Reginald Garrigou-Lagrange O.P.: Hová vezet az új teológia? II.

A 20. század egyik legfontosabb teológiai kiáltványát fordította le, és juttatta el hozzánk Főtisztelendő Juhász Gábor Tamás atya.

A tanulmány első része az alábbi linken elérhető.

2. Az új elvek alkalmazása az áteredő bűn és az Eucharisztia dogmáira

Bizonyára azt mondják majd, hogy túlzásba esünk, de az alapvető fogalmak és az alapelvek esetében egy apró tévedés is olyan kiszámíthatatlan következményekkel jár, melyeket azok, akik ily módon tévedtek, nem láttak előre. Az imént említett új nézetek következményei tehát jóval nagyobbak, mint amit az idézett szerzők előre jeleztek. Nem nehéz meglátni e következményeket bizonyos gépelt irományokban, amelyeket (néhányukat 1934 óta) a papságnak, a szeminaristáknak, a katolikus értelmiségieknek küldtek; ezekben egészen sajátos állítások és tagadások találhatók az áteredő bűnnel és a valóságos jelenléttel kapcsolatban.

Olykor, még mielőtt ezeket az újdonságokat indítványoznák, előre figyelmeztetik az olvasót: ez első látásra őrültségnek tűnik, közelebbről megvizsgálva azonban látni fogják, hogy megvan a valószínűsége, és többen elfogadták. A felületesen gondolkodók engednek ennek, s az alábbi kijelentés majd járja a maga útját: „Az a tanítás, amely nem időszerű, többé nem igaz.” Néhányakat megkísért, hogy az alábbi következtetést vonják le: „A pokol örökké tartó szenvedésének tanítása már nem igaz, mivel már nem időszerű.” Az evangéliumban az áll, hogy egy napon sok szívben ki fog hűlni a szeretet, s a tévedés elcsábítja őket.

A hagyományos teológusok szigorú lelkiismereti kötelessége, hogy választ adjanak erre. Máskülönben súlyosan elhanyagolják kötelességüket, s ezért majd felelniük kell Isten előtt.

* * *

Az elmúlt években Franciaországban másolt és terjesztett írásokban (azok alapján, melyek a kezünkben vannak legalább 1934 óta) az eredeti bűnről a legelképesztőbb és a legtévesebb tanításokat tanítják.

Ezekben az írásokban a keresztény hitet nem úgy fogják fel mint propter auctoritatem Dei revelantis,¹  a kinyilatkoztatott igazságokhoz való természetfeletti és tévedhetetlen ragaszkodást, hanem mint a szellemnek (spiritus) a világegyetem általános szemléletével kapcsolatos hitét. Ez a szemléletmód azt tükrözi, ami lehetséges és a legvalószínűbb, de nem bizonyítható. A hit a valószínű vélemények összességévé válik. Ebből a szempontból Ádám nem úgy jelenik meg mint egyedi ember, akitől az emberi faj származik, hanem inkább mint kollektív személy.

Ettől kezdve már nem látjuk, hogyan őrizhető meg az áteredő bűn hite, ahogy azt Szent Pál a Róm 5,18-ban kifejtette: „Sicut per unius delictum in omnes homines in condemnationem, sic et per unius iustitiam in omnes homines in justificationem vitae. Sicut enim per inoboedientiam unius peccatores constituti sunt multi, ita per unius oboeditionem iusti constituentur multi” (Róm 5,18).² Minden Egyházatya – akik a Szentírás tekintéllyel bíró magyarázói – akár hétköznapi, akár ünnepélyes tanításában Ádámot mindig egyedi embernek tekintette, mint ahogy később Krisztust is, nem pedig kollektív személynek.³ De az, amit most előterjesztenek, olyan valószínűség, amelynek értelme ellentétes az Orange-i és a Trienti Zsinat tanításával, DS 175, DH 372; DS 789, DH 1512; DS 791, DH 1514, DS 793, DH 1521.⁴

Ezen felül az Ige megtestesülése – az új szempont szerint – csupán az egyetemes evolúció egyik mozzanata lenne.

A világ anyagi fejlődésének hipotézisét a szellemi rendre is kiterjesztik. A természetfölötti világ Krisztus teljes eljövetele felé tartó fejlődésben van.

A bűn, amennyiben hat a lélekre, szellemi és így időtlen valami. Éppen ezért Isten számára kevés jelentősége van annak, hogy az emberiség történetének kezdetén, vagy történelme folyamán történt-e meg.

Az eredeti bűn bennünk tehát már nem olyan, ami az első ember szándékos bűnétől függ, hanem azoknak az embereknek bűneiből ered, akik az emberiségre befolyást gyakoroltak.

Így nemcsak a teológia előadásmódját kívánják megváltoztatni, hanem a teológia természetét is, s ezzel együtt a dogmáét is. A dogmát már nem az isteni Kinyilatkoztatásban való belénk öntött hitnek tekintik, amit az Egyház a zsinatokon magyaráz. Nincs már szó a zsinatokról, hanem a biológia nézőpontjába helyezkednek, kiegészítve a legelképesztőbb zagyvaságokkal, melyek a hegeli evolúciós elméletre emlékeztetnek, ami csak nevében maradt keresztény, a keresztény dogmákat azonban nem őrizte meg.

Ez tehát a racionalisták útja, és azt teszik, amit a hit ellenségei szeretnének: a hitet folyton változó, elértéktelenedett véleményekre redukálják. Mi marad Isten igéjéből, amit Ő a lelkek üdvössége számára adott a világnak?

Ezekben a „Hogyan hiszek” címmel ellátott cikkekben, a 15. oldalon ezt olvassuk: „Ha mi, többi keresztények meg kívánjuk őrizni Krisztus számára azokat a tulajdonságokat, amelyek az Ő hatalmának és a mi imádásunknak alapját képezik, nem tehetünk semmi jobbat és semmi többet, mint hogy teljesen elfogadjuk az evolúció legmodernebb elgondolásait. A természettudomány és a filozófia együttes nyomásának hatására a Világ egyre inkább ráerőlteti magát tapasztalatunkra és gondolkodásunkra, mint olyan rendszer, amelyet olyan tevékenységek kapcsolnak össze, amelyek fokozatosan a lelkiismereti szabadság felé emelnek bennünket. E folyamat egyedül kielégítő értelmezése az, hogy úgy tekintjük, mint megfordíthatatlant és konvergenst. Így egy már minket megelőző egyetemes kozmikus Középpont rajzolódik ki, ahová minden vezet, ahol minden érzékelhető, ahol minden eldől. Ah, ez az egyetemesség fizikai pólusa! Ahhoz, hogy behatároljuk és felismerjük Krisztus teljességét, az evolúció szükséges. A világ csúcspontjának felfedezése által az evolúció lehetővé teszi Krisztust és mindazt, amit Ő a világnak értelmet adó szolgálata által adott.”

„Tökéletesen tisztában vagyok ezen elgondolás szédületes voltával… de amikor ilyen csodát képzelek el, akkor nem teszek mást, mint hogy a fizikai valóság kifejezéseivel írom át azokat a jogi kifejezéseket, melyekben az Egyház hisz … A saját kontómra, habozás nélkül indultam ebbe az irányba, és arra a felismerésre jutottam, hogy ez az egyetlen irány, amelyben fejlődni tudok, következésképpen, amelyen meg tudom őrizni a hitemet.”

„Csalódtam a katolicizmusban, elsőként a Világról nyújtott szűkös elképzelésével, és azért, mert nem érti az Anyag szerepét. Most már belátom, hogy a megtestesült Istent követve, akit feltár előttem, csak a világegyetemmel egyesülve juthatok el az üdvösségre. S éppen ezek az én legmélyebb »panteista« vágyaim, melyeket kielégít, megerősít, vezet. Az engem körülvevő világ istenivé válik…”

„A vallások általános konvergenciája az egyetemes-Krisztus felé, ami alapvetően mindegyik vallásnak megfelel: ebben látom a Világ megtérésének egyetlen lehetőségét, és szerintem ez a jövő Vallásának egyetlen elképzelhető formája”.⁵

Eszerint az anyagi világ a szellem felé fejlődött volna, a szellemi világ pedig mintegy természetes módon fejlődne a természetfeletti rend és Krisztus teljessége felé. Az Ige Megtestesülése, a Misztikus Test, az egyetemes Krisztus az evolúció pillanatai lennének, s ebből a szempontból kezdettől tartó állandó fejlődést alkotna, úgy tűnik, hogy az emberiség történelmének kezdetén nem volt bukás, hanem a jó állandó kibontakozása, ami az evolúció ugyanazon törvényei szerint győzedelmeskedik a rossz felett. Az áteredő bűn bennünk az emberek olyan hibáinak eredménye lenne, melyek halálos befolyást gyakoroltak az emberiségre.

Láthatjuk hát, hogy mi marad a keresztény dogmákból ebben az elméletben, amely amilyen mértékben a hegeliánus evolucionizmushoz közelít, éppolyan mértékben határolja el magát a Hitvallásunktól.

A fentebb idézett műben a szerző ezt mondta: „Arra az egyetlen útra léptem, amit én előrevivőnek látok, következésképpen amelyen a hitemet meg tudom menteni.” Ez tehát azt jelenti, hogy maga a hit csak akkor üdvözít, ha előrehalad, és annyira megváltozik, hogy többé már nem tudjuk benne felismerni az Apostolok és a Zsinati Atyák hitét. Az új teológia alapelvének egyik alkalmazása ez: „az olyan tanítás, amely már nem időszerű, többé már nem igaz”, és vannak, akiknek annyi is elég, hogy bizonyos körökben már ne legyen időszerű. Ennélfogva az igazság mindig átalakulóban van (in fieri), sohasem változhatatlan. A megítéléssel áll összhangban, nem pedig a létezővel és annak szükségszerű törvényeivel, hanem a folyton fejlődő élettel. Látjuk, hova vezetnek a Szent Officium által 1924. december 1-én elítélt tételek, amelyeket fentebb idéztünk: „Nulla propositio abstracta potest haberi ut immutabiliter vera”. „Etiam post fidem conceptam, homo non debet quiescere in dogmatibus religionis, eisque fixe et immobiliter adhaerere, sed semper anxius manere progrediendi ad ulteriorem veritatem, nempe evolvendo in novos sensus, immo et corrigendo id quod credit.” Vö.: Il monitore ecclesiastico, 1925, 194. o.⁶

* * *

Azokban a gépelt írásokban, amelyek hónapok óta terjednek a papság soraiban, egy másik, hasonló eltévelyedésre látunk példát, a Valóságos Jelenléttel kapcsolatban. Ezekben azt olvashatjuk, hogy a Valóságos Jelenléttel kapcsolatos valódi problémát mindeddig nem jól vetették fel: „Minden felmerülő nehézségre ezt a választ adták: Krisztus szubsztanciaként van jelen … Ez a magyarázat kitér a valódi probléma elől. Tegyük hozzá, hogy megtévesztő világosságával megszünteti a vallásos misztériumot. Valójában ott már nincs misztérium, itt már csak csoda van”.

Tehát Szent Tamás nem tudta, hogyan kell felvetni a Valóságos Jelenlét problémáját, s az ő megoldása: „Praesentia corporis Christi per modum substantiae”⁷ megtévesztő lenne; az ő világossága megtévesztő világosság.

Figyelmeztetnek minket, hogy az újonnan javasolt magyarázat „nyilvánvalóan magába foglalja, hogy az elgondolás módszere a skolasztikus módszert a karteziánus és a spinózai módszerrel helyettesíti”.

Kicsit tovább olvasva ezt találjuk a transsubstantiatio-val kapcsolatban: „ez a szó nem nélkülözi a nehézséget, hasonlóan az áteredő bűnhöz. Megfelel annak, hogy a skolasztikusok miképpen fogják fel ezt az átalakulást, az ő felfogásuk pedig elfogadhatatlan.”

Itt nemcsak Szent Tamástól, de a Trienti Zsinattól is távol kerülnek,⁸ mert ez a Zsinat a transubstantiatio-t mint hitigazságot definiálta, sőt azt mondta: „Quam quidem conversionem catholica Ecclesia aptissime transubstantiationem appelat”.⁹ Ezek az új teológusok ma ezt állítják: „Ez a szó nemcsak alkalmatlan … elfogadhatatlan felfogásnak felel meg”.

A skolasztikus perspektívában, amelyben a dolog valósága „a szubsztancia”, egy dolog csak akkor változhat meg valóságosan, ha a szubsztancia a transubstantiatio által megváltozik. A mostani szemléletünk szerint, amikor a Krisztus áldozata által meghatározott rítus szerint a kenyér és a bor Krisztus áldozatának, következésképpen spirituális jelenlétének hatékony jelévé vált, akkor ezek vallásos mivolta, nem pedig a szubsztanciájuk változott meg.¹⁰ S hozzáteszik: „Ezt nevezhetjük transubstantiatio-nak” (átlényegítésnek).

Világos azonban, hogy ez már nem a Trienti Zsinat által meghatározott transubstantiatio, „Conversio totius substantiae panis in Corpus et totius substantiae vini in Sanguinem, manentibus duntaxat speciebus panis et vini” (DS 884; DH 1652).¹¹ Nyilvánvaló, hogy ezen új fogalmak bevezetésével nem tartják meg a Zsinat szövegének értelmét. A kenyér és bor itt már csupán „Krisztus szellemi jelenlétének hatékony jelei”.

Sajátos módon közelít ez ahhoz a modernista tételhez, amely nem állítja Krisztus Testének valóságos jelenlétét az Eucharisztiában, hanem a vallási és gyakorlati szempontról csak ennyit mond: ugyanúgy viselkedj az Eucharisztia iránt, ahogy Krisztus embersége iránt viselkedsz.

Ugyanezen terjesztett írásokban ehhez hasonlóan olvashatunk a Megtestesülés misztériumáról: „Noha Krisztus valóban Isten, nem mondhatjuk azt, hogy általa Isten jelen volt Júdea földjén … Isten nem volt inkább jelen Palesztinában, mint bárhol másutt. Ennek az isteni jelenlétnek hatékony jele nyilvánult meg Palesztinában az első században. Ez minden, amit mondhatunk.”¹²

Végezetül hozzáteszik: „A szentségek oksági hatásának problémája hamis kérdésfeltevésből adódó, hamis probléma”.

* * *

Nem gondoljuk, hogy az említett szerzők elhagyták Szent Tamás tanítását; mivel sohasem értették meg igazán, soha nem is ragaszkodtak hozzá. Ez elszomorító és nyugtalanító.

Hogy is ne képeznének szkeptikusokat, ha így tanítanak? Mert Szent Tamás tanítása helyett semmi bizonyosat nem tudnak állítani. Ráadásul azt állítják, hogy alávetik magukat az Egyház vezetésének, de miben áll ez az engedelmesség?

Egy teológiai professzor ezt írja nekünk: „A vita valójában magáról az igazság fogalmáról folyik, és anélkül, hogy valóban a tudatára ébrednének, úgy a gondolkodásban, mint a cselekvésben a modernizmushoz térünk vissza. Az ön által említett írásokat Franciaországban sokan olvassák. Bár az átlagos lelkekre nagy hatást gyakorolnak, a komoly emberek ezekre nem vevők. Azok számára kell írni, akik őszintén vágynak felvilágosításra.”

Vannak, akik azt mondják, hogy Szent Tamás tekintélyét az Egyház nemcsak a teológia területén, hanem közvetett módon a filozófia területén is elismerte. XIII. Leó Aeterni Patris enciklikája viszont elsősorban Szent Tamás filozófiájáról beszél. Éppen így, a Tanulmányok Szent Kongregációja által 1916-ban javasolt 24 tomista tétel a filozófia területéhez tartozik, s ha Szent Tamásnak e fontos tételei (pronunciata maiora) nem biztosak, akkor milyen értéke lehet teológiájának, ami mindig ezekhez nyúlik vissza? Végül, amint erre már emlékeztettünk, X. Piuszt ezt írta: „Figyelmeztetjük a professzorokat, tartsák szem előtt, hogy nem térhetnek el Szent Tamástól, különösen metafizikai kérdésekben, súlyos károsodás nélkül.” „Egy kis tévedés az alapelvben nagy tévedést jelent a konklúzióban” – mondja az Aquinói.¹³

Honnan erednek ezek a tendenciák? Egy jó bíró ezt írja nekem: „Az egyetemi kurzusok óvatlan látogatásának gyümölcsét aratjuk le. A modernista gondolkodás mestereinek előadásait akarják látogatni, hogy megtérítsék őket, s végül hagyják, hogy ők térítsék meg a hallgatóikat. Apránként elfogadják az eszméiket, módszereiket, a skolasztika iránti megvetésüket, historizmusukat, idealizmusukat és minden tévedésüket. Bár a képzett szellemek számára hasznos lehet ez az érintkezés, másoknak bizonyosan nagy veszélyekkel jár.”

3. Konklúzió

Merre tart az új teológia? A modernizmushoz tér vissza. Mivel elfogadta a neki felkínált javaslatot, vagyis azt, hogy az igazság hagyományos definícióját: adaequatio rei et intellectus (a dolog és az értelem megegyezése) – mintha az alaptalan lenne – a szubjektív definícióval helyettesítse: adaequatio realis mentis et vitae (a gondolkodás és az élet valós megegyezése). Ennek még részletesebb kifejtését találjuk a már idézett javaslatban, ami az akció filozófiájából vett részlet, s melyet a Szent Officium 1924. december 1-én elítélt: „Az igazság nem található az értelem semelyik egyedi aktusában sem, amelyben a tárggyal való megegyezést birtokolná, ahogy a skolasztikusok mondják, hanem az igazság mindig a megvalósulás állapotában van, és a megértésnek az élethez való fejlődő felzárkózásában áll; valójában egy bizonyos örök folyamat, amely által az értelem kibontani és megmagyarázni törekszik azt, amit a tapasztalat megjelenít, vagy az akció megkövetel: amely elv alapján továbbá, mint minden haladásban, soha semmi sincs meghatározva, vagy rögzítve.” (Monitore ecclesiastico, 1925, t. I, 194.)¹⁴

Az igazság már nem az ítélet megegyezése az intuitív valósággal és annak változhatatlan törvényeivel, hanem az ítélet megegyezése az akció és az emberi élet követelményeivel, amely folyton változik. A létezés, vagy ontológia filozófiájának helyébe az akció filozófiája lép, ami az igazságot már nem a létezés, hanem a cselekvés alapján határozza meg.

Ezzel a modernizmus által felkínált meghatározáshoz térünk vissza: „Veritas non est immutabilis plusquam ipse homo, quippe quae cum ipso, in ipso et per ipsum evolvitur” (DS 2058; DH 3458).¹⁵ X. Piusz ezt mondta a modernistákról: „elferdítik az igazság örök fogalmát” [aeternam veritatis notionem pervertunt]. (DS 2080)

Ezt látta előre mesterünk, M. B. Schwalm atya a Revue thomiste-ben közzétett cikkeiben (1896-tól 1898-ig)¹⁶ az akció filozófiájáról, Laberthonnière atya morális dogmatizmusáról, a kortárs apologetika válságáról, az idealizmus illúzióiról és a hitre jelentett veszélyeiről.

Sokan azonban úgy gondolták, hogy Schwalm atya túlzásba esik, s lassanként elfogadták az igazság új meghatározását, és többé-kevésbe felhagytak azzal, hogy megvédjék az igazság hagyományos definícióját: az ítélet megfelelősége a külsődleges létezővel és annak megváltozhatatlan törvényeivel – ellentmondásmentesség, kauzalitás stb. Számukra az igazság már nem az, ami van, hanem az, ami keletkezik és folytonosan változik.

Márpedig, ha felhagynak az igazság hagyományos meghatározásának védelmével, és engedik, hogy azt mondják, hogy az képzelődés, aminek helyébe más, vitalista vagy evolucionista meghatározást kell állítani, akkor ez teljes relativizmushoz vezet, ami pedig nagyon komoly tévedés.

Ráadásul – s erre nem gondolnak – ez arra vezet, hogy azt mondjuk, amit az Egyház ellenségei hallani akarnak tőlünk. Amikor azok újabb könyveit olvassuk, akkor azt láthatjuk, hogy ez elégedettségükre szolgál, és ők maguk ajánlják fel, hogy ilyen magyarázatot nyújtsanak olyan dogmáinkra, melyek az áteredő bűnre, a kozmikus rosszra, a megtestesülésre, a megváltásra, az Eucharisztiára, a végső egyetemes helyreállításra, a kozmikus Krisztusra, minden vallásnak egy egyetemes kozmikus központ felé való konvergenciájára vonatkoznak.¹⁷

Megértjük, hogy a Szentatya a L’Osservatore Romano 1946. szeptember 19-i számában az „új teológiáról” szólva miért mondta: „Mivé lennének a katolikus hit változhatatlan dogmái; és mivé lenne e hit egysége és stabilitása, ha elfogadnánk ilyen véleményt?”

Másfelől, mivel a Gondviselés a rosszat csak valami nagyobb jó érdekében engedi meg, és mivel az itt hangsúlyozott tévedésekkel szemben sokaknál látunk kitűnő reakciókat, remélhetjük, hogy ezek az elhajlások – Szent Tamás műveinek alapos tanulmányozása által – valódi tanbeli megújulásra nyújtanak majd alkalmat, melyeknek értéke, korunk szellemi zűrzavarával összevetve, egyre inkább kitűnik.¹⁸

Garrigou-Lagrange O.P. : La nouvelle théologie où va-t-ell?
Revue Angelicum XXIII, 1946. 126-146. old.
Etudes Antimodernistes, fr, 2016. október.
Fordította Ft. Juhász Gábor Tamás és Muraközy Nóra.

---

1. Isten tekintélye alapján, aki kinyilatkoztatja azokat. ↩︎
2. „Ezért, ahogy kárhozat szállt minden emberre egynek a bűnbeesése miatt, úgy az életet adó megigazulásban is minden ember részesül egynek az igaz volta miatt.” ↩︎
3. Vö. L’Épitre aux Romains [„A rómaiakhoz írt levél”], Father M. J. Lagrange O.P. 3. kiadás, Kommentár az V. fejezethez. ↩︎
4. A pozitív tudományok és az őstörténet nehézségeit mutatja be: “Polygenism du Dict, de théol. Cath.” Ennek a cikknek a szerzői, A. és J. Bouyssonie, a 2536. szakaszban, a filozófia tárgykörét, ami a lény, világosan megkülönböztetik attól, „ahol a természettudós, amennyiben valóban az, inkompetens.” Jó lett volna, ha ugyanebben a cikkben a kérdést három szempontból tárgyalták volna: a pozitív tudományok, a filozófia és a teológia szempontjából, különösen a dogma és az áreredő bűn viszonyában.               
            Több teológus szerint az a hipotézis, hogy Ádám előtt már voltak emberek a földön, akik az emberi fajhoz tartoztak, nem ellentétes a hittel. De a Szentírás szerint az emberi nem, amely az egész földön szétszóródott, Ádámtól származik. Ter 3,5-20; Bölcs 10,1; Róm 5,12, 18,19; ApCsel 17,26.        
            Filozófiai szempontból nézve is Isten szabad beavatkozására volt szükség az emberi lélek teremtésében, valamint a test felkészítésében is annak befogadására. Az emberi faj magasabb rendű állapotát nem hozhatta létre egy alacsonyabb rendű természet nemzése; több lenne a kevesebből, ami ellentétes az okság elvével.      
            Végül, amint az idézett cikkben írják a 2535. szakaszban, „A (mai) mutácionisták szerint egy egyedülálló magból keletkezett az új faj. Az új fajt egy kivételes (magasabb rendű) egyed kezdte el. ↩︎
5. A kiemelés a szerzőtől. Hasonló, elképesztő elgondolások találhatók Teilhard de Chardin atya egyik cikkében, „Life and Planets,” a les Études-ben publikálva, 1946. májusában, különösen a 158-160. és a 168. oldalakon. – Lásd még Cahiers du Monde nouveau [„Új Világ noteszek”], 1946. augusztusában, szintén de Chardin atyától, „Un grand Evènement qui se dessine: le Planetisation humaine” [„Nagy esemény van tervbe véve: Emberi planetizáció”]. [Megjegyzés az angol fordítótól: ezen cikk elolvasása nélkül nehéz megérteni, mit értett alatta Teilhard de Chardin, mert különbözőképpen jelenthet valami olyan banálisat mint az „űrutazás”, vagy még egzotikusabban a „lelkiismeret teleportálását”, amely egybevágna az emberről alkotott fogalmával, amely szerint az ember a „tiszta gondolkodás” vagy a nooszféra felé fejlődik].
            Szintén nemrégiben idéztem egy munkát ugyanettől a szerzőtől [Études, 1921, V. II, 543.], ahol a következőről szólt: „Abszolút kezdetünk meghatározásának lehetetlensége a jelenség rendjében” – amire Sale és Lafont urak helyesen válaszolták a L’Évolution regressive-ben [„Regressive Evolution”], a 47. oldalon: „A teremtés vajon nem egy abszolút kezdet?” Hitünk mondja, hogy Isten naponta teremti a kisdedek lelkét, és hogy a kezdetkor ő teremtette az első ember szellemi lelkét. Számára a csoda abszolút kezdet, amely egyáltalán nem ellentétes az ésszel.             
            Vö. e témáról, P. Descoqs, S.J., Autour de la crise du transformisme [“A transzformizmus kríziséről”], 2. kiadás, 1944, 85.            
            Végül, amint Descoqs atya megjegyezte ugyanott a 2. és a 7. oldalakon, a teológusoknak nem lenne szabad annyit beszélni az evolucionizmusról és a transzformizmusról, mert a legjobb elmék közül P. Lemolue, a Múzeum Professzora is azt írja: „Az evolúció egy olyan fajta dogma, amelyet ezek a papok nem hisznek el, de igaznak tartják a hívek számára. Így bátorság kell ahhoz, hogy ezt kimondjuk, hogy a következő nemzedék más módszerek által vezesse kutatását”. (Vö. L’Encyclopédia française V. 5 végkövetkeztetése [1937]). Dr. H. Rouvière, a párizsi orvosi kar professzora, az orvosi akadémia tagja, szintén azt írja Anatomie philosophique, La finalité dans l’Évolution (“Filozófiai anatómia: Az evolúció célirányossága”) 37. oldalán: „A transzformizmus tana önmagába roskad … A biológusok többsége elhatárolta magát tőle, mert a transzformizmus védői sohasem mutatták a legkisebb bizonyítékát sem elméletüknek, és minden, amit az evolúcióról tudunk, ellentmond állításaiknak.” ↩︎
6. „Egyetlen absztrakt ítélet sem tartalmazhat változhatatlan igazságot. Még a hit elfogadása után sem kell a vallási dogmákban megnyugodni, és azokhoz szigorú értelemben, rögzítetten és változatlanul ragaszkodni, hanem továbbra is buzgón előre kell haladni egy mélyebb igazság felé, sőt új fogalmakat kell kialakítani, és korrigálni kell azt, amiben az ember hisz.” ↩︎
7. „Krisztus Testének jelenléte a szubsztancia módja szerint.” ↩︎
8. Sess. XIII, cap. 4 és can. 2 (DS 877, 884; DH 1642, 1652) ↩︎
9. „Olyan változás, amelyet a katolikus egyház legalkalmasabban transubstantiatio-nak nevez.” ↩︎
10. Ugyanebben a cikkben olvassuk: „A skolasztikus nézőpontban a dolog-jel eszméje elveszett. Az ágostonos univerzumban, ahol az anyagi dolog nemcsak az, ami önmagában, hanem inkább szellemi valóságok jele, az ember azt mondhatja, hogy egy dolog, ami Isten akaratából egy másik dolog jele, természeténél fogva az [egy másik dolog jele], ezért ez a dolog más dologgá válhat megjelenése megváltozása nélkül.”
             A skolasztikus szemléletben a dolog-jel eszme egyáltalán nem veszett el. Szent Tamás beszél róla, ST I, q 1, a 10: „Auctor S. Scripturae est Deus, in cuius potestate est, ut non solum voces ad significandum accommodet (quod etiam homo facere potest) sed etiam res ipsas.” („Isten a Szentírás szerzője, akinek hatalma van rá, hogy ne csupán szavakat alkalmazzon jelölésre [amit az ember is képes megtenni], hanem magukat a dolgokat is.”) Így Izsák, akinek feláldoztatása előkészületben volt, Krisztus előképe, és a manna az Eucharisztia előképe. Szent Tamás e szentségről beszélve megjegyzi ezt. De az eucharisztikus konszekráció által a kenyér nem csak Krisztus Testének jelévé válik, és a bor vérének jelévé, amint a protestáns szakramentumokról így gondolkodnak; hanem amint formálisan meg lett határozva a Trienti Zsinaton, a kenyér szubsztanciája átváltozik Krisztus Testévé, amely per modum substantiae vált jelenvalóvá a kenyér külső színe alatt. És ez nem csak a Zsinat korának teológusaira vonatkozik a konszekrációt tekintve. Ez az Egyház által meghatározott változhatatlan igazság. ↩︎
11. „amely a kenyér egész szubsztanciájának egyedülálló átváltozása testté, és a bor egész szubsztanciájának átváltozása vérré, és a kenyérnek és a bornak csupán külső színei maradnak meg.” ↩︎
12. Szent Tamás világosan megkülönböztette Isten háromféle jelenlétét: első, Isten általános jelenléte az összes teremtményekben, amelyeket létrehozott (I, q 8, a 1); második, Isten speciális jelenléte az igazakban a kegyelem által. Bennük van mint templomban, egy megismerhető, quasi-tapasztalható dolog által megismerve (q 43, a 3); harmadik, az Ige jelenléte Jézus emberségében az unio hypostatica által. Így bizonyos az, hogy a megtestesülés után Isten jobban jelen volt a földön Júdeában, mint bárhol máshol. De amikor valaki azt gondolja, hogy Szent Tamás azt sem tudta, hogyan kérdezzen rá ezekre a problémákra, akkor elindul mindenféle képzeletbeli szárnyalásokra, és visszatér a modernizmushoz azzal a rögtönzéssel, amely ezen oldalak mindegyikén megtalálható. ↩︎
13. Lásd a 17. lábjegyzetet. ↩︎
14. „Veritas non invenitur in ullo actu particulari intellectus in quo haberetur conformitas cum objecto ut aiunt scholastici, sed veritas est semper in fieri, consistitque in adaequatione progressiva intellectus et vitae, scil. in motu quodam perpetuo, quo intellectus evolvere et explicare nititur id quod parit experientia vel exigit actio: ea tamen lege ut in toto progressu nihil unquam ratum fixumque habeatur.” ↩︎
15. „Az igazság nem változhatatlanabb, mint maga az ember, amennyiben vele, benne és általa bontakozik ki.”. ↩︎
16. 1896, 36., sectio 413; 1897, 62., 239, 627; 1898, 578. ↩︎
17. Olyan szerzők, mint Téder és Papus, a martinista tanokat fejtegetve, misztikus panteizmust és neo-gnoszticizmust tanítanak, amely szerint minden dolog Istenből jön emanáció által (azután történt a bukás, a kozmikus gonoszság, a sui generis áteredő bűn), és minden arra vágyakozik, hogy újraegyesüljön az istenségben, és mind meg fognak érkeznek oda. Sok okkultistának a modern Krisztusról, és a teljességről az asztrális fény fogalmaival írt munkájában ezek az eszmék egyáltalán nem az Egyház eszméi, és istenkáromló betoldások, mert ezek mindig az igaz természetfelettinek panteista tagadásai, és gyakran az erkölcsi jó és erkölcsi rossz megkülönböztetésének tagadásai, azért, hogy csak azt engedjék meg, ami hasznos és kívánatos jó, beleértve a kozmikus és természeti rosszat, amelyek a mindenség újraegyesülésekor kivétel nélkül el fognak tűnni. ↩︎
18. Elfogadjuk, hogy az igazi misztikus tapasztalat, amely az igazakban a Szentlélek ajándékaiból származik, mindenekelőtt a bölcsesség ajándéka, megerősíti a hitet, mert bizonyítja nekünk, hogy a kinyilatkoztatott misztériumok megfelelnek legalapvetőbb reményeinknek, és felkelti ezen remények legmagasabb fokát. Elismerjük, hogy az életnek van igazsága, a szellem megfelelősége a jóakaratú ember életével és a békével, amely az igazság jele. De ez a misztikus tapasztalat feltételezi a belénk öntött hitet, és a hit aktusa önmaga feltételezi a hitet a kinyilatkoztatott misztériumokban.     
    Hasonlóképpen, amint az első Vatikáni Zsinat kifejti, képesek vagyunk az ész természetes fényénél bizonyosak lenni Istennek mint a természet létrehozójának létéről. Csupán csak ezért is szükséges, hogy ezeknek a bizonyítékoknak az alapelvei, különösen az okságé, igazak, a gondolaton kívüli lénnyel való megegyezés által (per conformitatem ad ens extramentale), és hogy ezek elégségesen objektív bizonyítékok által bemutathatók (alávetve a priori a jóakaratú emberek szabad választásának), és nem csak egy elégségesen szubjektív bizonyítás által, amint Isten létének kanti bizonyítása állítja.      
    Végül az okosság gyakorlati igazsága (per conformitatem ad intentionem rectam) feltételezi, hogy szándékunk valóban szorosan az emberek végső céljához ragaszkodik, és az emberek végcéljáról való ítélet igaz kell legyen secundum mentis conformitatem ad realitatem extramentalem. Vö. I-II, q 19, a 3, ad 2. ↩︎