Coredemptrix: a Piusz pápák által megerősített tétel értelmezése – részlet egy dogmatikaprofesszor monográfiájából

Hiánypótló fordítást adunk közre – ami egy dogmatikaprofesszor könyvének részlete -, mely rendkívüli pontossággal, ám közérthetően mutatja be azt a nemrég megtámadott tételt, hogy a Szűzanya „Társmegváltó” (coredemptrix).

A kérdés állása:

Vita tárgya az a kérdés, hogy Mária az objektív megváltásban közvetlenül, engesztelő és kegyelmet szerző módon működött-e közre, vagyis, hogy ugyanazokat a kegyelmeket, amelyeket Krisztus halála által minden ember számára megszerzett, ő is vele együtt szerezte-e. Objektív megváltáson itt Krisztus megváltó tettét értjük, amely által elégtételt adott minden bűnért és kiérdemelte az összes üdvösségi kegyelmet (gratia salutaris). A szubjektív megváltás ezzel szemben az üdvösségi kegyelmeknek az egyes személyekre való alkalmazását jelenti.

Egyes teológusok ezt a kérdést Mária általános közvetítői szerepe keretében tárgyalják, mégpedig mint Mária közvetítését az elégtétel és az érdemszerzés módján (mediatio per modum satisfactionis et meriti). Így tesz például Garrigou-Lagrange a korábban említett szakvéleményében.

Sok teológus – köztük olyanok is, akik egyébként Mária általános kegyelemközvetítését a kegyelem kiosztása tekintetében elfogadják – tagadja Mária ilyen közvetlen közreműködését a megváltás művében (pl. Diekamp).¹ Fő érvük az, hogy Mária maga is megváltásra szorult. A keresztáldozat az ő objektív megváltása is volt, még ha szubjektív megváltása már korábban meg is történt. Ellenkező esetben kettős objektív megváltást kellene feltételezni: először Krisztus megváltja Máriát, majd vele együtt a többi embert. Ezzel szemben olyan szentírási helyekre hivatkoznak, mint Zsid 7,27; 9,12.25–28 és 10,10–14. Ha Máriát egyházi dokumentumok olykor „Társmegváltónak” vagy reparatrix-nak (helyreállítónak) nevezik, akkor e teológusok szerint ez azért van, mert ő ajándékozta a világnak a Megváltót, és mert az üdvösség gyümölcseit közvetíti számunkra.

Érvek Mária megváltó műben való közreműködése mellett

Ennek ellenére számos teológus úgy véli, hogy Mária valódi részvételét a megváltó áldozatban igenis fel lehet tételezni. Valóban, az újabb pápák részéről is találhatók erre vonatkozóan jelentős kijelentések. Így ír X. Piusz fontos enciklikájában, az Ad diem illum-ban:

„Teljesen világos tehát, hogy igen távol áll tőlünk az, hogy az Istenszülőnek tulajdonítsuk a természetfölötti kegyelem előidézésének hatalmát – ez egyedül Istent illeti meg. Mivel azonban szentségében és Krisztussal való egyesülésében mindenkit felülmúl, és Krisztus az emberi üdvösség művébe bevonta őt, ezért – úgymond – az illendőség alapján (de congruo) kiérdemelte számunkra azt, amit Krisztus a szoros értelemben vett érdem alapján (de condigno) érdemelt ki.”²

Eszerint tehát Mária mindazokat a kegyelmeket, amelyeket Krisztus az igazságosság szigorú rendje szerint szerzett meg, ő is kiérdemelte – bár csak az illendőség érdeme alapján.³ Már Novati (†1648) is így írt: „Ahogyan Krisztus minden ember számára a igazságosság szerint (de condigno) elégségesen kiérdemelte a bűnök bocsánatát, a megszentelő kegyelmet és minden ebből fakadó jót, úgy kell mondanunk, hogy a Boldogságos Szűz az illendőség alapján (de congruo) ugyanazt kiérdemelte minden ember számára, hogy így megmaradjon az a rend, amely szerint ő – mint maga is megváltott puszta teremtmény – a legmegfelelőbb módon, vagyis a Szeplőtelen Fogantatás által előkészítve és a többiek közül kiemelve, a megtestesült Isten Fiának hasonló segítsége (adiutorium simile) legyen.„⁴ Hauke szerint e megkülönböztetés – Krisztusnál valódi érdem, Máriánál illendőségi érdem – végső soron Suárezre vezethető vissza.”⁵

Az illendőségi érdem (meritum de congruo) nem valódi jogon alapul, hanem például a barátságon. Így senki sem érdemelheti ki szoros értelemben egy másik ember megtérését, de mégis illő, hogy Isten meghallgassa közeli barátainak imáit és áldozatait, amikor egy bűnös megtéréséért könyörögnek. Ily módon érdemelte ki Szent Mónika is fiának, Ágostonnak a megtérését.

XV. Benedek igen szépen ír erről: „Ezért szenvedett és halt meg vele együtt, szinte együtt halt vele, lemondott anyai jogairól fia felett az emberek üdvösségéért, és – amennyire rajta állt – feláldozta Fiát az isteni igazságosság kiengesztelésére, úgyhogy joggal mondható: Krisztussal együtt ő maga is megváltotta az emberi nemet.„⁶

XI. Piusz a Miserentissimus Redemptor enciklikában így ír: „Ő szülte, táplálta és a kereszten áldozatul felajánlotta nekünk Jézust, a Megváltót; Krisztussal való titokzatos egysége és egészen különleges kegyelme által jámbor szóhasználatban ‘Istennel való kiengesztelődésünk közvetítőjének’ nevezték.”⁷ Egy rádióbeszédben ugyanő így imádkozott:„Ó, a kegyelem és irgalom Anyja, te, aki szeretett Fiad mellett, amikor ő a kereszt oltárán az emberiség megváltását végbevitte, együtt szenvedve és társváltóként (corredemptrix) álltál…”⁸

Hasonlóan tanít XII. Piusz is Mystici corporis enciklikájának végén: „Ő, minden személyes és örökölt bűntől mentesen, és mindig Fiával a legszorosabban egyesülve, a Golgotán Fiát az Atyának ajánlotta fel, együtt anyai jogainak és anyai szeretetének teljes áldozatával, mint új Éva Ádám minden gyermeke számára, akiket az első ember bukása eltorzított. Így lett ő, aki korábban test szerint a Fő anyja volt, most a szenvedés és a dicsőség új jogcímén a Lélek szerint minden tagjának Anyja.„⁹

E pápák megítélése szerint tehát Mária valóban közreműködött és érdemszerző módon részt vett a megváltó áldozatban. Ezenfelül a Szent Officium 1913-ban dicsérte azt a szokást, hogy Máriát Társmegváltónak nevezik, és 1914-ben még búcsúkkal is ellátott egy olyan imát, amelyben a „társmegváltója az emberi nemnek” kifejezés szerepelt.

Még a II. Vatikáni Zsinat is – amelyen sok atya szerette volna mind az általános kegyelemközvetítés, mind Mária társváltói szerep dogmatikus meghatározását – a Lumen gentium 58. pontjában Mária együttes áldozatáról beszél: „Hűsége egészen a keresztig kitartott, ahol nem véletlenül állt (vö. Jn 19,25), hanem súlyosan szenvedett Egyszülöttjével együtt, és anyai lélekkel kapcsolódott az ő áldozatához, szeretettel beleegyezve az áldozati Bárány felajánlásába, akit ő maga szült. Végül pedig maga Krisztus Jézus, amikor a kereszten meghalt, anyává adta őt a tanítványnak ezekkel a szavakkal: Asszony, íme a te fiad (vö. Jn 19,26–27).„

A liturgia is kifejezi ezt a gondolatot a Hétfájdalmú Szűz ünnepének laudes himnuszában:

Miravalle még egy 10. századi litániát is idéz, amelyben ez áll: „Szent Megváltónő, könyörögj értünk.”¹⁰ Szerinte a 13–14. században szenteknél és misztikusoknál olyan kijelentések is előfordulnak, mint: „Fiam és én megváltottuk a világot” (Szent Brigitta).¹¹ Szent Brigitta egy kinyilatkoztatást is közöl: „Ezért merem bátran mondani, hogy az ő fájdalma az én fájdalmam volt, mert az ő szíve az én szívem volt. És amiként Ádám és Éva egy alma miatt adták el a világot, úgy fiam és én mintegy egy szívvel vásároltuk vissza a világot.”¹² Krisztus állítólag ezt is mondta neki: „Ezért joggal mondhatom, hogy anyám és én mintegy egy szívvel váltottuk meg az embereket: én a szív belső szenvedésével és a test külső szenvedésével, ő pedig a szív fájdalmával és a szeretettel.”¹³

A 17. századot általában Mária társváltói tanításának aranykoraként tartják számon, mivel akkoriban sok teológus képviselte ezt az álláspontot.

Belső indokként ismét felhozható az a gondolat, hogy Mária, mint új Éva Krisztus oldalán, tőle függően és neki alárendelten működött közre az emberiség megváltásában. Amint Éva részt vett a bukásban, úgy Mária részt vett a megváltásban, miközben mindkét esetben a férfi cselekedete volt a döntő.

Természetesen megmarad a probléma, hogy Mária maga is Krisztus által lett megváltva. Mivel azonban esetében eleve egy különleges megváltási módot kell feltételeznünk, nem helytelen azt gondolni, hogy Krisztus érdemeire tekintettel lett megváltva azért, hogy közreműködhessen a többi ember megváltásában. Isten ugyanis azt akarta, hogy egy puszta ember a lehető legnagyobb mértékben részt vegyen a megváltás eseményében. Brinktrine ezt így ábrázolja:

Krisztus megváltó műve → Mária → a többi ember
nem pedig:
Krisztus megváltó műve → az emberek, köztük Mária¹⁴

Így már 1927-ben az osztrák jezsuita, August Deneffe különbséget tett a Megváltó kettős szándéka között: Mária megváltása, és (vele együtt, mint új Évával) a többi ember megváltása.¹⁵

Anton Ziegenaus ugyan azt írja Mariológiájában, hogy XII. Piusz már nem használta kifejezetten a „Társmegváltó” címet, hanem inkább a „Megváltó társa” (socia Redemptoris) kifejezést részesítette előnyben, és hogy az utána következő pápák sem használták ezt a címet,¹⁶ ez azonban tévedés, mivel II. János Pál többször is használta azt.¹⁷

XVI. Benedek bíborosként ugyan kritikusan nyilatkozott a „Társmegváltó” címről,¹⁸ de magát a tanítást nem tagadta, sőt pápaként többször is kifejtette. Így az Angelus imádság alkalmával 2006. szeptember 17-én ezt mondta: „Az evangélista elbeszéli: Mária ott állt a kereszt mellett (vö. Jn 19,25–27). Fájdalma teljesen egy a Fiáéval. Ez a hit és a szeretet fájdalma. A Golgotán Mária részesedik Krisztus szenvedésének üdvözítő erejében, mivel ‘igenjét’, fiat-ját egyesíti a Fiáéval.”

Efezusi beszédében 2006. november 29-én „a megváltás pillanatáról” beszélt, „amelyben Mária, a Fiával egyesülve az áldozat felajánlásában, anyaságát minden emberre, különösen Jézus tanítványaira kiterjesztette.”¹⁹ Ziegenaus álláspontját időközben láthatóan maga is módosította.²⁰ Teológiailag mindenesetre semmi sem szól Mária társváltói közreműködésének feltételezése ellen.

Mária közreműködésének módja:

Mária részvétele a megváltó áldozatban nem papi módon értendő. Az ilyen irányú törekvésekkel szemben a 20. század elején a Szent Officium fellépett: 1916-ban megtiltotta Mária papi ruhában való ábrázolását, 1917-ben pedig a „Papnő Szűz” tiszteletét is, jóllehet utóbbit korábban X. Piusz – némi óvatossággal – jóváhagyta.²¹

Scheeben²² Mária részvételét a diakónus ünnepélyes misében betöltött szerepéhez hasonlítja: a diakónus hozza az áldozati anyagot, segédkezik a papnak, ugyanakkor a nép képviselője is. Scheeben ezért Máriát „diakonisszának” nevezi, hogy alárendelt helyzetét kifejezze Krisztus főpapságához képest. Ez az elnevezés azonban problematikus, mivel a diakónus részesedik a papi karakterben, ami Máriára nem igaz. A gondolatmenet azonban önmagában helyes.²³

Megfelelőbbnek tűnik Josef Dillersberger magyarázata, aki XII. Piusz Mystici corporis enciklikájához kapcsolódva Máriát az Ószövetség izraelitájához hasonlítja, aki saját tulajdonából választja ki az áldozati ajándékot (például a legszebb bárányt), elviszi a templomba, és – mivel maga nem áldozhat – átadja azt a papnak, aki bemutatja az áldozatot. Így ajánlotta fel Mária a Golgotán Fiát, aki testét és vérét tőle kapta, és áldozta fel őt az egész emberiségért. Az ő áldozata tehát nem papi, hanem laikus jellegű volt.

Természetesen nem szabad úgy érteni, mintha az áldozat kezdeményezése tőle származott volna. Ahogyan szenvedése együtt szenvedés, úgy áldozata is együttes áldozat. Ezáltal azonban a megváltó áldozatba egy tisztán emberi személy a lehető legnagyobb mértékben be lett vonva.

Egy újabb elméletet Máriáról, mint Társmegváltóról H. M. Köster S.A.C. dolgozott ki, majd kissé módosított formában O. Semmelroth, amelyhez K. Jüssen is csatlakozott.²⁴ Ez az elmélet Mária közreműködését tisztán passzívnak, kegyelem-befogadó jellegűnek tekinti. Eszerint Máriát azért lehet Társmegváltónak nevezni, mert mint az Egyház ősképe az objektív megváltó műben közvetlen befogadó együttműködéssel átvette a Krisztus által kiérdemelt kegyelmi kincseket, hogy azokat továbbadja az embereknek. Tökéletes szenvedés- és akaratközössége révén teljesen belép Krisztus áldozatába, és mintegy magára vonja a megváltás kincseit az emberiség számára. Mária képviseli az emberiséget, beleegyezik Krisztus áldozatába, az emberiség nevében felajánlja Krisztust, és befogadja a megváltás kincseit.

Mária itt a megváltás kincseinek letéteményese, kezelője és kiosztója. Együtt szenvedése által kiérdemelte, hogy minden megváltási kegyelmet befogadjon, és azokat tovább ajándékozza. Képszerűen úgy lehet elképzelni, hogy Mária szívébe fogadja a vér és a víz áradatát, majd továbbadja az embereknek. Ugyanígy szép képe a kereszten szerzett kegyelmi kincsek befogadásának, amikor Mária ölébe veszi a keresztről levett Fiát.

Kritika: Bár sok helyes gondolat hangzik el, ez végső soron Mária társmegváltói szerepének tagadását jelenti. Mária itt csupán általános kegyelemközvetítő, de nem működik közre az üdvösségi kegyelmek megszerzésében. A társmegváltás e gyengített felfogása aligha felel meg a pápai szövegeknek.

Újabban többek között Scheffczyk bíboros is felszólalt a „Társmegváltó” cím ellen, mivel Mária cselekvése szerinte nem üdvösséget okozó, hanem befogadó jellegű.²⁵ Ezzel szemben például a bambergi dogmatikus, Johannes Stöhr megvédte ezt a tanítást,²⁶ és Manfred Hauke is alapos tanulmányokat közölt e témában. Az 1990-es években – főként elkötelezett világi hívek részéről, az USA-ból és Kanadából kiindulva – történt egy kísérlet egy új Mária-dogma elérésére, amely azonban meghiúsult, mert a Szentszék által felállított teológusbizottság – amelyben egy protestáns, egy anglikán és két ortodox is részt vett – eltanácsolta ettől, elsősorban az ökumenére leselkedő veszélyek miatt.²⁷

A kath.net különböző hírei szerint a legutóbbi időkben öt bíboros jelezte azt a szándékát, hogy XVI. Benedek pápának petíciót nyújtanak át, amelyben kérik, hogy Máriát „az emberiség lelki Anyjaként; Jézussal, a Megváltóval együtt Társmegváltóként; Jézussal, az egyetlen Közvetítővel együtt minden kegyelem Közvetítőjeként; és Jézus Krisztussal együtt az egész emberiségért közbenjáróként” hirdesse ki. Az ökumenére vonatkozóan így érvelnek: „Nagy jelentőségű, hogy más vallási hagyományokhoz tartozó emberek a legmagasabb szinten kapják meg ezt a tisztázást a hiteles és biztos tanítóhagyomány révén, vagyis, hogy a katolikus Egyház különbséget tesz Jézus Krisztusnak, a világ isteni és emberi Megváltójának egyedülálló szerepe, valamint Krisztus Anyjának egyedülálló, bár másodlagos és tőle függő emberi részvétele között a megváltás nagyszerű művében.” A bíborosok most más katolikus egyházi méltóságok támogatását keresik petíciójukhoz.²⁸ A legtöbb német nyelvterületű püspök elutasító álláspontja egy új Mária-dogmával szemben tehát nem feltétlenül felel meg a világegyház püspöki karai álláspontjának. Ennek ellenére jelenleg aligha van reális esély egy új dogma meghirdetésére.

Mária együtt-szenvedése mély alapot ad irántunk való anyaságának. Mária már Krisztus Anyjaként is a mi Anyánk, mivel a Fő Anyja egyúttal a misztikus Test tagjainak Anyja is. Még mélyebb értelemben azonban akkor lett a mi Anyánk, amikor a kereszt alatt értünk viselte és felajánlotta fájdalmait. Míg Fiát örömmel és fájdalom nélkül foganta, itt mintegy szülési fájdalmakat szenvedett értünk. Ezért van most a mennyben az a feladata is, hogy számunkra közvetítse a megváltás kegyelmét.

Mária királynősége:

Mária királynősége tárgyalásakor elsősorban az a kérdés merül fel, hogy Mária csak átvitt értelemben vagy valódi értelemben is a menny és a Föld Királynője-e, vagyis, hogy tényleges uralmat gyakorol-e. Átvitt értelemben vett királyság illeti meg őt annyiban, amennyiben méltóságban és szentségben minden más teremtményt felülmúl. Így ő a pátriárkák, angyalok, apostolok és vértanúk Királynője, mivel mindannyiukat éppen abban haladja meg, amiben ők kiemelkedtek. Ez azonban még nem jelent uralmi hatalmat. Máriát Királynőnek nevezhetjük azért is, mert ő a Király-Krisztus Anyja, tehát királyné-anya. Ugyanígy megilleti őt a királynői cím Krisztus menyasszonyaként, az új Ádám oldalán álló új Évaként. Ám ahogyan sok földi királynő sem rendelkezett tényleges hatalommal, hanem azt kizárólag férje gyakorolta, úgy Mária királynősége is lehetne pusztán tiszteletbeli cím.

Matthias Gaudron: Die Gnadenvolle –
Die Lehre der Kirche über die allerseligste Jungfrau Maria
Sarto Verlag, 2020, 115-125. oldal
Fordította: Antonius

1. Vgl. Diekamp-Jüssen, S. 406 ff. ↩︎
2. DH 3370. ↩︎
3. Die Gegner des Miterlösertums Marias weisen allerdings aufdas Präsens .prome-
   ret’ hin und legen es auf die gegenwärtige Gnadenmittlerschaft im Himmel aus. Je-
   doch kann das Präsens manchmal auch auf eine vergangene Handlung hinweisen.
   und es wäre merkwürdig, wenn hier nicht ein eigentliches de congruo-Vcrdicnst ge-
   meint wäre, da cs dem de condigno-Verdienst Christi gcgcnübcrgcstcllt wird. Vgl.
   Pohle-Gummersbach. Lehrbuch der Dogmalik IL 442. Die Formulierung entspricht
   ja auch genau dem Sprachgebrauch der Befürworter des Miterlösertums Marias. Fol-
   gende Übersetzung in der von Graber herausgegebenen Sammlung marianischer
   Rundschreiben deutet die Stelle im Sinn eines wirklichen Mitvcrdicncns: „Weil aber
   Maria alle an Heiligkeit und inniger Vereinigung mit Christus übertrifft und von ihm
   selbst zur Vollführung des Erlösungswelkes herangezogen wurde, in der Absicht,
   daß sic schicklichcrweise (de congruo) für uns verdiene, was er von Rechts wegen
   (de condigno) verdient hat, …“ (Grabcr/Ziegenaus: Die marianischen Weltrund-
   schreiben S. 143 Nr. 144). Allerdings ist die Übersetzung mit „in der Absicht, daß
   …” grammatikalisch kaum zu rechtfertigen, und zudem spricht Pius X. im Zusammenhang tatsächlich nur von der Gnadenvermittlung und betont einige Sätze vordieser Stelle, daß die Gaben der Erlösung allein durch den Tod Christi verdient wurden. Der Sinn der Stelle ist also nicht ganz klar. ↩︎
4. Zitiert nach: Anton Ziegcnaus: Maria in der Heilsgeschichte, Aachen 1998, S.
   344, Anm. 30. Dies ist der 5. Band der von Scheffczyk und Ziegcnaus hcrausgege-
   benen Katholischen Dogmatik. ↩︎
5. Vgl. Hauke, Die Lehre von der „Miterlösung“ im geschichtlichen Durchblick, In:
   Sedessapientiae. Monologisches Jahrbuch, Jg. 11. Bd. 1. Kisslegg 2008, S. 40. ↩︎
6. ,Jta cum Filio patiente el moriente. passa est et paenc commortua. sic matcma in
   Filiumjura pro hominum salutc abdicavit, placandaequc Deijustitiae. quantum ad se
   pertinebat, Filium inunolavit, ut dici merito queat ipsam cum Christo humanum genus
   redemisse“ (Lil. Apost. Intersodalicia vom 22.3.1918). ↩︎
7. HK 147 ↩︎
8. 193 Zitiert nach Ziegenaus: Maria in derHeilsgeschichte. S. 345. Anm. 31. ↩︎
9. „Maria arctissime semper cum Filio suo conjuncta eumdem in Golgotha una cum
   matemorum iurium matcmiquc amoris sui holocausto, nova veluti Eva, pro omnibus
   Adae filiis, miscrando eius lapsu foedatis. Aeterno Patri obtuliL“ (Mystici corporis
   vom 29.6.1943). Deutsche Übersetzung nach HK 845. ↩︎
10. Miravalle. Mark: With Jesus. The StoryofMary Cor-redemptrix, S. Barbara 2003.
    Hier zitiert nach der Rezension von A. Zicgcnaus in: Forum Katholische Theologie
    20 (4/2004), S. 319. ↩︎
11. Ebd. ↩︎
12. Offenb. Buch I. Kap. 35; zitiert nach: Ferdinand Holböck. Gottes Nordlicht. Die
    hl. Birgitta von Schweden und ihre Offenbarungen, Stein am Rhein 1983. S. 258. ↩︎
13. Rev. extrav., Kap. 3; zitiert nach: Holböck, S. 258. ↩︎
14. Vgl. Brinktrine, S. 105. ↩︎
15. Vgl. Hauke, Das Gutachten, S. 70. ↩︎
16. Vgl. Ziegenaus, Maria in derHeilsgeschichte, S. 343-345. ↩︎
17. Vgl. Manfred Hauke, Die mütterliche Vermittlung (Anm. 22), S. 140-146, in A.
    Ziegenaus (Hrsg.), Totus tuns. Maria in Leben und Lehre Papst Johannes Pauls II.
    (Mariologische Studien 18), Regensburg 2004, S. 125-175. Die dort genannten Be-
    lege sind zu ergänzen durch die Erwähnung der „Miterlöserin“ (Corredentrice) bei
    der Gcneralaudienz vom 10.12.1980 (Gruß an die Kranken). ↩︎
18. J. Ratzinger. Gott unddie Welt. Glauben und Leben in unsererZeit. Ein Gespräch
    mit Peter Seewald. Stuttgart – München 2000, 263 f: Die Antwort der Glaubens-
    kongregation aufdie Initiative, die ein Dogma über Maria als „Miterlöserin“ erbittet,
    „lautet, daß das, was damit gemeint ist, in anderen Titeln Marias schon auf bessere
    Weise ausgesagt ist, während die Formel .Miterlöserin’ sich von der Sprache der
    Schrift und der Väter zu weit entfernt und daherMißverständnisse hervorruft.” Maria
    ist alles, was sie ist, durch Christus. „Das Wort .Miterlöserin’ würde diesen Ursprung
    verdunkeln. Eine richtige Intention drückt sich in einem falschen Wort aus.“ Vgl.
    Hauke, Die Lehre von der „Miterlösung“ im geschichtlichen Durchblick, S. 59. ↩︎
19. Zitate nach Hauke. Die Lehre von der „Miterlösung“… S. 63. ↩︎
20. Vgl. seine Rezension des Werkes von Miravalle in: Forum Katholische Theologie
    20 (4/2004), S. 320: „Der Traditionsbeweis ist gelungen. Die Corredemptio wäre
    definierbar.“ ↩︎
21. Diese Andacht ging auf die Spiritualität von Olier und des Seminars von Saint-
    Sulpice zurück. Vgl. Hauke, Die Lehre von der „Miterlösung“ … S. 40. ↩︎
22. Vgl. Scheeben. Dogmatik, Bd. 3. S. 600 ff. besonders 608 f(§ 282 c, Nr. 1802). ↩︎
23. Vgl. Josef Dillcrsbcrger: Das neue Wort UberMaria, Salzburg, 2., ergänzte Aufl.
    S. 107 ff. Dieses schöne Buch, das den marianischen Schluß der Enzyklika
    Mystici corporis auslcgt. kann nur wärmstens empfohlen werden. ↩︎
24. Vgl. Dickamp-JUsscn, S. 411 f. ↩︎
25. Maria – Mutter und Gefährtin Christi, Augsburg 2003. ↩︎
26. Vgl. Maria, unsere Mutter- Monologische Studien, Köln 1991. ↩︎
27. Vgl. H.-L. Barth. Ipsa Conteret. S. 179-181. ↩︎
28. Vgl. kath.net vom 12. Februar 2008. Bei den Kardinalen handelt es sich um den
    indischen Kardinal Telesphore Toppo. Erzbischofvon Ranchi. Kardinal Luis Apontc
    Martinez, emeritierterErzbischofvon San Juan, Puerto Rico. Kardinal Varkcy Vitha-
    yathil. Erzbischof von Emakulam-Angamaly. Indien. Kardinal Riccardo Vidal, Erz-
    bischof von Cebu, Philippinen, und Kardinal Ernesto Corripio y Ahumada, emeri-
    tierterErzbischof von Mexiko-Stadt. Ursprünglich gehörte auch der kanadische Kar-
    dinal Edouard Gagnon, bis 1990 Präsident des Päpstlichen Rates für die Familie,
    dazu, aber er verstarb im Herbst 2007. ↩︎