Olvasói írás: Tengerentúli tapasztalatok a neoprotestáns „katolikus” karizmatikus ébredésről

Az „ébredés” és az „új evangelizáció” jelszavai mögött a tengerentúlon egy sajátos vallási kultúra rajzolódott ki: gitár, tömeghatás, érzelmi túlfűtöttség és sztárkultusz keveréke. A szerző személyes amerikai tapasztalatokra támaszkodva mutatja meg, miként vált a karizmatikus mozgalom a neoprotestáns módszerek és a szórakoztatóipar eszköztárának hordozójává és jelent meg az Egyházban.

Szerkesztői megjegyzés: Az írás első része az alábbi linken elérhető. Ugyanakkor a két írás egymástól függetlenül is kerek egészet alkot.

Itt kezdődött a sztárkultuszhoz, tapshoz, mosolyhoz és kábítószerhez szokott Jézus-rajongó hippik „karizmatikus ébredése”.¹ Ábrándos tekintetű Jézus képeik alá gyakorta odaírták, hogy wanted – amivel ugyan nem a zsidó főpapok elfogatóparancsa alapján körözött személyre, hanem rajongásuk hőn óhajtott tárgyára utaltak, ám az „Isten halála” elméletek árnyékában még az is oda kívánkozott, hogy dead or alive (élve vagy halva). Olyan apró ellentmondások ugyanis, hogy például ha Isten halott, akkor az élő Jézus nem Isten, őket egy csöppet sem befolyásolták.

A természetbe visszahúzódó kommunáik határán nem egyszer mérföldes körzetben kitáblázták, hogy aki annál tovább megy, azt lelövik, miközben megrögzött pacifisták voltak. Gyermekeiket közösnek, ennélfogva magukat „nagycsaládosnak” tekintették, és gyülekezeteiket (minden idők keresztény szektáinak többségéhez hasonlóan) jobbára egy-egy „családfőről” nevezték el. Ezzel meg is különböztették magukat minden más gyülekezettől, és a társadalom nevű gyülekezetbe sem óhajtottak beilleszkedni.

Velük ellentétben a Nagy-tavaknál és az atlanti államokban tömegesen allelújázó fiatalok többsége nem volt hippi; reggel kifogástalan öltönyt öltött, beült ugyancsak kifogástalan autójába, és elment érvényesülni.

A yuppie (mint ifjú városi profi) elnevezés akkor még nem jött divatba, de a jólfésült Jézus-rajongók gyülekezeteinek többségében a közös „dicsőítéssel” és „tanúságtétellel” jól megfért a hivatali ranglétrán való kapaszkodás.

A nők szerepe mind a kétféle gyülekezetben meghatározó volt. Engem is ők siettek megnyugtatni, hogy Jézus szeret, de mikor meghallották, hogy katolikus vagyok, aggódni kezdtek értem, és mindenáron meg akartak igazítani. Hittani műveltségük azonban ritkán terjedt túl a „jóléti teológia” keretein, miszerint „a szeretet mindenkié”, és teljesen kiszolgáltatták magukat érzelmeiknek. Állítólagos „ébredéseik” közben éppen ellenkezőleg, félálomba ringatták értelmüket – illetve kéz a kézben egymásét –, de még mielőtt elaludtak volna, a ringatózást gyakorta rángatózás váltotta fel. Mindezt a Szentléleknek tulajdonítva.

A hippik és a jólfésültek között a gitár volt a legszorosabb összekötő kapocs. Az olyannyira ökumenikus célokat szolgált, hogy rövid úton a legkülönbözőbb felekezeteket összeboronáló „istentiszteleti” kellékké vált. Azóta benyomult a katolikus templomokba is, és már nem kirívó eset, ahogy egy chicagoi „mise” után a (kényszermaszkot viselő) „pap” egy keresztként tartott gitárral ad „áldást”.²

Ez is „új evangelizáció”. Amit a pap azon a gitáron, a chicagói templomban penget és amit az „ébredők” világszerte „megélnek”, azt maguk is úgy hívják, hogy „keresztény könnyűzene”. Olyan zene, amely megméretett, és névadóinak megítélése szerint könnyűnek találtatott. A szóösszetételnek elkötelezett kozepsuli.hu szerkesztője szerint a „könnyű” ebben az esetben korántsem azt jelenti, hogy „kicsi a tömege”, hanem (a pop music Cambridge-i fogalommeghatározása szerint) „erős a ritmusa, s minden fiatal egyén imádja hallgatni”, (a Wikipédia szerint) „széles körben népszerű”, (a tizen- és huszonéves magyar fiatalok szerint pedig) az, „amit legtöbben hallgatnak”, ami „két hónapig a fejedben jár”, ami „könnyen befogadható”, ami „lágy, kellemes, segít ellazulni, kikapcsolni, megnyugodni”, és amit „élvezet hallgatni”.

Ez a dicséretnek szánt jellemzés valójában a könnyűzene szegénységi bizonyítványa. Azt igazolja, hogy nem a tömege kicsi, hanem a fajsúlya. Úgy is hívják, hogy „relaxációs” zene. Pont nem olyan, mint Krisztus igája,

mely valójában édes, és az Ő terhe, mely valójában könnyű [Mt 11,30], hanem éppen az ellenkezője: valami édeskés, ami rabjává tesz, s valami könnyű, amit a kereszténységgel nehéz összeegyeztetni. A kereszthalál ugyanis nem „népszerű”, nem fülbemászó, nem „könnyen befogadható”, nem „lágy”, nem „kellemes”, nem „segít ellazulni, kikapcsolni, megnyugodni”, és nem is „élvezet”. De még a születés sem az. A Feltámadás pedig nem hepiend, hanem katarzis.

A könnyűzene – amit „minden fiatal egyén imád hallgatni” – ilyenformán egy trójai faló, amelyik valami nem odavalót igyekszik a templomba is becsempészni, és ott „imádat” tárgyává tenni. A modern Odüsszeuszok egyik cselvetése tehát a régi szövegek változataira kényszerített új dallam, a másik viszont a (Luther Márton Gyülekezeti énekeinek mintájára) régi dallamokra és címekre, leginkább zsoltárok „margójára” erőszakolt új szöveg. Az előbbihez sorolhatók azok a „modern” misék is, amelyek teljesen indokolatlanul térnek el „a tulajdonképpeni áldozatnak” általuk kiszorított, a római katolikus rítus szövegével eredendően összetartozó (gregorián) zenei hagyományától.

Az utóbbira pedig az 1975-ben valamennyi német ajkú „katolikus” püspökség által elfogadott és újabb kiadásaiban „gender-semleges” nyelvezetet használó, Gotteslob című, „egységes, német nemzeti” énekeskönyv – és a rajta nevelkedett német egyház – szolgáltat elrettentő példát.³ De hasonló trójai faló volt a budapesti pápalátogatás „hivatalos dala” is, amely a zenés szórakoztató ipar musical nevű termékkategóriáját népszerűsítette: a pápát nem mint egyházfőt, hanem mint celebet köszöntötte – bár Ferenc pápa még ezen is túltett, amikor pápamobilján „a külvárosi, olcsó prostitúció, a bordélyházak kultúrájával szorosan összefüggő” argentin tangóra⁴ vonult be a Szent Péter térre, „általános kihallgatásra” (2023. november 15-én).⁵ Mindez „új evangelizáció”.

Mire visszatértem Amerikából, már a hazai katolikusokat is „tömegevangelizációs” módszerek kezdték hatalmukba keríteni, és a „karizmatikus katolikusokat” a nemkatolikus karizmatikusoktól itthon sem lehetett megkülönböztetni.

Akik Isten dicsőítése közben is „ellazulni” és „kikapcsolódni” szerettek volna, azok a hittant mentálhigiénés tanácsadássá, a templomot imaházzá, a híveket gyülekezetté, az oltárt úrasztallá, a szentmisét úrvacsorává és igehirdetéssé, a papot lelkésszé, az áldoztatást falatozássá, a békecsókot pedig parolázássá igyekeztek lefokozni, és ezt az igényt csak hozzáigazított „liturgikus reformmal” lehetett kielégíteni. Az „evangelizáció” így lett a saját katolikus hagyományainkról való leszoktatás fedőneve.

Ugyanazt leplezi a „szinodalitás” is. A Nemzetközi Teológiai Bizottság 2018-ban kelt dokumentuma szerint az „az Egyháznak mint Isten Népének sajátos életmódja és működése”, mellyel annak minden tagja „aktívan részt vesz az evangelizáló küldetésben”;⁶ megint mások szerint pedig a szinodalitás ennek az evangelizálásnak a sajátos stílusa, mely „az Egyház életét és küldetését jellemzi”.⁷ Az a jelző azonban, hogy „sajátos”, mindössze annyit árul el bármiről is – jelen esetben életmódról, működésről, stílusról –, hogy az minden mástól különbözik.

Ezzel szemben viszont éppen azt tapasztaljuk, hogy a „szinodalitás” egyáltalán nem határolódik el például az LMBTQ+ csoportok életmódjától, az ENSZ, a WHO vagy az Európai Parlament működésétől és a könnyűzenei fesztiválok stílusától – kizárólag a katolikus keresztény hagyományoktól.

Ezzel „ad tartalmat a közösségnek”, amelynek „minden tagja együtt van”⁸ – azon a tévúton, amelyet számukra az említett csoportok, szervezetek és szórakoztatóipari termékek jelölnek ki. A „szinodalitás” sajátosságának megfejtéséhez az „evangelizáló küldetés” sem nyújt segítséget, hiszen annak a fogalma is tisztázatlan. Az „ébredés” szó használata viszont árulkodó: egy társadalmi jelenségre vonatkoztatva mindig valami elleni tiltakozást jelent.

Ezúttal a hagyományos „egyházi rend” ellen fordul, és nem választható el az immár minden elképzelhető, természetes „egyenlőtlenség” ellen is tiltakozó – nem véletlenül az „éber” jelentésű woke fedőnéven terjedő – ideológiától.

A „szinodalitás” ennek egy bürokratikus változata: a vég nélküli ülésezés nem annyira „köz-lekedés” (szün+hodosz), mint inkább útlezárás: ülősztrájkkal felérő tiltakozás az Egyház korábbi értékrendje ellen. A keresztények – akiket az aggiornamento („a mai naphoz igazodás”), meg a vele ellentétes értelmű ressourcement („a forrásokhoz való visszatérés”) a II. Vatikáni Zsinat óta kellőképpen összezavart – már Luther Márton óta túl vannak „evangelizálva”. Nem lenne jobb – esetleg, legalább a katolikusokat – katolizálni?

Somogyi György Miklós

1. vö. Theissen, Gerd: A Jézus-mozgalom. Az értékek forradalmának társadalomtörténete, Kálvin Kiadó 2006  ↩︎
2. ncregister.com/cna/the-guitar-blessing-at-mass-there-was-more-that-you-missed ↩︎
3. onepeterfive.com/german-hymnal-synodal-way/ ↩︎
4. https://hu.wikipedia.org/wiki/Tang%C3%B3_(t%C3%A1nc) ↩︎
5. https://www.youtube.com/watch?v=z79EekTibA4&t=22s ↩︎
6. (Nemzetközi Teológiai Bizottság, Szinodalitás az Egyház életében és missziójában, 2018. március 2., 6.) ↩︎
7. https://eger.egyhazmegye.hu/szinodus/kerdesek/szinodusi-kerdessorok ↩︎
8. Ibid. ↩︎