Legyetek őszinték: a szakralitással van bajotok – válasz az evangelikáloknak

A protestantizmusnak a szerzetességgel való tusakodása csupán gumicsont, valójában a szakralitással van problémájuk – mivel képtelenek rá.

Az Evangelikál Csoport viszontválasszal élt írásunkra, melyben az általuk korábban megtámadott szerzetesi ideált megvédtük a leegyszerűsítő és minden porcikájában profanitást sugárzó írásukkal szemben. Az első írás a szerzetességet a megszentelődés „torzult és beszűkült formájaként” mutatta be, amely állítólag kivonul a világból, hierarchiát teremt a keresztény életformák között, és a teremtett világ leértékelésében gyökerezik.

Válaszunkban rámutattunk, hogy:
– a szerzetesség nem világmegvetés, hanem az evangéliumi tanácsok – a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség – radikális megélése;
– nem tesz automatikusan senkit szentebbé, és természetesen nem is mindenki számára való;
– a szemlélődő élet a keresztény élet természetes és kegyelembeli beteljesedésére irányul;
– a szerzetesség történetileg nem a világtól való tétlen elzárkózást jelentette, hanem a kultúra, a tudomány, a betegápolás, a szegénygondozás és a gazdasági élet jelentős hordozója is volt;
– a teremtett világ a katolikus tanítás szerint nem rossz;
– a szerzetesi aszkézis pedig nem annak megvetéséből, hanem a megsebzett emberi természet gyógyításának igényéből fakad;
– végül arra is rámutattunk, hogy a protestáns vitairat a világi életmód abszolutizálásával mennyire kifejezi a protestáns életmód és hozzáállás profanitását.

Az erre adott válaszcikkben Márkus Tamás azt állítja, korábbi válaszunk tulajdonképpen elismerése az ő tézisüknek, mint írja: „»A vita contemplativa nem a keresztény élet torzulása, hanem legmagasabb rendű természetes irányultságának és kegyelembeli beteljesedésének elővételezése.« Talán az olvasónak is feltűnik, hogy itt már nem pusztán azonos „méltóságú”, ámbár eltérő „hivatásokról” van szó, hanem egy kegyességi hierarchiáról: a szerzetesi-szemlélődő életforma az ember – és a keresztyén élet – beteljesedett, magasabb rendű előképe. Egészen egyszerűen a jelzők árulkodóak. Ekképpen a „világi” keresztyénség – értsd: a hétköznapi keresztyén ember életformája – a vita contemplativához képest a keresztyénség kevésbé radikális, kevésbé eszkatologikus, kevésbé beteljesedett szintje, fokozata. Ebből fakad a felhívás, hogy aki „ki akarja maxolni” az itt elérhető keresztyén életet, az szükségszerűen a szerzetességet fogja választani.”

Erre a válaszunk – ahogy korábban implicit említettük – az, hogy aki „ki akarja maxolni” a keresztény életet, az olyan hivatást választ, amiben helyt tud állni. Ahogy mondtuk, nem mindenkinek való a szerzetesi életforma, és ez nem csak képességbeli, hanem a lelki habitustól is függő dolog. Ez pedig nem erkölcsi ítélet, hogy valaki nem alkalmas arra, hogy jó szerzetes legyen. Ellenben ha szerzetes lesz, és megbukik hivatásában – akár bűnös életmódot folytatva, akár meghasonulva – az már erkölcsi megítélés alá esik. Utóbbi kapcsán példálóztunk is Lutherrel.

Látható, hogy itt nem a két élethivatás hierarchizálásáról van szó, ugyanis minden élethivatást magához mérten kell értékelni az egyén szempontjából: helytálltam-e ott, ahol vagyok, és Istennek szentelt módon tudom-e élni az életem és végezni a munkámat. Megszentelem-e magam és a közösségem (legyen az család, vagy egy rendház), fejlődöm-e hitéletemben, jellememben, hatékonyan munkálom-e üdvösségemet, Isten jelenlétébe tudom-e magam helyezni mindennapi munkálkodásaim során.

Látható, hogy itt a valós választóvonal nem a szerzetes-világi tengelyen mozog, hanem a szakrális-profán felosztás a mérvadó. És itt ütközik ki a protestantizmus nagy hiányossága, hogy nem tud mit kezdeni a szakralitással, mivel nem képes rá. És ebből fakad a tipikus plebejus-baloldali hozzáállása: ha valami teljesítményre képtelen, akkor elkezdi tagadni a teljesítménynek a létjogosultságát.

A protestánsok valódi problémája nem a szerzetességgel van, hanem a szakrális katolikus életvitellel, amelynek egyik legnyilvánvalóbb megnyilvánulása a szerzetesi életmód, amely azért olyan fájdalmas számukra, mert tükröt mutatva saját profanitásukra, kisebbségi érzetet kelt bennük. A komplexust pedig a tagadással kívánják feloldani.

Szentségek, szentelmények, papság és áldozatbemutatás nélkül – mely utóbbi minden vallásban megtalálható, és szinte nem is tekinthető vallásnak, amiben nincsen liturgikus áldozat – nemigen lehet szakrális életet folytatni, így a protestantizmusnak maradnak csupán a nyilvános és magánájtatosságok, valamint érdemszerző cselekedetek, mint kegyelemszerző és így Istenhez emelő tevékenységek.

Márpedig ebből a deszakralizált vallásból szükségszerűen következik a „protestáns munkaetika” fetisizálása, hiszen az érdemszerző cselekedetek – legyen az a munka, vagy a család által – válnak a legfőbb úttá az Istenhez való törekvésben. És itt vissza is fordítható a kérdésfelvetés: vajon lehet-e „elsőosztályú” protestáns az, aki nem családos?

Ezzel szemben a katolicizmus a világiak számára is biztosítja a mindennapok szakralitásban való megélését: a szentségek vételén és szentelmények használatán túl önmaguk is végezhetnek liturgikus cselekményt, ugyanis a szentmise mellett az Egyház másik liturgiája a zsolozsmavégzés, melyet minden hívő önmaga is megtehet.

Ezenfelül önmagunk megszentelésének egyik legfontosabb része a bűntől való tartózkodás. Mint korábbi cikkünkben írtuk, a természet jelenlegi állapota nem azonos azzal a renddel, amelyben Isten az embert megteremtette, ugyanis az ősbűn által az ember természete leromlott. És a szerzetesi szegénység-tisztaság-engedelmesség alapja a rendezetlen emberi természet gyógyítása és a bűn sebeinek diagnózisa. A három evangéliumi tanács mögött ugyanaz a felismerés áll, amelyet Szent János fogalmaz meg: „a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége” (1Jn 2,16). A szegénység a birtoklás rendezetlenségével, a tisztaság az érzékiség rendezetlenségével, az engedelmesség pedig az önakarat és a gőg rendezetlenségével szemben állít fel sajátos gyógyszert.

Ennek a nyilvánvaló igazságnak az eltagadásával a protestantizmus az apostolok életmódja felett is pálcát tör, valamint mindazon ősegyházi keresztények fölött, akik számtalanszor hivatkozási alapjai szoktak lenni a protestantizmusnak.

A szerzetességtől függetlenül minden hívő kötelessége ezekben mértéket tartani. Nem azt állítjuk, hogy egy világi egyén képtelen a gyógyulásra, de világias életet élve nyilván nehezebb a világ kísértéseitől szabadulni: a „magam ura”, párkereső/házas és egzisztenciát építő világi egyén – legyen bármilyen jámbor – jobban ki van téve a tisztátalanság, kapzsiság és gőg veszélyeinek, mint a tisztasági, szegénységi és engedelmességi fogadalmat tett szerzetes.

Végül, hogy a földhözragadtság teljes legyen, Márkus Tamás a cikke végén arról kezd lamentálni, hogy a szerzetesség végül is mennyivel kényelmesebb és egyszerűbb élet, mint a világi élet. Ez így önmagában még nem is feltétlenül mondana ellent a fentebb kifejtetteknek, hiszen aki erre az élethivatásra alkalmas, annak lehet kifejezetten örömteli, míg aki nem, annak szenvedés. Ugyanígy igaz ez fordítva a házas élettel is.

Ugyanakkor Márkus olyan, leginkább baloldali kommentelőkre jellemző frazeológiával közelít a témához, minthogy azoknak jó a szerzetesség, akik amúgy se tudnának párt találni, vagy akik egzisztenciális kilátástalanságban élnek, hiszen mint Márkus írja: „egy mai szerzetes többnyire egy egyszerűbb szállodai szobának megfelelő, összkomfortos, internetkapcsolattal ellátott cellában él. Emellett biztosított számára a rendszeres étkezés, az egészségügyi ellátás, a digitális infrastruktúra és a kiszámítható napirend is. […] Mindezzel nem azt állítjuk, hogy valaki pusztán lakhatásért, presztízsért vagy a párkapcsolati nehézségek miatt lép be egy rendbe; de azt igen, hogy a fogadalmak vállalására épülő monasztikus életforma a „veszteségmérleget” tekintve korántsem csak „lemondás” – inkább lemondások és nyereségek sajátos egyvelege –, és mint ilyen nem feltétlenül jár több nehézséggel, mint a hétköznapi hívek fáradságos élete.„

És akkor mondhatjuk, hogy itt van a kettőnek a protestáns ötvözete, a lelkészség: bármiféle szerzetesi lemondás nélkül, egy ugyanolyan világi ember, mint én, a nyakába kanyarint egy palástot, és már meg is van a lelkészi mivolttal járó egzisztencia. Aki a Márkus által leírt kihívásokkal küzd, annak sokkal kézenfekvőbb a lelkészi pálya, mint a szerzetesi. Így volt ez hajdanán a protestantizmus elterjedésének idején is, kiegészülve a hitehagyó klerikusok emberi gyarlóságával.

A cikk végén zárójelesen említem meg a harmadrendi szerzeteseket, akik világi emberekként a társadalomban élve csatlakoztak egy szerzetesrendhez, megszentelve mindennapjaikat. (Itt most lehet, újra „bootol” a protestáns processzor, hogy akkor ez most jó vagy rossz, első- vagy másodosztályú-e az ilyen).

A harmadrendiség – szembeállítva a protestáns lelkészséggel – is élesen mutatja a katolikus szakralitás és protestáns profanitás közötti ellentétet: míg a protestantizmus a világiasságot a „nyáj pásztoraira” is kiterjesztette, addig a katolicizmus a nyáj számára ad számos lehetőséget, amivel az egyszerű hívek mindennapjait is szakralizálni kívánja.

Caietanus