Canterbury Szent Anzelm és az ontológiai istenbizonyítás

Az Egyház a mai napon ünnepli a „skolasztika atyját”, Canterburyi Szent Anzelmet. A hitvalló és egyháztanító főpásztor, akinek gondolkodása évszázadokon át formálta a keresztény bölcselet arculatát, egyszerre a monasztikus alázat, a pásztori bátorság és az értelmet kereső hit ragyogó példája. Alább a leghíresebb művét, az ontológiai istenérvét ismertetjük.

Anzelm 1033-ban született az észak-itáliai Aostában. Ifjúkorát belső küzdelmek, családi feszültségek és az igazság keresése jellemezte. Végül Normandiába, a híres beci bencés monostorba vezetett az útja, ahol Lanfranc mester mellett formálódott lelki és szellemi nagysága.

A kolostor csendjében bontakozott ki rendkívüli teológiai látása. Előbb perjel, majd apát lett, végül pedig Canterbury érsekévé választották. E tisztség azonban nem dicsőséget, hanem keresztet jelentett számára.

Az angol királyokkal – II. Vilmos és I. Henrik uralkodása alatt – kemény harcot kellett vívnia az Egyház szabadságáért. Nem volt hajlandó engedni abban, hogy a világi hatalom uralkodjék Krisztus Egyházán. Száműzetést, megaláztatást és politikai nyomást is vállalt azért, hogy hű maradjon lelkiismeretéhez és az Apostoli Szentszékhez.

Az ontológiai istenérv

Szent Anzelm legismertebb műve a Proslogion (1078), amely egyszerre imádság és filozófiai elmélkedés. Ebben fogalmazza meg híres ontológiai istenérvét, amely a nyugati filozófia egyik legtöbbet vizsgált gondolatmenete lett.

Érvelését a reductio ad absurdumra – vagyis a bizonyítani kívánt tétellel ellentétes állítás végigvitelére, annak tarthatatlanságának bizonyítására, így a bizonyítani kívánt tétel szükségszerű igaz voltára rámutatva -, valamint a lételméletre (ontológia) alapozza.

A kezdeti felvetés – a zsoltár szavait idézve – így hangzik: „a balgatag ezt mondta szívében: nincs Isten” (Zsolt. 13,2 és 53,2). Ugyanakkor a balgatag értelmében már létezik az Isten-fogalom, hiszen használja. Isten pedig az, aminél semmi nagyobb el nem gondolható. Vagyis az Isten-fogalom eleve magában hordozza azt, hogy minden szempontból a legtökéletesebb. Ugyanakkor az, ami csak a gondolatban létezik, tökéletlenebb, mint az, ami a valóságban is. Vagyis ha Isten nem létezik a valóságban, akkor lehet nála nagyobbat elgondolni, tehát nem Isten. Így a balga állítása, hogy „Isten nem létezik”, ellentmondás, tehát szükségszerűen léteznie kell. Az Isten-fogalomból létrendileg következik, hogy léteznie kell.

Fontos azonban megérteni: Anzelm számára ez nem puszta logikai játék volt. A Proslogion nem filozófiai traktátusként kezdődik, hanem könyörgésként. Ő nem egy vitában akar győzni, hanem Istent akarja szemlélni. Az istenérv nála a lélek felemelkedése. Nem a hit helyett születik, hanem annak belsejéből. Nem hideg bizonyítás, hanem az Isten után sóvárgó szív értelmi kiáltása. Ezért Anzelm gondolkodásának igazi középpontja nem a bizonyítás, hanem az istenkeresés.

A cikk végén szó szerint idézzük a vonatkozó részt Anzelm művéből.

Aquinói Szent Tamás meglátása

Aquinói Szent Tamás mély tisztelettel tekintett Canterburyi Szent Anzelmre, mégsem fogadta el maradéktalanul az ontológiai istenérvet. Következik ez az előbb leírtakból is, vagyis hogy Anzelm ezt nem elsősorban legyőzhetetlen érvnek szánta. Ezzel szemben Szent Tamás mindig arra törekedett, hogy ami érvet megfogalmaz, az mindenki számára mindenkor érvényes és kényszerítő erejű legyen.

Kritikája arra irányult, hogy vajon elegendő-e pusztán Isten fogalmából levezetni Isten valóságos létezését? Tamás szerint itt két alapvető nehézség merül fel:

1.) Előfordulhat, hogy aki ezt a szót hallja: Isten, nem olyan lényre gondol, akinél nagyobb nem gondolható el.

Vagyis Tamás szerint Anzelm érvelése már a kiindulópontnál feltételez valamit, ami nem magától értetődő. Nem biztos ugyanis, hogy minden ember, amikor kimondja vagy hallja az „Isten” szót, valóban ugyanarra gondol. Valaki számára Isten csupán egy mitológiai alak, másnak egy távoli teremtőerő, megint másnak személyes Atya. Az emberi fogalmak töredékesek és gyakran homályosak. Ezért Tamás szerint nem lehet biztosan arra építeni az érvet, hogy mindenki ugyanazt az abszolút tökéletességet érti az „Isten” szó alatt. Ha pedig maga a fogalom sem teljesen világos és egyetemes, akkor az abból felépített bizonyítás sem lehet mindenki számára kényszerítő erejű.

2.) Petitio principii, vagyis a bizonyítandó tétel előzetes feltételezése.

Tamás második és még súlyosabb kifogása az, hogy még ha mindenki el is fogadná Anzelm meghatározását, abból még mindig nem következik szükségszerűen Isten valóságos létezése. Más dolog ugyanis valamit elgondolni, és más dolog annak tényleges létezése. Attól, hogy az értelemben jelen van egy fogalom, még nem bizonyított, hogy annak megfelelő valóság a világban is létezik. El tudjuk gondolni a legtökéletesebb szigetet vagy a legigazságosabb királyságot is, ettől még ezek nem léteznek szükségszerűen.

Szent Tamás szerint Anzelm érve itt egy rejtett előfeltevéssel él: ahhoz, hogy bizonyítsa Isten valóságos létezését, már előzetesen feltételeznie kell azt. Más szóval: az érv mintha körben forogna. Azért mondja, hogy Istennek léteznie kell, mert Isten olyan lény, akinek léteznie kell — de éppen ezt kellene előbb bizonyítani.

Ezért Aquinói Szent Tamás más utat választott. Szerinte nem Isten fogalmából, hanem a teremtett világ tapasztalatából kell kiindulni, amely mindenki számára ugyanúgy érvényes: biztosabb út a világ rendjéből, a mozgásból, az okságból, a múlandóságból és a célirányosságból eljutni a Teremtőhöz. Ebből született híres tanítása az „öt útról” (quinque viae).

Röviden így foglalhatjuk össze a különbséget:

• Anzelm azt mondja: Isten fogalmából felismerhető Isten szükségszerű létezése.
• Tamás pedig így felel: A teremtett világból következtetünk a szükségszerű Teremtőre.

Míg Anzelm a fogalom belső elemzéséből jut el Istenhez, addig Tamás a valóság szemléléséből vezeti el a kétkedőket Istenhez.

Az Argumentum Anselmianum

„Éspedig úgy hisszük, Te az a valami vagy, aminél semmi nagyobb nem gondolható. Vagy talán nincs is ilyen lény, hiszen »a balgatag ezt mondta szívében: nincs Isten«? De biztos, hogy ugyanez a balgatag, amikor hallja, amit mondok: »valami, aminél semmi nagyobb nem gondolható«, érti azt, amit hall; amit pedig ért, az megvan az értelmében, még akkor is, ha nem látja be, hogy ez a valami létezik. Más ugyanis az, hogy egy dolog az értelemben létezik, és megint más megérteni, hogy ez a dolog létezik. Mert amikor a festő előre elgondolja, amit meg fog festeni, az már megvan az értelmében, de még nem fogja fel valóságos létezőként, mert még nem készítette el. Amikor azután már megfestette, akkor az értelmében is megvan, és azt is megérti, hogy létezik a valóságban, amit már elkészített. Tehát a balgatag is meggyőződhet arról, hogy legalább az értelmében létezik az a valami, aminél semmi nagyobb nem gondolható, mert amikor ezt hallja, megérti, és amit megértünk, az megvan az értelmünkben. De bizonyosan nem lehetséges, hogy csak az értelemben legyen meg az, aminél nagyobb nem gondolható. Ha ugyanis legalább az értelemben létezik, akkor elgondolható róla, hogy a valóságban is létezik, ez pedig nagyobb. Ha tehát az, aminél nagyobb nem gondolható, csak az értelemben létezik, akkor az, aminél nagyobb nem gondolható, egyszersmind az, aminél gondolható nagyobb. De ez bizonyosan nem lehetséges. Tehát az a valami, aminél nagyobb nem gondolható, kétségkívül létezik mind az értelemben, mind a valóságban.”¹

Caietanus

1. Dér Katalin: Szépséges értelem (Canterburyi Szent Anzelm teológiája és filozófiája), Budapest, Szent István Társulat, 2001, 111. ↩︎