Miért nem hajtunk térdet az „álnok” zsidóknak? – A nagypénteki liturgia magyarázata

A hagyományos nagypénteki liturgiában az egyetemes könyörgések során térdhajtás van, kivéve a zsidók megtérésért való oráció esetében. Ám később ezt „antiszemita” felhangokra hivatkozva eltörölték, ahogyan a „perfidis” jelző is kikerült a szövegből. Cikkünk bemutatja, miért pontosabb teológiailag a hagyományos forma, amely a politikai korrektség oltárán feláldoztatott.

A hagyományos és a reformált könyörgések

A római liturgia nem pusztán szertartások összessége, hanem az Egyház hitének rendezett, látható és hallható önkifejezése. A lex orandi ősi elve szerint az imádság törvénye a hit törvényét tükrözi: amit az Egyház imádkozik, azt hiszi; és ahogyan imádkozik, úgy tanítja a valóság rendjét is. Különös erővel mutatkozik meg ez a nagypénteki ünnepélyes könyörgésekben, ahol az Egyház a Megváltó keresztje alatt állva az egész teremtett és megváltásra rendelt világért emeli föl közbenjárását.

Éppen ezért nem közömbös már az sem, milyen sorrendben követik egymást ezek a könyörgések. A zsinat előtti római rend – a klasszikus római rítus szerves fejlődésének gyümölcse – teológiailag nemcsak kifejezőbb, hanem pontosabb is, mint a Novus Ordo átrendezett struktúrája.

A hagyományos nagypénteki könyörgések rendje világos metafizikai és egyháztani hierarchiát jelenít meg. Ez a rend nem véletlenszerű, hanem a kegyelem rendjének liturgikus leképezése.

Az Egyház először önmagáért könyörög, mint Krisztus misztikus Testéért, hiszen ő az üdvösség egyetemes szentsége. Ezt követi a hierarchikus rend: azokért, akik az apostoli szolgálatban az isteni élet közvetítői. Ezután azok következnek, akik már az igazság felé közelednek – a katekumenek –, majd azok, akik valamiképpen eltávolodtak az Egyház egységétől, végül azok, akik még teljesen kívül állnak rajta.

A reformált nagypénteki liturgiában a könyörgések sorrendje kevésbé őrzi ezt az ontológiai és kegyelmi hierarchiát. Bár a főbb kategóriák megmaradnak, az új rend hangsúlya sokkal inkább funkcionális, pasztorális és horizontális logikát követ, főleg, ha a szövegek megfogalmazását is figyelembe vesszük.

A klasszikus rend azt tanítja, hogy a világ helyes megértése az Egyházból, mint Krisztus Testéből indul ki. A reformált rend ezzel szemben gyakran a különféle embercsoportok egymás mellé helyezésének benyomását kelti, mintha az Egyház csupán egy lenne a vallási valóságok között, nem pedig az üdvösség rendjének középpontja.

A régi rend különös szépsége, hogy a könyörgések egymásutánja a megtérés rendjét is ábrázolja. A katekumenektől a szakadárokon, majd eretnekeken át a zsidókig és a pogányokig haladó ív egyre távolabbi viszonyokat jelenít meg Krisztushoz és Egyházához. Ez nem feltétlenül értékítélet, hanem az üdvösségtörténet objektív rendjének liturgikus nyelve. Aki közelebb van a hithez, azért az Egyház más módon könyörög, mint azért, aki még a természetes istenismeret homályában él. A sorrend tehát a kegyelem különböző fokozatait, illetve azok hiányát teszi láthatóvá.

A Novus Ordoban a modern érzékenység számára kényelmesebb, kevésbé differenciált szerkezet jön létre, amely azonban éppen az igazság fokozatainak megjelenítésében lesz szegényebb. A klasszikus római liturgia egyik legnagyobb erénye a tárgyiasság, és a rend szeretete. A könyörgések hagyományos sorrendje ennek mintapéldája: nem pszichológiai, nem társadalmi, hanem teológiai rendet követ.

A római szellem mindig tudta, hogy a szeretet nem egyenlősítő homogenitás, hanem az igazság rendjében kibontakozó caritas. Ezért az Egyház nem szégyellte liturgikusan is megmutatni, hogy másként viszonyul saját gyermekeihez, a hitre készülőkhöz, az elszakadtakhoz és azokhoz, akik még nem ismerik Krisztust.

A zsidókért való könyörgés változása

A zsidókért való könyörgés már a liturgikus reform előtt dekonstruálásra került. A II. világháború után kialakuló filoszemita közhangulat számára terhessé váltak bizonyos teológiai gesztusok, amelyeket valós mélysége helyett csupán politikailag tudott értelmezni a modern társadalom.

Így először 1955-ben elhagyták az a fontos megkülönböztetést, miszerint a zsidókért való könyörgés során nem hajtunk térdet.

Ugyanis minden könyörgés során az Oremus… után a Flectamus genua (hajtsunk térdet) felszólítás hangzik el, ami a zsidók esetében elmarad. Ennek nagyon világos és belátható teológiai alapja van: a zsidók térdhajtásukkal gúnyolták a keresztre feszített Úr Jézus Krisztust.

A megkülönböztetett – és teljesen helyénvaló – gesztusbeli különbség után a szöveg is egy politikailag vezérelt puhításon esett át. A hagyományos szöveg így hangzik: Imádkozzunk az álnok zsidókért is, hogy a mi Urunk, Istenünk eltávolítván a leplet szíveikről, ők is megismerjék a mi Urunkat, Jézus Krisztust. – Örökké mindenható Úristen, ki a hűtlen zsidóktól sem tagadod meg irgalmadat, hallgasd meg könyörgéseinket, melyeket e nép vakságának elhárításáért neked fölajánlunk, hogy megismervén igazságodnak világát, aki maga Krisztus, kibontakozzék a sötétségből. Ugyanazon a mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten, mindörökkön örökké.¹

A „perfidis” (álnok/megátalkodott) jelző itt szintén nem „közösség elleni izgatás”, hanem egy fontos teológiai kategória. Ugyanis a zsidóság megátalkodottsága az, ami miatt még mindig van judaizmus: továbbra is elutasítják az Úr Jézus Krisztust és a megtérést.

Hogy a talmudista zsidóság ezt a megátalkodottságot miként tartja teológiailag – ezáltal istenkáromlóvá válva -, azt korábbi cikkünkben részleteztük. S noha ez 1960-ban nem változott, XXIII. János pápa mégis a „perfidis” jelző elhagyásáról rendelkezett. Ugyan ez pusztán politikai nyomásgyakorlás által előidézett döntés volt, mégis magában hordoz súlyos teológiai veszélyeket, végső soron ugyanazokat az elveket, amelyek mentén a reformált liturgiában dekonstruálva lett a nagypénteki könyörgés.

Caietanus

1. Orémus et pro pérfidis Judaéis: ut Deus et Dóminus noster áuferat velámen de córdibus eórum; ut et ipsi agnóscant Jesum Christum Dóminum nostrum.
   Omnípotens sempitérne Deus, qui étiam Judáicam perfídiam a tua misericórdia non repéllis: exáudi preces nostras, quas pro illíus pópuli obcaecatióne deférimus; ut, ágnita veritátis tuae luce, quae Christus est, a suis ténebris eruántur. Per eúndem Dóminum nostrum Jesum Christum, Filium tuum: Qui tecum vívit et regnat in unitáte Spíritus Sancti Deus per ómnia saecula saeculórum.   ↩︎