Nincs női méltóság katolicizmus nélkül
Az elmúlt hetek közéleti hisztériájában a feministák újra és újra az éterbe kiáltották, hogy az Egyház degradálja és elnyomja a nőket. Erre Dr. Nogáll János püspök már a 19. században feleletet adott, amely a legkevésbé sem kompatibilis a feminista tébollyal, mivel a feministák számára felfoghatatlanul magas méltóságra helyezte nőt. Alább ezt az írást közöljük.
Lássuk a keresztény vallás társadalmi áldásait név szerint. Elsősorban a nőnemre, tekintettel a nő rendeltetésére s tekintettel a női erényekre.
Mi a nőnek rendeltetése? Voltaképpen a nőnek ugyanaz a rendeltetése, ami minden embernek. Minden ember Isten teremtménye, Isten szolgája. Ugyanazért minden embernek átalában ugyanaz a rendeltetése, azaz, ami e földi életének célja-vége, vagyis, hogy minden esetre s minden körülmények közt Istennek szolgáljon, s midőn Isten szent akaratján indul, e világéltében szerezzen érdemeket az örök életre. Ezen fordul az ember, minden ember méltósága; ezzel van az életnek értelme s véghetetlen jelentősége. Lehet szent Erzsébet király-asszony, lehet szent Zita szegény cseléd: egyre megy Isten előtt, csak „arra“ valljon, ki a mondója: »Íme, az Úrnak szolgálója; legyen nekem a te igéd szerint!«
Midőn a keresztény vallás az emberiség közös rendeltetésének életkérdését megállapította s ugyanazt a nőnemre nézve szintén érvényre juttatta: ennek révén jelesül a nőnem méltóságát is helyreállította, tekintettel a nő hármas külön rendeltetésére, mint hajadon, mint nő, mint anya minőségében.
Sajátságos átok a pogány nőn, szánalmas lealacsonyítás különös bélyege rajta. A kereszténység előtt és manapság mindenütt, ahol a keresztény hit vagy még fel nem világlott vagy kellő érvényre nem jutott, a nő bizonyos tekintetben ki van vetkeztetve a személyesség méltóságából s igazaiból; alsóbb rendű teremtménynek szokás a nőt tekinteni s úgy bánni vele, mint dologgal. Hajadonnak, a pogány „hajadon“ eladó, akarat nélküli jószág, melyet az illetők kényük-kedvük szerint adnak-vesznek, lény méltóság nélkül, állati ösztönnek eszközül, a testiség kényének martalékul.
Nőnek, a pogány „nő“ férje mellett lealacsonyítva jog nélkül, urának szolgálója, kivel az „úr“ nem osztja maga szívét kizárólag, melléje többet is vehetvén ágyasul, kivel önkény-szerben bánik, kit amikor kedve tartja, eltaszíthat magától, kinek férjével elvész minden jelentősége, sokszor élete is odavész. Anyának, a pogány „anya“ szolgálója a családnak s teherhordozója az egész háznak, igazi jelentősége felől öntudat és tisztelet nélkül.
A keresztény hit a nőt a személyesség méltóságára újlag felemelte s női jogaival felruházta. Mióta egy nő, a szüzek szüze, a világ megváltóját méhébe fogadta s a világra szülte, azóta a nő becsületben, kiváló becsültetésben részes. Mióta Isten ő-egy-fia szűz anyától emberi testet vett magára s vérét szintúgy ontotta a nőért mint a férfiért, azóta a nő a férfiúval egy értékkel bír Isten előtt, és nyilvánvalóvá lett, hogy a nő minő méltóságra képes. A Szent-Szűz dicsősége méltóság ékköve minden nőnek homlokán.
A keresztény „hajadon“ becsület érzetével bír magáról és kéj ösztönének eszközül nem hagyja magát használtatni; sőt mióta egy szűzön látta, a szeplőtelen szüzesség minő méltósággal, az alázatosság minő érdemmel jár Isten előtt, azóta megértette a szüzesség és alázatosság becses voltát, és tiszteletben tartja azt a szűz, tiszteletben minden keresztény jellem. A keresztény „nő“ méltósággal áll keresztény férje mellett és személyes jogokkal bír. Alája van vetve férjének, de nem mint szolgálója, hanem mint hites-társa; a férj a nőnek feje, de nem uralkodója, hanem hitvese, támasza, ki kötelességekkel tartozik feleségének. A keresztény nő szabadon választja szerelme szövetségesét, élettársul szegődik hozzá, férjének oltalmában s osztatlan szeretetében részesül, az önkény s eltaszítás ellen a keresztény házasság felbonthatatlan szentségében biztosítékot bír,
időleges elválasztás esetében védelemre talál a keresztény törvényben. A keresztény „anya“, tekintettel Isten ő-egy-fiának anyjára, sajátszerű rendeltetésének öntudatában kiváló méltósággal bír s nagy jelentőséggel, mely őt anyai kötelmeiben nemesíti, terheiben enyhíti, keserveiben vigasztalja. A keresztény anya, tekintettel Máriára, az isteni gondviselés tervében fontos állomást foglal, osztályrésze jutván az emberiség megváltásának nagy munkájában, hivatalos lévén, hogy férjét megszentelje, gyermekeit Isten fiainak, Krisztus testvéreinek, a mennyország örököseinek nevelje, a hon díszére, az Egyház örömére; hogy legyen a családnak, a háznak üdvöz lelke. […]
Midőn a keresztény vallás az elméket és szíveket elfoglalta, erényeket lehelt a szívekbe, annakelőtte jobbára ismeretleneket; jelesül a nő szívét nemes érzelmekkel áldotta s úgy átalakította, hogy a keresztény nő kiváló kegyeletnek lett méltó tárgya, áldás, Isten áldása a társadalomra.
A pogány hajdanban jobbára csak a faragatlan természeti „erő“ járta, az, mely vitézt, mely férfit illet.1 Az erő az erénnyel, a virtus izmossággal egy nevezőn volt. Az erőre gyönge nőnemnek nemigen volt benne része. A keresztény hit révén átalakult az „erény“ fogalma. Az erény ezentúl is igenis erőre, de már nem az izmok acélosságára s nem csupán a test és vér alkatára, hanem magasabb természetfölötti erőre s erkölcsi érvényre vallott. […]
Immár megértette az emberiség, mily méltóságos a szeplőtelen szent szív, mily magasztos dolog a tisztaság és alázatosság, megértette, hogy a természeti erő és harci vitézségen kívül van más és nemesebb erény is, megértette a szerénység, az irgalmasság, a szelíd és alázatos szív erényeit; megértette az önmegtagadás, az önfeláldozás jelentőségét.
És azóta történt, hogy az erény e néven a keresztény nő szívében talált jeles viszhangra, s a legmélyebbre ható társadalmi erények, a csöndes magába szállt lelkület, a mély bensőség, az engedelmesség, a tisztaság s alázatosság, az irgalom és szeretet azóta elsősorban a nőnemnek lettek sajátszerű ékességei.
[…] Azonnal, hogy a keresztény hit életbe lépett, ama bámulatos erkölcsi átalakulás mozgalmában, melyet a keresztény hit elvei és malasztjai megindítának, a legnemesebb lelkek közt nagy számmal találkoznak nők is, szüzek és özvegyek, kik nemüknek örök dicsőségére válnak; s ha a keletkező Egyház legjelesebb hitvallóinak jegyzékét ügybe vesszük, ha a keresztény századok évkönyveit átlapozzuk, nem találunk erényt, csöndeset, hősiest, mely a legcsodálatosabb képviselőit nem számlálná az úgynevezett gyönge nőnem soraiban. Egész seregeit találjuk a szüzeknek, kik éltük virágát, a földi élet minden élvezeteit és reményeit áldozatul hozzák a szenvedő emberiségnek, a női erényeknek megannyi tükörképei és tanúi a keresztény hit természetfölötti uralmának. S mintha csak azóta, hogy egy nő szülte a világ megváltóját és nevelte a gyermek-Jézust… azóta éppen a nőnek jutott volna sajátszerű osztályrészül, hogy legyen anyja, dajkája és nevelője a keresztény érzelmeknek és erényeknek: a nőnek a keresztény hitélet rendjében kiváló hivatása jutott az emberiség keresztényesítése s ezzel nemesítése s boldogítása ügyében.
A keresztény Egyház minden korszakában akadtak századokról századokra ezrei ama nemes női szíveknek, kik lemondván a világról s a világ minden gyönyöreiről, önfeláldozó szeretettel szentelték magukat a keresztény nevelés szent ügyének. Egy-egy keresztény anya mi egyéb egy-egy családban, mint anyja, dajkája és nevelője a keresztény erkölcsöknek? A keresztény nő szívének szende tüzénél épül s felemelkedik a férfiú, kinek mellében a rideg hitetlenség el találta fagyasztani a vallásosság csíráit, megnemesül az ifjú, növekedik a jövőnek nemzedéke. A keresztény nő szíve erények és áldások televénye; az ő gondos gondja révén megannyi bűn s a bűnt követni szokott mennyi nyomor csírájában elfojtva, mily csöndes s valóban boldogító életöröm szivárog át a keresztény társadalomba!
Tény, a világ szeme láttára végbement tagadhatatlan tény, hogy az idők jártában kifejlődött kegyelet, mellyel a keresztény társadalom a nőnemnek adózik, a keresztény hitnek gyümölcse.
Valamint tény, hogy valahol megfogyatkoznak a keresztény hit elvei és érzelmei, megfogyatkozik a keresztény erkölcs, ugyanott természetes, hogy megfogyatkoznak a női erények is, s ezzel hanyatlani indul a nőnem méltósága és dicsősége. S ennek aztán vajon ki vallja kárát?
[…] Mi következik ebből? Következik, hogy ha már a halandók mindnyája, kik valaha hírét vették a megváltás igéjének, a világ egy megváltójának s üdvözítőjének köszönik mindazt az áldást, melyben a kereszténységgel részesülnek — a nőnem különösen hálára van kötelezve iránta.
Következik, hogy a keresztény nő már kettős hála fejében is különös kegyelettel tartozik a kereszténységnek, mely szent tartozását a keresztény erények s érzelmek ápolásában kettőzött buzgóságával róhatja le. Nőt, ki a keresztény hitélettel nem törődik, a keresztény nő erényeivel nem ékeskedik, sajnálni igen, de becsülni alig lehet…
Amit Lonovics az emberi szívről »dicsőség címül« jellemzésül mond,2 az különösen illik a női szívre. »Az emberiség sem mélyebbre nem süllyedhetett, mint az emberáldozatban, sem magasabbra nem emelkedhetett, mint az önfeláldozásban.« Az önfeláldozás legdicsőbb példáját mindnyájan a kereszt oltárán látjuk, és jelesül a nőnem a kereszt tövénél találja maga dicsőségének kiemelten egyetlen-páratlan remek példaképét.
- A virtus viri et virtutis nomen. ↩︎
- Vö. Emlékbeszéd néhai székhelyi Majláth György, Magyarország főbírája… fölött a m. Akademia 1863. jan. 17-ki közgyűlésében. ↩︎
Dr. Nogáll János:
Keresztény társadalom II: A nőnem
In: Keresztény vezércikkek,
Nagyvárad, 1892. 221-230.
(Az írás egyes kifejezéseit a mai olvasó számára érthetőbbre cseréltük)