Garrigou-Lagrange: A lelki élet három szaka

Az alábbi írás a lelki élet működésének megértését segíti, ezzel hozzájárulva, hogy újabb lelki előrelépést érhessünk el az új esztendőben. Hiszen „aki nem halad, visszaesik” – figyelmeztet a szerző, aki a 20. század egyik legnagyobb teológusa.

A kötet 2025-ben újra megjelent, az alábbi linken elérhető.

***

A kegyelmi életnek, s a lelkiség organizmusának ilyen alakulása mellett nem meglepő, hogy a lelkiség fejlődését gyakran hasonlították a testi élet három életszakához: a gyermekkorhoz, ifjúkorhoz és felnőttkorhoz. Ezt a hasonlatot Szent Tamás maga veti fel. (II II. q. 24, a. 9.) Érdekes nyomon követni ezt az analógiát, különös tekintettel a két-két szak közötti átmenetekre.

A közfelfogás szerint a gyermekkor a serdülés koráig, kb. a tizennegyedik életévig tart. E kort kettéosztja az értelmi képesség határozottabb jelentkezése a hetedik életév táján. Az ifjúkor a tizennegyediktől a huszadik életévig tart. A felnőttkorban még kiemelhető a teljes érettség idejét megelőző periódus, majd harmincöt éves korral kezdődően, az azt követő időszak, s ezután az öregedés.

A szervezet átalakulásával a lelkület is változik. A gyermek nem miniatűr emberke, nem is fáradt felnőtt: cselekvésmódjának más jellege van. A gyermek nem gondolkodik precizitással, nem szervez tervszerűen, hanem a képzelet és a kedélyvilág hatása alatt áll. Mikor értelme ébredezni kezd, még nagyon is függő viszonyban marad az érzékektől. „Miről fog nekünk tanítani idén?” – kérdezte egyszer a szerzőtől egy gyermek. „Az emberről.” „Melyik emberről?” Értelme még nem jutott el az emberről, mint olyanról alkotott általános és elvont fogalomhoz.

Szempontunkból különös figyelmet érdemel az átmenet a gyermekkorból az ifjúkorba, s az ifjúkorból a felnőttkorba. A gyermekkor végén, a tizennegyedik életév felé a serdülőkorban nemcsak szervezeti, hanem lelki, értelmi és erkölcsi átalakulás is megy végbe. Az ifjú már nem követi képzeletét úgy, mint a gyermek, kezd már tudomást venni az élet valóságairól, kezd valamilyen mesterségre vagy hivatalra készülni, már nem gyermeki módon ítél családról, társadalomról, vallásról, erkölcsi személyisége, becsületérzése, tiszteletigénye alakulóban van. Vagy pedig rossz értelemben lesz kamasszá, s a romlás útjára lép, „rosszul sikerül”. A gyermekkorból mindenesetre ki kell lépnie, tovább kell fejlődnie, másképp vagy elromlik, vagy visszamaradt, abnormális, sőt esetleg törpe lesz. „Aki nem halad, visszaesik.”

Itt azután a hasonlóság a lelki élet számára is megvilágítja a dolgokat: amint látni fogjuk, az a kezdő, aki nem válik haladóvá, elromlik, vagy megkésett, ellanyhult, lelkileg törpe egyéniséggé lesz. Itt is áll, amit az egyházatyák oly gyakran emlegetnek: „Aki nem halad, visszaesik.”

A hasonlóság tovább is terjed. A serdülőkor válsága fizikailag, erkölcsileg is súlyos lehet. Áll ez egy másik válságról is, az első felszabadulás válságáról, amely a huszadik életév körül jelentkezik az ifjúban. A fizikailag már kialakult fiatalembernek most kell a társadalomba beilleszkednie: a katonaságba kerül, hamarosan itt lesz az ideje, hogy megházasodjék, s maga is nevelővé legyen, ha Isten még magasabb hivatást nem adott neki. Sokan nehezen ússzák meg az első szabadságnak ezt a válságát, s a szabadságot összevétik a szabadossággal, elhagyják az atyai házat, mint a tékozló fiú. A természet törvénye itt is az, hogy ki kell lépni az ifjúkorból s felnőttsorba lépni, ez a normális fejlődés útja. Ellenkező esetben hamis útra téved az ember, vagy egészen visszamarad, s majd azt mondják róla: vén korára is gyermek maradt.

Az igazi felnőtt nemcsak nagy ifjú; új lelkülete van, érdeklődik általánosabb kérdések után, amelyek az ifjút még nem érdeklik. Ő megérti a nála fiatalabbakat, de azok nem értik meg őt: bizonyos tárgyakról nem folytathat velük eszmecserét, vagy legalábbis csak nagyon felületesen. A lelki élet terén valami hasonló viszonyban vannak egymással a tökéletesek és a haladók. A tökéletesek megértik azokat a lelkiállapotokat, amelyeken maguk is keresztülmentek, de nem kívánhatják, hogy az alattuk állók teljesen megértsék őket.

Különösen egyet akarunk itt kiemelni. Ahogy a gyermeknek felserdülése előtt a pubertás többé vagy kevésbé nyilvánvaló fizikai és lelki válságán kell keresztülmennie, úgy válságon kell átmenniök a lelkiélet kezdőinek is, hogy a haladók állapotába jussanak. Ezt a válságot több nagy lelkivezető leírta, így Tauler, különösen pedig Keresztes Szent János az „érzékek passzív éjszakája” néven, P. Lallemant S. J. és mások „második megtérés” néven. És ahogyan az ifjúnak át kell esnie a felszabadulás válságán is, hogy igazán felnőtt legyen, hogy ne éljen vissza szabadságával, mihelyt nincs szülei szeme előtt, – úgy a haladóknak is az egyesülés útjáig egy újabb válságon kell keresztüljutniuk.

Ez utóbbit is megemlíti Tauler, leírja Keresztes Szent János a szellem szenvedőleges éjszakája néven, s ezt harmadik megtérésnek, a lélek nagy átalakulásának nevezhetjük. Ezt a két átmeneti jelenséget, ezt a két válságot Keresztes Szent János tárgyalja legvilágosabban. A fejlődési fokozatok megfelelnek az emberi lélek természetének, de az isteni vetőmag, a megszentelő kegyelem természetének is. A kegyelem mindig jobban áthatja képességeinket és műveinket, míg lelkünk mélye (Tauler szavával: Seelengrund) is megtisztul minden önzéstől és igazán Istené lesz.

Keresztes Szent János persze úgy írja le a lelki haladást, amint az különösen a szemlélődőknél, s közülük is a legodaadóbbaknál nyilvánul, hogy így minél hamarabb a teljes isteni Egyesüléshez juthasson. A kegyelmi élet lelki törvényszerűségei itt a maguk teljes fenségében mutatkoznak. Azonban e törvények, némi enyhítéssel, vonatkoznak mindazokra a lelkekre, akik bár nem jutnak el erre a tökéletességre, de mégis határozottan haladnak előre, s nem esnek vissza. Éppen arra szeretnénk rámutatni a következőkben, hogy a hagyomány tanítása szerint a kezdők lelki életében bizonyos idő múlva második megtérésnek van helye. Hasonlít ez a második megtérés az apostolokéhoz Krisztus Urunk szenvedése végeztével.

Mielőtt pedig a tökéleteseknek Istennel egyesült életére jutnának, szükséges a harmadik megtérés, a lélek mélyreható átalakulása, amilyen az apostolokon az első pünkösdkor ment végbe. A lelki élet e három szakának megkülönböztetése nincs minden jelentőség nélkül. Különösen a lelkivezetésben tűnik ez szembe. Egy-egy öreg lelkiatya, aki már a tökéletesség szakába jutott, kitűnő és azonnal felhasználható feleletet tud adni a lélek mélységeire vonatkozó igen kényes és finom kérdésekben, pedig talán csak nagyon keveset olvasta a misztikusokat. Az Evangélium szavaival, a napi evangéliumból vett idézettel tud felvilágosítást adni, oly egyszerűen, mintha talán maga sem sejtené feleletei értékét és mélységét.

Míg lehet, hogy másvalaki, ha sokat is olvasta a misztikusokat, csak könyvszagú és mintegy beszajkózott ismeretekkel bír a lelkiség terén. Kérdésünk életkérdés. Nézzük a hagyomány szemüvegével, s megértjük az egyházatyák kijelentésének értelmét és jelentőségét: „Aki nem halad előre Isten útján, visszaesik.” Megértjük, hogy lelkiségünknek már e földön a boldogító Isten-látás előjátékának kell lennie. Ismételjük, lelkiségünk a megkezdett örök élet, inchoatio vitae aeternae. (S. Th. II. II. q. 24, a. 3 ad 2, I. II. q. 69, a. 2.) „Bizony, bizony, mondom nektek, aki hisz bennem, örök élete van, qui credit in me, habat vitam aeternam, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6,47–55)

Reginald Garrigou-Lagrange: A megkezdett örök élet.
Ford.: dr. Ervin Gábor
Korda Kiadó, Budapest, 1938. 32-37.