Mondat az aggodalmas gyónóknak
Sok lelkiismeretes katolikus küzd az aggályossággal, főleg, ha a szentgyónásról van szó. Alább egy szentgyónásba illesztendő mondatot ismertetünk, ami sokat segített a szintén aggályos szerzőnek és barátainak.
„Vajon minden bűnömet megvallottam? Úgy, ahogy kellett őket? De mi van, ha rosszul fogalmaztam, és az atya enyhébbnek hitte? Lehet, hogy volt olyan dolog, amit mégiscsak meg kellett volna gyónni, de én szentáldozáshoz járultam? A következő gyónásomban nem említettem a lehetséges szentségtörést? Hetek óta folyamatos érvénytelen gyónásaim és szentségtörő szentáldozásaim vannak?„
Sokaknak ismerős lehet az alábbi spirál, amibe a katolikusok bele tudják kergetni magukat. Kívülről nézve néha érthetetlen, sőt akár naivitásnak is tűnhet ez a hozzáállás, és azt gondoljuk, hogy segít, ha elmagyarázzuk a szentségtant, hogy hogyan működik a gyónás, a bűnbánat és a kegyelem.
Tapasztalatból mondhatom – hiszen én is ezzel kezdtem az orvoslást –, hiába műveltem ki magam a témában, olvastam el több száz oldal szakmai munkát, a lelki aggodalom nem szűnt meg. De nem csoda, hiszen nagy szentek is szenvedtek az aggályosság miatt (mondjuk ez a tény kicsit másképp, de azért megnyugtatott).
Ismert gyónászáró mondat – és sokan alkalmazzák is – a „más bűnömre nem emlékszem” formula. Azonban ezt mindig kicsit önfelmentőnek, száraznak éreztem. Mert attól még, hogy nem emlékszem, van. Valahogy ezen próbáltam túllépni, kifejezve, hogy amit most valami miatt nem gyónok meg – mert nem hittem, hogy bűn, de utólag elkezd vádolni a lelkiismeret –, vagy rosszul gyónok meg, az iránt is jobban kifejezzem a bánatot, és úgy bánjam, amint az a bűn súlyának megfelelő.
És noha az Úr tudja, hogy csökött az értelmem, azért megnyugtat, ha ezt is kifejezem: nemcsak bűnös vagyok, de még annyira korlátolt is, hogy a bűnösségemet sem tudom rendesen megvallani.
Ennyi felvezetés elég is, nem csigázom tovább az olvasót. Íme a mondat, ami nekem és több aggályos ismerősömnek is segített:
„És emellett gyónom minden bűnömet, amelyeket nem ismertem föl, vagy nem emlékszem rájuk; bánom őket úgy, ahogy az Isten előtt állnak.”
Caietanus