Dogmatikai bizonyosságok a tisztítótűzről III. – A tisztítóhely szenvedései
A kiváló hittudós, Schütz Antal Dogmatikájának alapján válaszolunk meg sokakat foglalkoztató fontos kérdéseket a tisztítótűz kapcsán. A harmadik részben a lelkek szenvedésének idejét, fajtáját, intenzitását ismerjük meg.
A tisztuló lelkek fő szenvedése a hittudósok egyöntetű tanítása szerint az, hogy nem látják az Istent. De nagyon is világosan látják, hogy Isten a léleknek egyetlen igazi java, s a végállapot elszántságával, az akadékot nem ismerő szeretet hevével vágyakoznak az ő tökéletes bírására. Az is nyilvánvaló előttük, hogy bűneik, tökéletlenségeik és tisztulatlanságuk tartják őket távol vágyuknak és lelküknek oly tisztán látott és teljes lelki energiával megragadott egyetlen céljától. Ebből a két forrásból táplálkozik állandó és mérhetetlen fájdalmuk.
Istennek nem-látása mindennél beszédesebben állítja eléjük hűtlenségeik és tökéletlenségeik súlyosságát, és kiégeti belőlük annak utolsó rozsdafoltjait is. Ez tehát némileg rokon a kárhozottaknak elvetési kínjával; de lényegesen különbözik is tőle: a tisztuló lelkeket az a nagy tudat élteti, hogy eljutnak Isten színelátására.
E tekintetben még csak bizonytalanságban sincsenek, mint a görögök pedzik, és Luther tanította.1
Emellett nagy fokban valószínű, hogy a tisztulók más, érzésbeli kínokat is szenvednek (a poena sensus analógiájára), ha talán nem is mindnyájan. Ez a nézet az ellenkezőnél jobban megfelel a Szentírás és a hiteles egyházi tanítás kifejezésmódjának; továbbá érvényre juttatja a kinyilatkoztatásnak azt a törvényét, hogy az anyagvilág hivatva van szolgálni a szellemvilág feladatait.
Ezeknek az érzésbeli szenvedéseknek természetét közelebbről meghatározni azonban nincs módunkban. A görögök azt tanítják, hogy a testtől elvált lélekre a másvilág sorompóinál ördögök várnak, akik folyton újra ítélgetik, rémítgetik és kísértik. Ha ezeket meghaladta, egy ködös, sötét, viharverte szomorú helyre jut. A nyugatiak általában inkább tűz kínjairól szólnak; nem egy a kárhozat tüzére gondol (a tisztítóhelyet a tisztulók rendeltetése tekintetében csakugyan a mennyország szélére lehet tenni, a tisztulás módját tekintve pedig pokol tornácának lehet nézni).
A tisztítóhely tüzének természetére nézve ugyanazok a megfontolások érvényesek, melyek a pokol tüzére irányadók; azzal a hozzáadással, hogy a Szentírás és a hagyomány itt kevesebb fogódzópontot nyújt igazi tűz gondolatára, mint a kárhozatnál.2
Ezért a hittudósok ma általában azt állítják, hogy a tisztítótűz metaforás értelmezése dogmatikai megbélyegzést, sőt aggodalmaskodást egyáltalán nem érdemel; az igazi tüzet valló nézet azonban a valószínűbb. A firenzei zsinat tartózkodott attól, hogy tűz kínjairól beszéljen.
A tisztítóhely szenvedésének természetéről a kinyilatkoztatás általában hallgat; valóságos vagy állítólagos magánkinyilatkoztatások pedig nem lehetnek dogmatikai források. Sőt gondosan vigyázni kell, hogy ezt a teológiailag alapvető, gyakorlatilag annyira jelentős, penitenciára serkentő és egyben vigasztaló katolikus igazságot semmiféle mitológiai elemmel el ne homályosítsuk, s a jobbindulatú protestánsoknak és görögöknek, kik hajolnak feléje, fölöslegesen meg ne nehezítsük a közeledést. A tisztuló lelkek pszichológiájára nézve jó szempontokat ad nehány misztikai író; különösen Genuai sz. Katalinnak a tisztítóhelyről szóló kis írása.
Kérdések
1. Meddig tartanak a tisztítóhely szenvedései?
Maga a tisztítóhely a végítéletig tart. De meddig tisztulnak az egyes lelkek, arra nincs semmi fogódzópontunk. Teljesen ingyenes az a hiedelem, hogy szenvedésük tíz évnél tovább nem tart (Soto, Maldonatus); bizonyos, hogy az Egyház elfogad «örök» mise-alapítványokat.
2. Milyen súlyosak a tisztítóhely kínjai?
Szent Tamás szerint a tisztítóhely legkisebb szenvedése nagyobb, mint a legnagyobb földi kín.3 Bonaventura szerint minden fajtában a tisztítóhely legnagyobb kínja nagyobb, mint a megfelelő legnagyobb földi kín; s ezt érthetőnek találjuk, ha meggondoljuk, hogy a tisztítóhely az isteni igazságszolgáltatásnak, a szenvedésnek helye.
A természetfölötti világrendnek ez a nagy gondolata: a szenvedés, melynek akkora szerep jut a földön, Istennek utolsó angyala a tőle még távol bujdosó lélekhez küldve; ha műve befejeződik, maga Isten látogatja meg a lelket, örökre. Mindamellett a tisztuló lelkeknek nagy a vigasztalásuk: biztosak az üdvösségük felől, szeretik az Istent, s részesülnek a dicsőséges és a küzdő Egyház hatékony közbenjárásában.4
3. Vajon a szenvedő Egyház tagjai, a tisztuló lelkek imádkoznak-e a küzdő Egyházért és annak tagjaiért?
Szent Tamás szerint5 nem; mert büntetést állnak, és ezért nem olyan a helyzetük, hogy másokért imádkozzanak, hanem inkább értük kell imádkozni másoknak. Az újabbak általában igennel felelnek.6 Tudnak ugyanis értünk imádkozni, mert Istennel barátságban vannak; akarnak is értünk imádkozni, mert tudják, hogy ez javunkra van, rászorulunk; és ezenfölül szeretnek bennünket, tehát készek segítségünkre lenni. Az Egyház hivatalos liturgiájában sohasem fordul hozzájuk közbenjárásért.
A magánimádságnak, melyet valaki egy tisztuló lélekhez akar intézni, Szent Tamás szerint értelme sincs, mert ők nem látják az Istent, tehát valószínűleg nem is vesznek tudomást könyörgésünkről.
Mindezeket fontolóra véve: a hívőket nem kell megakadályozni abban, hogy a tisztuló lelkekhez forduljanak közbenjárásért; de ki kell őket oktatni, hogy ezt nagyon is módjával tegyék, mert hisz ennek a gyakorlatnak dogmatikai alapja egyáltalán nem biztos.
Schütz Antal: Dogmatika II.
Szent István Társulat, Budapest, 1937. 703-705. old.