Az 1917-es és az 1983-as kánonjog különbsége a Beer-botrány tükrében

Beer Miklós nyugalmazott püspök nyilvános úrvacsoravétele sokakban vetette fel a kérdést: miként lehetséges, hogy egy olyan cselekmény, amely a katolikus egyház hagyományos tanítása szerint súlyosan tilos, ma mégsem vált ki automatikus egyházi jogi reakciót? A válasz mélyen gyökerezik abban a jogtörténeti fordulatban, amely az 1917-es és az 1983-as Egyházi Törvénykönyv között végbement.

Mit mond az 1917-es kánonjog?

Az 1917-es Codex Iuris Canonici a communicatio in sacris, vagyis a más felekezetekkel való liturgikus és szentségi közösködés kérdését világos, kategorikus módon rendezte. Ennek egyik legfontosabb normája az 1258. kánon volt, amely kimondta: katolikus hívők számára tilos bármilyen aktív részvétel nem katolikusok istentiszteletén.

§1. Nem megengedett a hívek számára, hogy bármilyen módon aktívan jelen legyenek vagy részt vegyenek a nem katolikusok szent cselekményeiben.

§2. Eltűrhető a pusztán passzív, illetve csupán anyagi (külsődleges) jelenlét polgári tisztség vagy tiszteletadás okából, súlyos indok alapján – amelyet kétség esetén a püspöknek kell jóváhagynia – a nem katolikusok temetésein, házasságkötésein és hasonló ünnepélyes alkalmakkor, feltéve, hogy a hit megrontásának és a botránynak veszélye nem áll fenn.

A jog csak kivételesen tűrte meg a pusztán passzív jelenlétet is, akkor is kizárólag komoly okból és botrány elkerülése mellett. Ez a tilalom nemcsak a szentségekre, hanem általában minden „szent cselekményre” vonatkozott, és különösen szigorúan érintette a klerikusokat.

Egy katolikus püspök részvétele egy protestáns úrvacsorán ebben a jogrendben nem igényelt volna értelmezést vagy mérlegelést: objektíve tiltott volt, és jogi következményeket vont maga után.

Mit vetett el ebből az 1983-as kánonjog?

Az 1983-as Egyházi Törvénykönyv azonban tudatosan nem vette át ezt a normát. A 1258. kánonnak nincs szó szerinti megfelelője az új jogban. Ez nem egyszerű kihagyás, hanem szemléletváltás eredménye. Az új kódex nem általános tilalomként kezeli a más felekezetek istentiszteletén való részvételt, hanem a kérdést széttöri különböző elvi normákra. A hangsúly a szentségek vételére kerül, elsősorban a 844. kánonban, amely továbbra is tiltja a közös szentségvételt, de ezt már kivételekkel, feltételekkel és lelkipásztori mérlegeléssel szabályozza. Az istentiszteleti részvétel mint olyan azonban nincs többé általános jogi tilalom alá helyezve.

Ennek következtében az, ami korábban egyetlen világos jogszabály alapján tilos volt, ma több kánon elvi összjátékából vezethető csak le, és nem automatikusan szankcionált. Az új jogrend nagyobb szerepet ad az ordinárius döntésének, a botrány tényleges bekövetkezte megítélésének és a lelkipásztori szempontoknak.

A jog megelőző jellege – amely az 1917-es kódex sajátja volt – háttérbe szorult, és helyét egy inkább reagáló, eseti megközelítés vette át.

Ez a változás nemcsak a konkrét cselekmények, hanem a tanbeli kijelentések kezelésében is tetten érhető. Míg a korábbi jogrendben egy püspöknek az Eucharisztiával vagy a közös úrvacsora lehetőségével kapcsolatos problematikus nyilatkozatai gyors tanbeli korrekciót vagy fegyelmi lépést vontak volna maguk után, addig az 1983-as kódex utáni gyakorlatban ezek gyakran az ökumenikus párbeszéd legitim nyelvezeteként jelennek meg, és ritkán vezetnek hivatalos eljáráshoz. Így fordulhatott elő, hogy Beer Miklós már évekkel korábban nyilvánosan beszélhetett a közös úrvacsora iránti vágyáról anélkül, hogy erre az egyházi hatóságok érdemi jogi választ adtak volna.

A Beer-ügy ebben az értelemben nem rendkívüli kisiklás, hanem egy hosszabb jogi és fegyelmi folyamat következménye. Az 1917-es kánonjog világos határai között az ilyen magatartás eleve kizárt lett volna.

Az 1983-as jogrendben a tilalom elvi szinten tovább él, de elveszítette azt a normatív erejét, amely automatikusan működésbe hozta volna az egyházi fegyelmet.

A kérdés így végső soron nem az, hogy mit tanít az egyház a communicatio in sacrisról, hanem az, hogy a jelenlegi jogrend képes-e időben és hatékonyan fellépni akkor, amikor e tanítás nyilvános cselekményekben relativizálódik.

A Beer-ügy éppen azt mutatja meg, hogy ahol a jog csak értelmezhető, de nem kötelező erejű, ott előbb-utóbb a határok nem jogi döntéssel, hanem tényként dőlnek meg.

Caietanus