Olvasói levél: Szinodalitás, evangelizáció, marketing

A „szinodalitás” és az „evangelizáció” ma egyre gyakrabban hangzik el egyházi dokumentumokban és fórumokon – ám mintha annál ritkábban derülne ki, mit is jelentenek valójában. A szerző személyes tapasztalatokból kiindulva mutatja meg, miként csúszott át az evangelizáció nyelve a hit átadásától a marketing, a projektmenedzsment és a mérhető „eredmények” világába. Az írás kérdése nem csupán az, hogy honnan ered ez a szemlélet, hanem az is, hová vezet: valóban Krisztushoz, vagy inkább egy jól csomagolt vallási termékhez.

A Vatikánban, 2026. január 7–8-án tartott, rendkívüli bíborosi konzisztórium a „szinodalitást” továbbra is az „evangelizáció” sajátos megnyilvánulásaként értelmezte. Pontosabban: a két kifejezés egyikét sem értelmezte.

Az utóbbival több, mint két évtizeddel ezelőtt egy olyan, A5 méretű szórólapon találkoztam, amelynek szövegében hatszor volt benne a „kommunikátor”, ötször a „projekt”, kétszer a „kommunikáció” és az „aktivizál”, egyszer-egyszer pedig az „agilis”, az „informál”, a „konzultáció”, a „koordinál”, a „marketing”, a „média” és a „motívum” szó, valamint a „PR” mozaikszó.

Ezt a szórólapot egyházmegyém „kommunikációs felelőse” terjesztette, aki még azt is hozzátette, hogy egy „píár program marketing periódusában” velem együtt minden hitoktatónak el kell sajátítania „a projekt logójával” ellátott matricák, szórólapok, valamint golyóstollak „használatát” (sic!), hogy majd a „kampány” végén „matematikailag mérhető” legyen, hány „vevőnek” sikerült „eladnunk az árut egy telített piacon”.  Hogy mit és mennyiért, azt egy – a pápát éltető tömeget ábrázoló – óriásplakátról lehetett leolvasni: kinek-kinek az adópénze 1 %-áért. Akkor és ott ez volt az „evangelizáció”.

Ez a szakkifejezés azóta is hasonlóképpen kísérteties szövegkörnyezetben járja be – nemcsak Európát. A legkülönbözőbb keresztény és keresztyén felekezetek alkalmazzák, de nem világos, hogy pontosan mire. Határozottan állítják, hogy az valami „korszerű” dolog, de talán sohasem eléggé, mert még az „új” jelzőt is szükségesnek tartják hozzátenni. A  katolikus Tomka Ferenc Misszió és új evangelizáció címmel írt tanulmánya szerint¹ ezzel a kifejezéssel „paradigmaváltást” jelentő, „új fogalmat” vezettek be „a missziónak, illetve a hit átadásának jelölésére”. De magáról a fogalomról szerinte „teológiai írások is általában csak annyit szoktak” mondani, amennyit a Redemptoris Missio enciklika, miszerint „a hívek hagyományos lelki gondozása, az új evangelizáció és a kimondottan missziós tevékenység közötti határokat nem lehet egyértelműen megvonni”, és hogy „az új evangelizáció… a korábbiaknál határozottabban hangsúlyozza Isten elsőségét az egyházban”.

Mintha „a hívek hagyományos lelki gondozása” Isten elsőségét eddig nem elég határozottan hangsúlyozta volna, és nem éppen az „új evangelizáció” lenne az, amelyik (például a versus Deum helyett versus populum szentmisékkel) inkább az ember elsőségét hangsúlyozza Istené rovására.

Tomka atya még azt is hozzáteszi, hogy az „evangelizáció” kifejezést a katolikus egyház az 1970-es évekig nem alkalmazta, és inkább „protestáns egyházakban vagy kisegyházakban használják”.

Valóban. Az evangélikusok a saját felekezetük mintegy ötszáz esztendős útirányát már háromszáz évvel ezelőtt is az evangélium szó „wesleyánus” származékaival tervezték újjá. De mit kezd ezzel egy római katolikus, aki az evangéliumot is a szenthagyomány részének tekinti, és akit eddig a hit átadásának jóval régebbi fogalomkészlete, gyakorlata és szertartásrendje igazított útba? Vagy a protestánsokat követi, vagy – jó esetben – lefékez, és elgondolkodik. Hová vezethet ez az „új evangelizáció”?  Csak nem a Luther utcába? Nomen est omen?

Hogy lehet az, hogy az  „újratervezés” előtt a katolikusok többsége még hazatalált, most meg az útelágazásnál vagy eltéved, vagy ott vesztegel – szemben a protestánsok (első helyen a „pünkösdiek”) ugrásszerűen gyarapodó gyülekezeteivel, amelyek „paradigmájukon” nem változtattak?²

A „katolizáció” tudvalevőleg azt jelenti, hogy valaki a római katolikus egyház tanítását és gyakorlatát, hagyományait és szentségeit fogadja el. De ez az „evangelizáció”? Csak nem azt jelenti, amire a „liturgikus reform”, a kézbe áldoztatás, a katolikusok fogyatkozása és a protestánsok gyarapodása, vagy például Beer Miklós püspök esete is engedne következtetni: hogy valaki az evangélikus egyház tanítását és gyakorlatát fogadja el?

A protestáns Biblia Szövetség Egyesület weboldalán is olvasható, hogy  „az a homiletikai műfaj és gyakorlat, melyet hazánkban is evangélizációnak neveznek, a 18. század terméke”: „ún. lutheránus-pietista ébredések” tömegevangélizációs módszereinek felekezeti határokat túllépő és olyan új felekezetek létrejöttéhez vezető terjedése, amilyenek az „ún. evangélikál jellegű” „ún. karizmatikus ébredések”.³ Ezt nemrég még a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának egyik tanszékvezetője is megerősítette, hozzátéve, hogy ez az „ébredés” – más néven „megélés” – „katolikus körökben ritkán használt fogalom, nem úgy a metodista és szentségmozgalmi hagyományokat ápoló közösségekben”, valamint „pünkösdi-karizmatikus gyülekezetekben”, hogy aztán napjainkra „az ébredési tapasztalat felekezetek feletti jellege” legyen „minden korábbinál erősebb”.⁴ Egy amerikai keresztyén magánegyetem „ébredésének” a közösségi médiát elözönlő híréhez egy katolikus professzor mindössze ennyit tartott szükségesnek hozzátenni.

Nem tűnt fel neki az az ellentmondás sem, hogy a „szentségmozgalmi hagyományokat” olyan közösségek „ápolják”, amelyek kétszeresen is szakítottak a hagyománnyal – nevezetesen az anglikánnal, amelyik viszont korábban már maga is szakított a katolikussal – és amelyek ténykedése ráadásul „új felekezetek létrejöttéhez” vezet?

Szóra sem tartotta érdemesnek azt, hogy a „katolikus karizmatikus megújulás” (1906-ban) a saját követői szerint is egy protestáns prédikátor Los Angeles-i házában kezdődött, ahol az „érdeklődők” addig énekeltek és kiabáltak, amíg a ház össze nem dőlt?⁵

Nem zavarta, hogy a „katolikus” karizmatikusok első imaközössége is egy olyan amerikai magánegyetemen alakult meg (1967. február 18-án), amelyik történetesen egy megrögzött hugenotta ellentengernagy, Abraham Duquesne (1610 – 1688) nevét viseli? Nem gondolta, hogy a maguknak egyéni megigazulást és kivételes adományokat igénylő karizmatikusok „Szentlélek keresztsége” a szentségek ex opere operato kegyelmében kételkedő protestánsok részéről indokolt, de a megkeresztelt és bérmálkozott katolikusok részéről olyan telhetetlenség, mint Zebedeus fiainak anyjáé, aki Jézustól azt kívánta, hogy rendelje el, két fia közül egyik a jobbján, másik a balján üljön majd országában^{[Mt 20,21]}?

Néhány évvel a II. Vatikáni Zsinat után az akkor „Jézus mozgalom” néven terjedő „ébredést” az Amerikai Egyesült Államok legkülönbözőbb államaiban volt módom tanulmányozni. Akkoriban jelent meg nálunk is az efféle ébredésektől elválaszthatatlan „keresztény könnyűzene”, s hogy honnan jött, arról a „beatmise”, a „Hermons” és a „Bolyki Brothers” zenekarok, a „Magyar Continental Singers”  vagy  a „Soul and Gospel” kórus névadói mindmáig árulkodnak – arról pedig, hogy merre tart, például az a „Keresztény könnyűzenei workshop”, ahol a The Sign zenekar énekese „a könnyűzenei ipar világába is beavatta az érdeklődőket”.⁶

Ráadásul a Jézus-mozgalmárokkal nem véletlenül egyidőben – extern-, intern- és aktualizáció, valamint objekt- és szubjektiváció, továbbá interakció, korreláció és hasonló szakkifejezések tengerében – értek el hozzánk a „teotanatológia” fedőnevű „Isten halála” elméletek is, amelyek szerint „speciális nyelvezetre van szükség ahhoz, hogy Istenről egyáltalán beszélhessünk”.

Mindezek okán a budapesti Rk. Hittudományi Akadémián írandó szakdolgozatomnak az „Isten halott – Jézus él?” kérdőjeles címet adtam, és (akkor ott élő testvérbátyámnak köszönhetően) elröpültem Amerikába. A címválasztás indokoltnak is bizonyult, mikor a San Francisco-i repülőtéren egy olyan szendvicsemberbe botlottam, aki a kérdő- helyett felkiáltójellel hordozta ugyanezt az üzenetet („Isten halott – Jézus él!”) elől-hátul: valahogy úgy, mint a katolikus papok Isten igáját jelképező kazulájának erősen lebutított változatát. Itthon ugyanis csak a templomban figyelhettem meg hasonló „reklámfelületeket” – de ordító volt a színvonalkülönbség.

A katolikus tanítást őrző miseruhák színpompás hittankönyvekként tárták elém az egész üdvtörténetet, az Élet Fájától Krisztus keresztjéig, ez a korszerű igehirdetés viszont igen szűkszavú és rendkívül gyenge minőségű volt.

Mindössze azt a hírt közölte, hogy ott, Hollywood és Disneyland vonzáskörzetében Jézus Krisztus nem emberré lett Isten, hanem egy istenített ember. Szupersztár, sőt (a Time magazin címlapján) még annál is népszerűbb: Mikiegér személyesen (sic!). Kapható minden létező anyagból, bármilyen halmazállapotban, méretben és dimenzióban, jó és rossz társaságban, csomagolóanyagként kinyomtatva vagy tűzfalra festve egy hozzá hasonló méretű Odol szájvíz, meg egy Lucky Strike cigaretta között, ahol már csak az a felirat hiányzik alóla (amit most éppen Hodász András hirdet), hogy „a kereszténység káros az egészségre”.

Somogyi György Miklós

Az írás folytatása:

1. tomkaferenc.hu/aktualitasok/misszio-es-uj-evangelizacio ↩︎
2. katolikus.ma/a-franciaorszagi-katolicizmus-osszeomlasanak-melyrehato-elemzese-es-azon-tul/
   Dr. Békefy Lajos Ph.D. Növekedési trendek a világkereszténységben ↩︎
3. /bibliaszov.hu/2009/08/25/az-evangelizaciok-toertenete/ ↩︎
4. magyarkurir.hu/hirek/nincsenek-ott-hiressegek-csak-jezus-ebredesi-tapasztalat-az-asbury-egyetemen ↩︎
5. kortancz.blog.hu/2018/03/16/a_gitaros_mise_elozmenyei_mi_az_a_karizmatikus_megujulas ↩︎
6. /vasarnap.hu/2023/03/03/kereszteny-konnyuzenei-workshop-kovacs-k-zoltan-alapitvany-weiner-leo-zeneiskola-the-sign-zenekar/ ↩︎