Az államhatalom isteni eredete és a félreértések cáfolata

Alább Victor Cathrein-nek, a tomista természetjog és erkölcsbölcselet kiválóságának az írását adjuk közre. Munkájában nemcsak az államhatalom isteni eredetét ismerteti, hanem az azzal kapcsolatos közkeletű ellenvetésekre is cáfolatot ad.

Az államhatalom isteni eredete

A népakaraton semmi államhatalom sem alapulhat, amint az minden józan ember felfogásának és az emberi társadalom szükségleteinek megfelel. Tehát más forrását és alapját kell kutatnunk, s ez nem lehet más, mint Istennek a természetes ész által megismerhető akarata.

1. Isten akarja, hogy az emberek társadalomban éljenek, mert ez az emberi természet illő fentartására és kifejlődésére szükséges. Az embert egész természete a társadalomra utalja. Isten tehát azt is akarja, ami nélkül ezen társadalom lehetetlen, névleg az államhatalom fennállását. Ki a célt akarja, annak az ahhoz szükséges eszközöket is akarnia kell.

2. Az államhatalom azonban — ha azt önmagában s alanyától elválasztva tekintjük — nem úgy származik Istentől, mint bármely más földi jog, hanem annak Isten közvetlen szerzője. A természet Alkotója azt közvetlenül önmagából, minden emberi akarat beavatkozása nélkül ajándékozza.

a) Az államhatalom közvetetlen isteni eredete már abból is kitűnik, hogy mihelyt az emberek államokká egyesülnek, a közhatalom életbe lép és azt az állam tagjai éppen nem akadályozhatják meg. Akár akarják, akár nem, államhatalomnak kell lennie. Abból, hogy több család a közjólét elérése végett egyesül, az államhatalom mint szükséges tulajdonság folyik. Éppen úgy, mint a gyermekek létezése szükségképpeni feltétel arra nézve, hogy az atyai hatalom létezzék, s a természettörvény ezen kellék feltételezése mellett közvetlenül az atyának hatalmat ad gyermekei fölött, épp úgy több családnak a közjólét elérése céljából való egyesülése csak azon feltétel alatt, mely alatt a természetjog közvetetlenül önmagából az arra kijelölt alanynak adja az államhatalmat. Hogy ki ezen alany, itt még nem kutatjuk.

b) Már az a körülmény is, hogy az államhatalomban foglalt jogok változhatatlanok, mutatja az államhatalom közvetetlen isteni eredetét. Ha többen szabadon kereskedelmi- vagy ipartársulattá egyesülnek, akkor ezek a társadalmi hatalom terjedelmét tetszés szerint korlátozhatják vagy kiterjeszthetik, vagy a hatalmat meg is szüntethetik, s ekként a társulatot föl is bonthatják. Az állam ellenben Istentől akart, szükségképpeni intézmény s a természet által megjelölt célja is van, következőleg ezen célhoz szükséges jogok birtokában is kell lennie. Isten oktalanul cselekednék, ha az államot meghatározott célra akarná, anélkül, hogy azt a szükséges hatalommal ellátná. Az állam tagjai, még ha kivétel nélkül mindnyájan is akarnák, ezen jogokból egy árva betűt sem vehetnek el. Ezen hatalmat több alany közt kioszthatjuk ugyan, s abból az egyik hivatalnoknak többet, a másiknak kevesebbet juttathatunk, de a hatalom önmagában, azaz lényeges terjedelmében, melyet a cél határoz meg, a természeti rend határain belül ugyanaz marad.

c) Az államhatalomban foglalt jogok jobbára oly neműek, hogy azok közvetetlenül csak Istentől származhatnak. Így joga van hadat viselni, halállal büntetni, kötelező erejű bírói ítéletet, határozatot hozni stb., melyek mind oly jogok, melyekkel az egyedek nem rendelkeznek, tehát az államhatalomra nem is ruházhatják át. Jóllehet ezen állami jogok létezésére gyakorlati úton még nem mutatunk rá, de mégis hivatkozhatunk azokra, mivel azokat tényleg minden ember mindenkor elismerte, s azok gyakorlati érvényben voltak és vannak még ma is.

Ellenvetések és félreértések.

1. Az államhatalomnak Istenből való levezetését némelyek „hittudományinak“ nevezik s azt hiszik, hogy ezzel azt alaposan megcáfolták. Mi hamarjában így felelhetnénk: ami igaz, még nem válik hamissá, mert hittudományi. De nem is igaz, hogy a mi bizonyításunk hittudományi, hacsak nem akarunk mindent hittudománynak nevezni, ami valamiképpen Istenre vonatkozik és vele összefügg. Mi csak oly alapelvekre és igazságokra alapítunk, melyeket a természetes ész minden természetfölötti kinyilatkoztatástól függetlenül bizonyossággal megismerhet. Egyébként a „hittudományi“ szó értékét már más helyen (I, 70. l. 2. jegyz.) méltattuk.

Ki tehát azt véli, hogy mi az államhatalmat a kinyilatkoztatásra alapítjuk, az nem értett meg bennünket. Éppúgy, miként a viszonyok természetéből következtetjük, hogy a Teremtő a gyermekeket a szülők által akarja neveltetni és ezért őket a szükséges teljhatalommal, a szülői hatalommal ruházta föl, éppen úgy következtetjük az ember természetéből, hogy őt Isten állami életre szánta, hogy ezzel Istennel az állam fennállásához szükséges eszközt, névleg az állami hatalmat is akarnia kellett. A viszonyok természetéből némileg kiolvassuk Isten akaratát, szándékát. Minden józan ember, ki a célt akarja, az arra szükséges eszközt is akarja. A végtelen bölcsnél ez másképpen lenne?

2. Hogy még keresztény körökben is mily kevéssé vannak tisztában kérdésünkkel, igazolják pl. Frantz S.¹ következő szavai: „Az isteni akaratot az egész teremtés alapjává kell tennünk, s éppen azért nem magyarázhatunk ki belőle egyes, különös tüneményt, aminő az állam is. Ha egyes tüneményeknél mégis az isteni akaratra hivatkozunk, miként az a mindennapi életben gyakran megtörténik, úgy ez a vallásosság érzetének s nem a megismerés ténye, minthogy az Isten akaratára való ily hivatkozás által éppen a további kutatásnak vesszük elejét.“

Frantz nem marad önmagához következetes. A házasságról azt állítja, hogy isteni rendelésen alapszik, Isten akarta, mert magának az emberek teremtése által nyert létet. Ha a házasságra és családra nézve ily következtetést vonunk le, miért nem tehetjük ugyanezt az államra nézve? Tényleg, ha már az emberek műveiből gyakran egész biztosan kiolvashatjuk gondolataikat és szándékaikat, vajon miért nem lehetne összehasonlíthatatlanul nagyobb joggal a végtelen bölcsesség művéből, mely terv és cél nélkül semmit sem teremt, s az ő teremtményeinek természetét tökéletesen átlátja, teljes bizonyossággal megismerni az örök gondolatait és szándékait?

3. Majdnem hihetetlenül hangzik, hogy még az államért való szorgoskodásból is tagadják némelyek az államhatalom isteni eredetét. Lasson A² úgy véli, hogy az elmélet, mely szerint a felsőbbség isteni jogon alapul, „a legkomolyabb veszedelmet rejti magában, amiért alapos okunk van rá, hogy vele szemben résen álljunk.“ Mindenkor visszaéltek vele, hogy a felsőbbséget mint Isten helyettesítőjét isteni jelzőkkel fölruházva tüntessék föl, s ekként kivonják a jogrend alól, miből azután következik, hogy a felsőbbségnek „annyiban van része az isteni mindenhatóságban, amennyiben mindazt teheti, amit akar.“

Ily üres szólamokat tudományos műben olvasván alig maradhatunk komolyak.³ Mert abból, hogy a közhatalom Istentől származik s a kormányzási hatalomban Istennek korlátolt része van, következik-e, hogy annak alanya isteni mindenhatóságot tulajdoníthat magának és teheti, amit akar? Éppen nem. A hatalmat csupán a közjó céljából nyerte, s az nem nagyobb és nem kisebb, mint ezen cél kívánja. Az nem ad neki jogot, hogy az alattvalók igazságosan szerzett jogai fölé helyezkedjék és parancsoljon, amint neki tetszik. Ha Lasson úgy véli, hogy az elmélettel, mely az államhatalom isteni eredetét tanítja, vissza lehet élni, ebből semmi sem következik. Mivel nem lehet esetleg visszaélni? Valamely dologról nem a visszaélések szerint kell ítélnünk, melyek esetleg és tárgyi alap nélkül származnak.

4. Bluntschli sem akarja, hogy az államot Istentől akart intézménynek s az államhatalmat Istentől nyert valaminek tekintsük. Elismeri ugyan, hogy ezen nézetet osztották a görögök és rómaiak is, kik sohasem fogtak jelentékenyebb állami ügyekbe előzetes imádság és áldozat nélkül; szerinte az is érthető, hogy a kereszténység nem tekintheti az államot az isteni világrenden és világkormányzáson kívül; de úgy véli, bármilyen méltó is ezen nézet és bármilyen magas erkölcsi jelentősége van, mégsem kell figyelmen kívül hagynunk, hogy „ez vallásos, nem politikai, s hogy éppen azért, ha azt politikai államelvvé emeljük és mint jogelvet tekintjük, könnyen tévelyek és visszaélések okozójává lesz és azokat szépíti.”⁴

Itt ismét kézzelfogható példán láthatjuk, hogy bizonyos jelzavaknak mily fontos szerepük van tudományos művekben. Tehát az alapelvnek, hogy az államhatalom isteni eredetű, azért nincs helye a politikában, mert az „vallásos“. Hiszen az annyit jelentene, hogy a politikába ahhoz, hogy valami hamis legyen, elegendő, hogy az vallásos legyen, vagy az egész közjogi és politikai életnek a valláshoz semmi köze sincs s azzal mit sem kell törődnie!

De mit is jelentsen, hogy ez az alapelv vallásos? Ez csak azt jelentheti, hogy önmagában véve Istenre vonatkozik, annyit mond, hogy Isten ezen hatalom szerzője s ennek megfelelően a hatalom tőle bírja célját és ő korlátozza azt. Ha a „vallásos“ szót ezen értelemben fogjuk föl, akkor az államhatalom mindenesetre vallásos, de akkor az egész ember is vallásos, s a bölcsőtől a sírig folytatott egész élete is vallásos. Az ember Istentől és Istenért teremtetett, s az isteni törvény szerint kell az egész életét berendeznie. Éppen így az egész társadalom is vallásos, mert célja, mint minden teremtett dolog célja, Isten szolgálása és dicsőítése. Ily értelemben a „vallásos“ kifejezés csak azokat ejtheti félelembe, kik aggódva kerülnek mindent, ami Istenre és az emberi nem fölött való uralmára emlékeztet.

Az államhatalomnak az isteni akaratból való levezetése nem akadályozza meg az embereket, hogy az államot önállóan és a különböző formákban megalkossák, vagyis a köztársasági államformát éppen annyira becsüljék, mint az egyeduralmat. Bluntschli ellenkező föltevése helytelen s azon tévedésen alapszik, hogy összecseréli annak alanyával. Józanul senki sem állíthatja, hogy Isten általában közvetlenül jelöli ki az államhatalom alanyait; csak maga az államhatalom származik közvetlenül Istentől, nem természetfölötti kinyilatkoztatás vagy hűbér útján, hanem a viszonyokból vont természetszerű következtetés útján, melyet Istentől akartnak ismerünk föl. Ekként megdől Bluntschli amaz állítása is, mely szerint az általunk vitatott nézet könnyen azon föltevésre vezet, hogy Isten egyes kiválóbb embereket az emberi természet korlátoltsága fölé emelt, magához közelebb helyezett volna és bizonyos mértékben félistenekként a földre rendelt volna.

Könnyű volt Bluntschlinak Stahl túlzásai ellen szemben diadalmaskodnia, ki az államhatalmat nem csupán a szülői hatalomhoz hasonló úton, hanem különös, „emberfölötti“ módon származtatja Istentől.

5. Mohl R.⁵ a „teokráciát“ vezeti harcra az államhatalom isteni eredete ellen. Ez is csak üres beszéd. Teokrácia alatt oly birodalmat értünk, melynek Isten nemcsak alkotmányát adta természetfölötti kinyilatkoztatás útján, hanem azt ő maga közvetlenül különös módon kormányozza. Ily teokráciát képezett az Ószövetségben a választott nép. Az Úszövetségben, ha a katolikus egyháztól eltekintünk, többé nincs teokrácia; az államok és a családok nem tekinthetők teokráciáknak, jóllehet általánosságban szólva isteni akarat erejénél fogva léteznek, s céljuknak megfelelő hatalmuk van. Mert az államok vagy családok egyenes létrehozásáról, s azoknak Istentől való közvetetlen levezetéséről szó sem lehet, ami a teokrácia lényeges követelménye volna. Éppen úgy az állami hatalom isteni eredetéről szóló elmélet nem ismerése szolgáltathat csak rá alkalmat, hogy „papi uralom“ miatt haragra keljenek. Melyik családatyának jutna eszébe, hogy atyai hatalmát „papi uralom“ által fenyegetve lássa, mert azt mondják neki, hogy gyermekei fölött gyakorolt hatalmát nem az emberektől, hanem Istentől nyerte?

Victor Cathrein: Erkölcsbölcselet
Csanád-egyházmegyei sajtó, Temesvár, 1901, 450-454.

1. Die Naturlehre des Staates (1870), 14. l. ↩︎
2. System der Rechtsphilosophie 307. I. ↩︎
3. Ugyanazon Lasson azt is véli: „A római katolikusok szerint ellenben a felsőbbség isteni eredete egy és ugyanaz a felsőbbségi hatalomnak a pápától, Krisztus helytartójától való kölcsönzésével.” Ezen szavakat csak annak bizonyságául hoztuk föl, hogy sok nem-katolikus szerző tudományos művekben is mily hihetetlen tudatlanságot árul el a katolikus tanok körül. ↩︎
4. Die Lehre vom modern Staat I, 328. 1. ↩︎
5. Geschichte und Literatur der Staatswissenschaften I (1855), 253 s ugyanattól Encyclopädie der Staatswissenschaften (2. kiad.) 42. § ↩︎