A vegyesházasság és gyászos következményei

„Katolikus” és „keresztény” ifjúsági blogokon számos cikket olvasni, amik a vegyesházasságot értékként mutatják be és normalizálni kívánják azt. Sőt, olyan tanúságtételek is jelentek meg, amik már az ateistákkal való házasságkötést relativizálják. Ezzel szemben közöljük Tower Vilmos atya „Kihez menjek feleségül?” című, 1944-ben megjelent kiváló munkájának vonatkozó részét, amelyben kifejti, hogy miért a vegyesházasság az egyik legnagyobb veszély, ami a fiatal katolikus nőkre leselkedik.

Az Egyház intelmei

XI. Pius pápa a „Casti Connubii” kezdetű a keresztény házasságról szóló híres apostoli körlevelében így óv a vegyesházasságtól:

„Nagyot vétenek, akik vakmerően vegyesházasságot kötnek, amitől az Egyház anyai szeretete és féltő gondja súlyos okból óvja övéit, amire számtalan a bizonyíték, de valamennyit összefoglalja az egyházi törvénykönyvnek következő szakasza: Az Egyház mindenütt teljes szigorúsággal tiltja a házasságkötést két olyan megkeresztelt személy között, akiknek egyike katolikus, másika eretnek vagy szakadár. Ha fennforog a katolikus házastárs és a gyermek lelki romlásának veszélye, akkor a házasságot maga az isteni törvény is tiltja. (1060. kánon.)”

„Hogyha az Egyház néha – a korviszonyok, tárgyi és személyi okok miatt – a szigorú tilalom alól a felmentést nem tagadja meg (mindig az isteni jog sérelme nélkül és a gyermekek lelki romlása ellen kellő biztosítékok kikötésével), mégis igen nehezen sikerülhet, hogy a katolikus házasfél az ilyen házasságból lelki kárt ne szenvedjen.” „Belőle származik gyakran az utódoknak a vallástól való gyászos elpártolása vagy legalábbis a meredek lecsúszás a vallás elhanyagolásába vagy az ún. vallási közönyösségbe, amely a hitetlenséghez és vallástalansághoz nagyon közel áll. Azután a vegyesházasságokban sokkal nehezebben létesül a lelkek élő közössége.” „Igenis, könnyen hiányzik majd a lelkek szorosabb összhangja, amely a keresztény házasság anyajegye, dísze és ékessége. Mert elszakadni vagy gyengülni szokott a lelkek köteléke ott, ahol a végső és legmagasabb dolgokban, amelyek szentek az ember szemében, a vallásos igazságokban és érzésekben különböző a felfogás. Félő tehát, hogy a házastársak közt ellankad a szeretet, meginog a családi béke és boldogság, amely leginkább a lelki egységnek gyümölcse.”

Mily szörnyű tudat, hogy azok, akiket szeretünk (férjünk, gyermekünk), nem azt a hitet vallják és követik, amely meggyőződésünk szerint az egyedüli igaz hit… Gondos szülők gyakran aggodalmaskodnak, hogy a leányuk csak valahogy rangon alul ne házasodjék (mésalliance-ot ne kössön), de nem sokkal veszedelmesebb-e a lelki mésalliance, amikor két lélek, két hit, két vallás, két világnézet között tátong soha át nem hidalható távolság? És a szülőknél is jobban megérzik a gyermekek a lelki repedéseket, légköri feszültségeket, szakadékokat, eltéréseket.

A gyászos következmények

A számadatok (statisztika) bizonyítják, hogy a vegyesházasságok révén több hívőt veszít az Egyház napjainkban, mint veszített a 16. században Luther fellépésekor. Ugyancsak a számadatok mutatják, hogy a vegyesházasságoknál a válások száma hatszor nagyobb, mint a tiszta katolikus házasságoknál, ami eléggé mutatja a vegyesházasságok gyakori boldogtalanságát.

A nők általában vallásosabbak, mint a férfiak, hithűbbek, a vallás ügyéhez ragaszkodóbbak, a szent tisztaság terén érzékenyebbek, szemérmetesebbek, tartózkodóbbak, ellenállóbbak, finomabb lelkűek. Csak egy pontban rendkívül gyengék, gyarlók, esendők, könnyen eltéríthetők, józanságukat elveszítők: ha a házasságukról van szó.

A házassággal kapcsolatban a nők közül többen esnek el és hullanak le az Isten kegyelméből, mint ősszel a legyek.

Ha ama, mindenesetre nehéz kérdés és kísértés elé kerülnek, hogy „jó parti”, előkelő házasság, szerelmi kötelék, de Isten előtt érvénytelen házasságot kössenek-e vagy Istenhez hűségesen nemet mondjanak-e, bizony nagyon félő, hogy félredobják a hitet, a vallást, lelkiismeretük intését és inkább a „jó partit” választják a vele járó állandó bűnnel, vétkes viszonnyal, Istentől való elfordulással, Egyházzal való szakítással és lelkiismeretüknek súlyos megterhelésével.

Hány vallásos, sőt mindennapos áldozó és kongreganista leány bukik el, ha egy alkalmasnak vélt férfi az egyházi házasság lehetősége nélkül megkéri kezét! És hány leány akad, aki az iskolában hittanból jelest kapott, az életben pedig elégtelent. Lelkileg elbódulnak, elszédülnek, megrészegülnek, mint a legyek a légyfogó arzénes édességétől és odaragadnak az ördög legsikerültebb csapdájára.

A szerelem hevében, az érzékiség mohóságában, az érdek kísértésében, a kiszínezett jövő mámorosító reményében könnyű magát túltenni Isten, Egyház és lelkiismeret előtt az érvénytelen házasság és bűnös viszony szörnyű lelki, sőt testi és földi, ideiglenes és örök következményein.

De Isten törvényeinek megvetése, lábbal tiprása, semmibe vevése nem marad végzetes következmények nélkül!

Az Isten törvényét kijátszani nem lehet. Miben különbözik a zene a zenebonától? Abban, hogy az előbbi a zene törvényeihez alkalmazkodik, az utóbbi nem. Egy többemeletes, hatalmas nagy palotában miért érzed magadat biztonságban afelől, hogy a felsőbb emeletek súlya nem szakad rád? Azért, mert az illető épületet az építkezés törvényei szerint emelték. Ha e törvényeket kijátszottak volna, minden pillanatban összedűléssel fenyegethetne az épület.

Miben különbözik a mélyvízben úszni tudónak játéka, sportja, élvezete, ugyanabba a mélyvízbe pottyanó, de úszni nem tudó embernek életveszélyes vergődésétől? Abban, hogy az úszó a víz törvényeinek megfelelő mozdulatokkal fenn tudja magát tartani a felszínen, a másik meg nem alkalmazkodik a víz törvényéhez, és ezért a víz halálveszedelemmel, megfullasztással hat vissza.

És aki Isten törvényét akarja kijátszani, semmibe venni vagy vele dacolni, az a legszörnyűbb és legfélelmesebb következményekre számítson.

Isten malmai lassan őrölnek, de biztosan, kerekei pedig kegyetlenül csikorognak. És Isten nem ver bottal, hanem már e földi életben általunk nem sejtett lelki kínokkal, lelkifurdalással, lelki mardosással és kínzó önvádakkal.

Hány, méghozzá vallásos fiatalember és fiatal leány lett Júdássá azért, mert oly házasságot kötött, amely Isten, Egyház és lelkiismeretük előtt érvénytelen és bűnös viszonyt jelent. Ezzel aztán mintegy elreteszelték saját maguk előtt lelkiismeretük nyugalmának és örök boldogságuknak kapuját. Bezárult! Azt többé megnyitni, újra feltárni gyakorlatilag alig lehetséges. A háttérbe szorított mennyei Atya a legritkább esetben adja meg ehhez a szükséges kegyelmet, módot és segítséget.

A felek, mint már említettük, többé nem gyónhatnak, nem áldozhatnak, gyermeküket kiszolgáltatják más vallásnak, vallás dolgában közömbösek lesznek, az Egyház büntetése miatt haragusznak, neheztelnek, néha dúlnak-fúlnak Egyházra, papságra, katolicizmusra; megtagadják, szidják, rágalmazzák Isten földi jegyesét, ahogyan Szent Pál apostol mondja: „A tisztáknak minden tiszta, de a beszennyezetteknek s hitetleneknek semmi sem tiszta, mert beszennyezett az elméjük is, a lelkiismeretük is.” (Tit 1,15) A lelkükben levő robbanó és rothadó anyagok következtében azután egyre süllyednek, talán egészen a hitetlenségig, a hitbeli megátalkodottságig.

Igen ám, de a lelkiismeretet állandóan elaltatni lehetetlenség. Minél tovább és minél mélyebbre süllyesztjük, annál elemibb erővel tör fel, annál erőszakosabban, annál sivítóbban és kínzóbban dörömböl, szúr, nyugtalanít minket.

Jön egy betegség, egy műtét, egy halálveszedelem, egy gyászeset. Jön alkalom, amikor érezzük, hogy most különösen rászorulnánk a jó Isten segítségére. Csak Ő, egyedül Ő segíthetne, de nem emelhetjük fel szavunkat és lelkünket Hozzá, akit rútul elárultunk. Ilyenkor támad fel, tör elő és kínoz a ráeszmélés és vád: mit is tettünk?!

Tower Vilmos: Kihez menjek felségül?
Korda Kiadó, 1944, 61-63; 65-69. oldal