Az edzés mint bűnbánat?

A modern világban sokan úgy tekintenek a testedzésre, mint puszta egészségmegőrzésre vagy esztétikai célra. Katolikusként azonban mindent annak fényében nézünk, hogy Isten dicsőségére válik-e, és munkálja-e üdvösségünket. Amikor egy ember edz, küzd, fejlődik, így nemcsak izmait formálja, hanem az akaratát, kitartását, önuralmát is növeli, ez pedig olyan erénygyakorlat, ami fontos lehet az üdvösséghez. Arról nem is beszélve, hogy a jó fizikai állapotú ember a hivatása ellátására is alkalmasabbá válik.

Az erő nem öncélú: az erős férfi képes szolgálni. Képes védeni, gondoskodni, hordozni a felelősséget, amelyet Isten a családapák vállára helyezett. A férfi fizikai, erkölcsi és lelki ereje támasz a feleségnek, példakép a gyermekeknek, és stabilitás a társadalomnak.

Ha valaki sportol, akkor vállalja az önfegyelem és a lemondás gyakorlatát, valamint a fájdalom jó lélekkel való tűrését. A sport közben szerzett tapasztalatok, sikerek és kudarcok nem csupán fizikai síkon értelmezhetők, hanem alkalmak arra, hogy áldozatot hozzunk. A verejték, az égő izmok, a fáradtság mind felajánlható Istennek. Így válik a sport többé, mint hobbi: egy olyan helyzetté, ahol a testünket szolgálatba állítjuk.

A test fegyelmezése a kísértések leküzdését is segíti: azzal, hogy ellenállunk a lustaságnak, a gyengeségnek, kiváló edzéssé válik arra is, hogy ellenálljunk a bűnre vezető alkalmaknak. Amikor valaki tudatosan vállalja a nehézséget, például egy kemény edzést, azzal belső kitartást épít. Ez a kitartás pedig a lelki életben is gyümölcsöt hoz.

Fontos ugyanakkor, hogy a testedzés önmagában nem válik automatikusan bűnbánattá. Csak akkor, ha az ember felajánlásként végzi, és még így sem helyettesíti a bűnbánat hagyományos gyakorlatait, böjtöt és az imádságot, de melléjük állítható, mint egy modern, mindennapi eszköz.

A témában való elmélyülésre ajánljuk:
William Lockington SJ.: Testedzés és lélekkultura.
(ford. Varga László SJ.)
Budapest, Kiadja: „A Szív” Szerkesztősége, 1927.

Andreas-Gottfridus