnek lennie. A szentek ezt a rendet képviselték, amikor a szláv liturgiát Róma jóváhagyásával terjesztették, nem pedig absztrakt emberi jogok nevében.

Ez a félreértelmezés része egy szélesebb tendenciának: a szenteket modern ideológiák szolgálatába állítani. Hagyományhű katolikusként azonban emlékeznünk kell valódi arcukra. Ők nem a keleti szakadás vagy a mai ökumenikus relativizmus előfutárai, hanem Európa katolikus egységének apostolai.

Ma, amikor a szláv népek között is erősödik a hagyományhű katolikus tudat, Cirill és Metód példája arra hív, hogy ne kompromisszumokat keressünk a modern világ tévelygéseivel, hanem hűségesen hirdessük az egyetlen üdvözítő hitet, a katolikus igazságot.

Nem interkulturális facilitátorok voltak, hanem harcos misszionáriusok, akik a szláv lelkeket Róma oltárához vezették.

Caietanus