A szexualitás metafizikája – A szexualitás nem magánügy II.

A politikai közbeszédet jelenleg is tematizáló témakör mélyebb, metafizikai, antropológiai és erkölcsbölcseleti tárgyalásával bemutatjuk mindazokat a természetjoghoz kapcsolódó igazságokat, amelyek a katolikus tanításnak a természetes ész fényénél is megismerhető igazságai, és amelyek negligálásával kívánják az Egyházat kizárni a közéleti diskurzusból. A második részben azt bizonyítjuk, hogy a nagy szavak ellenére, a homoszexuális – és fogamzásgátlást alkalmazó – kapcsolatokból hiányzik a szexualitás lényegéhez tartozó testi-lelki önátadás, hiszen kizárja a prokreatív és unitatív célt.

A közjó és a szexualitás kapcsolatát tárgyaló első rész az alábbi linken elérhető:
A szexualitás helye a katolikus társadalombölcseletben – A szexualitás nem magánügy I.

3. A szexualitás természetes rendeltetése

Ahhoz, hogy megértsük a szexualitás célját, annak kapcsolatát a családdal és ezáltal a közjóval, valamint a társadalmi renddel, mindenekelőtt magát a családot, mint természetes közösséget kell pontosabban meghatároznunk.

A család intézménye nem egyszerűen valamely együttélési forma vagy pusztán érzelmi közösség (amelynek fogalma így tetszőlegesen bármely életközösségre kiterjeszthető volna), hanem az emberi természetben gyökerező, teleologikusan rendezett természetes közösség, amelynek objektív rendje a természetjog által felismerhető. Természetes közösség annyiban, hogy felépítése és rendeltetése nem emberi megállapodásból, szerződéses kapcsolatrendszerből vagy valamilyen pozitív jogi aktusból eredeztethető, hanem az emberi természet ontológiai rendjéből fakad. Továbbá teleologikusan rendezett annyiban, hogy belső célszerűsége az emberi természetbe írt célok rendjéből következik.

Ez utóbbi esetben az inherens célszerűség alapján állapíthatjuk meg, hogy a család lényegi szerkezete a természet rendjéből fakadó közösségként a férj és a feleség házastársi kötelékéből, illetve a nemzésből eredő, ugyanakkor a természeténél fogva gondozásra és nevelésre is kiterjedő kötelezettségből, a szülő és a gyermek kapcsolatából épül fel, azaz a család a házasság és a gyermekek nemzésének és nevelésének a célszerű rendeltetéséből eredeztethető, s ebből adódóan ennek a létfeltételeire is irányul vissza.

A család formális, természetjogi definíciója ennek alapján a következőképpen rögzíthető: a család a férfi és nő házasságán nyugvó természetes közösség, amelynek célja természeténél fogva elsősorban a gyermekek nemzésére, a gyermekek erényes életének kibontakozásának biztosítása által az erkölcsi-szellemi nevelésére irányul, másodlagosan pedig magában foglalja a házastársak kölcsönös javának az előmozdítását, s mint ilyen, a politikai társadalom egyik elsődleges és természetes alapja. E definícióban két fontos, egymástól megkülönböztethető, de egymással szoros összefüggést mutató fogalmi elemet kell kiemelnünk, melyek együttesen adják a család lényegiségét. Ezek a létesítő elv (principium constitutivum) és az elsődleges, természetes cél (finis primarius). A család ún. létesítő elve az, ami a család lényegi szerkezeti elvét adja, s ez a házasság, avagy a férfi és a nő között fennálló szeretetközösség egysége, egy kizárólagos és felbonthatatlan szövetség. E közösség elsődleges, természetes célja pedig a gyermekek nemzésére és nevelésére irányul.

Mindezt azért fontos kifejteni – az előző fejezetben taglaltokon, a családnak, mint a társadalom legfontosabb alegységének a szerepén túl –, mert ha összevetjük a család principium constitutivum-át és finis primarius-át a szexualitás természetes irányultságával, kettős céljával (duplex finis), akkor, amint azt látni fogjuk, feltárulhat előttünk a kettő között fennálló belső kauzális, teleologikus kapcsolat. A család természetes egysége ebben az értelemben nem esetlegesen, akcidentális módon kapcsolódik a szexualitáshoz, hanem a szexualitás rendeltetéséhez igazodó közösségi forma (a házasság és a család), a szexualitás természetszerű beteljesedésének következménye, természetes teleologikus rendjének egészséges kibontakozásának kerete és végpontja. A szexualitás kettős céljának azonosítását, valamint e kapcsolat pontos megalapozását azonban még meg kell előznie egy metafizikai és egy filozófiai antropológiai igazság felismerésének.

3.1. A szexualitás metafizikai és antropológiai alapjai

A metafizikai kiindulópontot a természet (natura) fogalma jelenti, amely egy dolog immanens, belső működési princípiumaként, a szubsztanciális formából fakadóan elsődlegesen és lényegileg meghatározza sajátos működésének rendjét és lényének természetes irányultságát, célját. Ahol meghatározott természet van, ott az abból fakadó működéseknek is sajátos, természetes célja van, ahol pedig e természetes cél fennáll, ott az e cél által meghatározott természetes rendet is azonosíthatjuk. E célhoz, és az e célból eredeztethető rendhez való igazodás az, ami által az adott lény egzisztálása és működése szempontjából meghatározhatjuk saját tökéletesedésének irányvonalát.¹ A természet e tekintetben tehát önmagában hordozza a célokság elvét (principium finalitatis), miszerint minden cselekvő ágens a természeténél fogva egy meghatározott cél felé irányulva cselekszik (vö. omne agens agit propter finem), és a természete által meghatározott tökéletesség felé törekszik. Az emberi természet teleológiai valóságában ennélfogva minden egyes természetes képesség (potentia naturalis) egy meghatározott tárgy felé irányul, s ezek alapján felismerhető az önmagában vett sajátos rendeltetése, amelynek megfelelő működése esetében az adott képesség elérheti a célját, avagy tökéletessége megvalósul.

Az emberi nemzőképesség (vis generativa) sem kivétel ez alól, s mint az emberi természetben gyökerező természetes képesség rendelkezik saját belső működési renddel, valamint a természete által adott céllal. A szexualitás tágabb antropológiai valósága ugyan nem merül ki a vis generativa-ban, de annak meghatározottságát, s legjelentőségteljesebb célját ezen generatív, a nemzésre irányuló potencia adja. Mivel minden az ember természetében gyökeredző működési elv, így a szexualitás képessége is az egységes emberi személy természetének a potenciája, ez okból a szexualitás megfelelő megértése is végső soron az emberi természet ontológiai valóságának a figyelembevételét követeli meg.  Az ember anyagi szubsztanciaként, testi lényként való meghatározásának legfontosabb lényegi eleme annak a felismerése, hogy az ember is az anyagi magánvalók hülémorfikus ontológiai struktúráját követi, azaz az elsődleges anyag (materia prima) és szubsztanciális forma (forma substantialis) metafizikai princípiumaiból épül fel, mint egységes kompozitum. E természetfilozófiai alapelvek reálisan megkülönböztethető metafizikai alapelveket alkotnak, de csak együtt, egy egységes kompozitumként egzisztálhatnak szubsztanciális értelemben.² Ennek nyomán az ember metafizikai valóságát tekintve hagyományosan mint test és lélek szubsztanciális egysége (unitas substantialis corporis et animae) határozhatjuk meg.

A szexualitás már említett, összetett természetes rendeltetése, avagy kettős célja ezért nem esetleges vagy önkényes, hanem az emberi természetnek az ontológiai rendjében gyökeredzik. Az analógia, amelyet a következőkben alkalmazunk, rámutat a hülémorfikus filozófiai antropológia (a test-lélek szubsztanciális egységének az anyag-forma tan szerinti értelmezése) jelentőségére a szexualitás vonatkozásában is.

Az ember nemi valóságát és annak aktusait ugyanis mindig az ember mint a testnek és a szellemi, avagy értelmes léleknek (anima intellectiva) a szubsztanciális egységét követő működésként kell értelmeznünk, avagy a szexualitás az egységes emberi természet egyik képessége, s ezért metafizikai értelemben is magán viseli az ember antropológiai realitásának meghatározottságát.

Nyilvánvaló, hogy a szexuális képesség testi mivolta és sajátos működése közvetlenül feltárja előttünk a nemiség korábban említett generatív, az utódok nemzésére irányuló természetes célját. Ugyanakkor e potencia az ember esetében nem pusztán az ösztönei által vezérelt élőlényhez tartozik, mint az állatoknál, hanem szellemi lelkénél fogva egy olyan képesség, amelyet egy értelmes természetű, szabad akarattal (liberum arbitrium) rendelkező emberi személyhez kell hozzárendelnünk, és ennek a fényében kell megvizsgálnunk. A szexualitás ezért az emberben, az ember mivoltát meghatározó racionális természet (natura rationalis) rendjébe integrálódik, ami azt jelenti, hogy bár testi aktusként természetes célja elsődlegesen továbbra is a nemzésre irányul, de ennek megvalósulási módját sajátosan emberivé teszi az a tény, hogy e potencia megvalósult létállapotairól mindig, mint értelmes természetű és szabad akarattal rendelkező személyek aktusáról beszélünk.

Ennélfogva a speciálisan emberi szexuális aktus nem redukálható csak és kizárólag azon testi funkcióra, melynek célja a biológiai reprodukció. A nemzés természetes testi célja mellett, sajátosan emberi kibontakozásának köszönhetően magában foglalja a férfi és nő közötti személyes, tartós egységre való irányultságot is, amely a házastársi életközösségben manifesztálódik.³ A szexualitás természetszerű, belső rendeltetésének összetett kettőssége tehát magából az emberi természet test-lelki egységéből fakad. Amiként az ember egyetlen racionális természete képességeinek a működésében magán viseli a test-lélek egységének metafizikai valóságát, úgy a szexualitás természetes rendje sem merülhet ki a testiségből következő, pusztán a nemző erőre csökkentett biológiai funkciójában, hanem e sajátosan emberi megvalósulása szükségképpen feltár számunkra egy másik dimenziót is.

A két egymástól el nem választható, organikus egységként fennálló, de mégis megkülönböztethető rendeltetés – melyet a következő fejezetben tárgyalunk részletesebben – ez okból az ember testi, illetve szellemi-lelki mivoltából, e kettő által konstituált esszenciából fakad.⁴ A szexualitás természetes struktúrája ez okból tükrözi az emberi lény metafizikai realitását, amelynek a szexuális képesség maga is része, s magának az emberi természet teleologikus rendjének a kifejeződése. E rend megértése nélkül sem a család természetes közössége, sem a szexualitás közjóhoz való kapcsolata nem érthető meg megfelelően.

3.2. A szexualitás kettős célja

Az előzőkben felvázolt antropológiai alapokból kiindulva, az emberi természet hülémorfikus struktúráját, vagyis a test-lélek szubsztanciális egységét szem előtt tartva határozhatjuk meg a szexualitás természetes rendeltetésének kettősségét. A szexualitásnak, mint generatív erőnek a testi mivoltáról közvetlenül felismerhető az ún. prokreatív célja, vagyis az utódok nemzésére irányuló cél, ugyanakkor, mivel e képesség a racionális természetű emberi személy sajátja, ezért az emberi létre vonatkozóan magában foglalja a férfi és nő egységére való irányultságot is, a szexualitás unitatív célját.

Az első, prokreatív telosz szerint a szexualitás – nyilvánvaló testi természeténél fogva, a biológiai értelemben vett férfi-női komplementaritást és a nemi szervek funkcionális működését tekintve – generatív természetű aktus, amely elsődleges rendeltetéseként (finis primarius) önmagánál fogva az utódok nemzésére, az élet továbbadására irányul. Ez a természet teleologikus struktúrájának felismerése, az emberi test természetének közvetlen tanúságtétele, hiszen a férfi és női test felépítése, valamint a reproduktív rendszer egész funkcionális organizációja az új élet létrehozására irányuló működési rendre, a fogamzás lehetőségére és rendeltetésére mutat.⁵ Az ember nemi képessége ezért nem valamely önkényes vagy pusztán külsődleges járulék, hanem az ember testi természetében gyökerező természetes potencia, amelynek sajátos ontológiai-biológiai struktúrája a természet rendjének rögzítése által a fogamzásra való nyitottság révén a generációra irányul. A prokreatív cél tehát a szexualitás testi dimenziójából közvetlenül felismerhető természetes rendeltetés, s az élet továbbadása, az új nemzedék létrejöttére irányuló nyitottság, mindaz, ami a nemi aktus természetes működési módjának elsődleges meghatározottságát alkotja.

A nemi képesség azonban nem merül ki a prokreatív rendeltetésben. Az emberi szexualitás struktúrája – mivel kifejezetten egy emberi, azaz a racionális által meghatározott természet képessége – önmagában hordoz egy másik lényeges, sajátosan emberi dimenziót is, ti. két személy, a férfi és nő testi-lelki önátadásából fakadó szimbolikus egységét kifejező, az ezen test-lelki közösségre irányuló célt. A szexualitás másodlagos célja (finis secundarius), az unitatív, egyesítő cél ennek megfelelően a nemi aktus azon rendeltetését jelöli, amely által a testi egyesülés a férfi és nő kölcsönös személyes önátadásának, tartós összetartozásának a kifejeződésévé és beteljesítésévé válik.

A nemi aktusban ezért nem pusztán két test funkcionális egymásrautaltságáról van szó, melyben a két személy testi egységbe lép egymással, hanem a szexualitás, az aktus alanyainak a racionális és szabad akarati dimenziójának ontológiai realitásánál fogva egy személyes, akarati és erkölcsi rendbe ágyazódik bele és így mondhatni egy lelki összetartozást is implikál. 

A férfi és a nő szexuális együttléte, a testi önajándékozás aktusa így a teljes személyt, mint test-lelki magánvalót érinti. Testi valóságukat közvetlenül a prokreatív cél nyilvánvaló biológiailag meghatározott ténye által, lelki életünket pedig azon racionális és akarati rend révén, amelyben e testi aktus sajátosan emberi aktussá válik, s feltárulkozik a nemiség unitatív telosza is. A nemi aktus természete ezek alapján a két személy, a férfi és a nő kölcsönös önátadását implikálja, melyben a két nem egymást test-lelki értelemben, a maguk komplementaritásában kiegészítik, bevonva ezzel a szexualitás megélésébe a teljes emberi személyt. E strukturális jegyek összességükben pedig arra mutatnak, hogy az emberi szexualitás természetes rendje nemcsak a nemzésre, hanem a férfi és nő tartós egységére is irányul. 

3.3. A prokreatív és az unitatív cél egysége 

Fontos hangsúlyozni, hogy a két cél viszonya nem párhuzamos, és nem is egymástól független rendeltetés, hanem belülről egymásra rendelt, azaz egymástól elválaszthatatlan, hierarchikusan strukturált organikus egység. A kettős cél azért mutat e belső egység, mint összetartozás felé, mivel ugyanazon sajátosan emberi szexuális aktus teleologikus rendjéhez tartoznak, ugyanabból a természetből eredeztethetőek. Az emberi szexualitás természete egyszerre van rendelve a nemzésre, valamint az aktusban részt vevő személyek egységére. Elsődlegesen az élet továbbadására irányul, de az ember racionális természetének megfelelően a férfi és a nő egységének rendjében bontakozik ki. Egyazon természetnek egymással belső összefüggésben álló, két egymásba fonódó dimenziójáról van itt szó, amelyek természetük rendje szerint mindig egymást feltételezik, irányultságuk nem választható szét önkényesen.

Az unitatív cél nem valósulhat meg saját maga teljességében az új életre való nyitottság nélkül. Az unitatív dimenzió – mint a testi-lelki egységre való irányultság – ugyanis olyan aktust feltételez, mely cél természetszerű kibontakozásának a lényege pontosan abban áll, hogy a legmélyebb személyes önátadást valósítja meg, amely csak akkor lehet valóban teljes, ha az életadás lehetőségét, a szexualitás testi struktúrájából következő természetes rendeltetését is magában hordozza.⁶

A férfi és nő ezen egysége ennélfogva természeténél fogva önmagán túlmutató valóság, hiszen a szexualitás generatív potenciájának rendeltetése révén az új élet létrehozására irányul. Az unitatív cél tehát csak a prokreatív cél természetes rendjével összhangban és ahhoz belsőleg rendelve valósulhat meg teljes méltóságában. Aki az unitatív célt meg akarja valósítani, ugyanakkor a nemi aktus prokreatív rendeltetését direkt módon, szándékos beavatkozással (fogamzásgátlással), tudva és akarva kizárja a szexualitásból, az nem pusztán a prokreatív célt hiúsítja meg, de az unitatív rendeltetésnek a teljességét is sérti. Ilyen esetekben ugyanis egy olyan egységet akar megvalósítani az aktus, mely már nem fejezi ki maradéktalanul a teljes személyes önátadást, hiszen azáltal, hogy az aktus egyik természetes meghatározottságát a felek tudatosan kizárják (a nemzést), hiányzik belőle az a totalitás, amelyet a teljes testi-lelki odaajándékozás megkövetelne. 

E torzulás természetesen mindkét irányban fennállhat, ezért ugyanez fordított értelemben is igaz. A prokreatív cél szintén nem választható el az unitatív rendtől, s nem lehet teljes az unitatív kötelék nélkül.⁷ Az élet továbbadása ugyanis a természet által strukturált egészséges keretek között nemcsak az utód nemzésére, de annak nevelésére is irányul, ami pedig rámutat arra, hogy e prokreatív rendeltetés sajátosan emberi teljességében miért követeli meg a férfi és a nő testi-lelki egységét és a tartós, házastársi és szülői közösséget, melyben a nemzés célja sajátosan emberi módon bontakozhat ki. A szexualitás generatív ereje révén fogant gyermeknek ugyanis nem pusztán biológiai nemzőkre, hanem olyan szülőkre, házastársakra van szüksége, akik egymáshoz rendelve, egymással tartós közösségben élve kötődnek a gyermekhez, felelősséget vállalnak érte, nemcsak testi szükségleteiről gondoskodnak, hanem erkölcsi-szellemi értelemben is nevelik őt. A prokreatív cél ennek okán az ember esetében szükségképpen túlmutat a reprodukció mibenlétén, és az utód felnevelése révén a férfi és nő tartós házastársi egységére irányul. Aki tehát a prokreatív célt kívánja megvalósítani, miközben az unitatív dimenziót semmibe veszi, ott a szexualitás személytelenné, puszta biológiai funkcióvá süllyed, holott a szexualitás az emberi racionális természete miatt – mint fentebb kifejtettük – jóval több egy biológiai mechanizmusnál.⁸

Folytatása következik.

Johannes

1. Az ettől való eltérés a természet rendjének megfelelő működés megbontását és sérülését jelentené, így a lény természetéből következő célok kibontakozásának a megakadályozása tulajdonképpen egyenértékű a lény saját tökéletességének beteljesítésének az aláásásával. ↩︎
2. Fontos itt hangsúlyozni a szubsztanciális egység fogalmát. Az ember természetes és természetének megfelelő teljes létállapotában anyag és forma, vagyis test és szellemi lélek egyetlen szubsztanciális kompozituma, ennélfogva sem a test, sem a lélek önmagában nem alkotja a teljes emberi szubsztanciát. Ez azonban nem jelenti a szellemi lélek immateriális és szubzisztens valóságának tagadását. A tomista filozófiai antropológia szerint ugyanis az emberi lélek értelmi működésének vannak olyan műveletei, amelyek lényegük szerint nem egyes testi szervek aktusai, ún. testtől független működést mutatnak, ebből pedig filozófiailag megalapozható a szellemi lélek immaterialitása, szubzisztenciája és ebből következő romolhatatlansága, illetve halhatatlansága. A szellemi lélek ezért a test halálával nem szűnik meg létezni, hanem a testtől elválasztva továbbra is fennmarad egy megváltozott létállapotban. E testtől elválasztott állapot azonban az emberi természet teljessége szempontjából nem természetes, hanem egy megfogyatkozott létmód, mivel az elválasztott lélek, jóllehet szubzisztens, önmagában, a test nélkül nem a teljes emberi szubsztancia. Amikor tehát azt állítjuk, hogy az ember szubsztanciaként csak a test és a lélek egységeként állhat fenn, ezzel nem tagadjuk a szellemi lélek testtől független szubzisztenciájának, immateriális mivoltának a lehetőségét, hanem pusztán azt állítjuk, hogy az emberi természetének megfelelő teljes szubsztanciális valóságát csak a test és lélek egysége biztosíthatja. ↩︎
3. A szexualitás ezen utóbbi dimenziója – miszerint a generatív potencia kifejezetten az ember racionális természetének megfelelően bontakozhat csak ki, s ezáltal a férfi-női egységben reprezentálódva speciálisan emberi lesz – világosan megmutatkozik az utódok nevelésének a természetében is, mivel a gyermekek fejlődése olyan hosszú távú szellemi-erkölcsi nevelést igény a társadalmi élet vonatkozásában, amely természetszerűen megkövetel egy olyan tartós, együttműködő közösséget, mely az ehhez szükséges keretet biztosítani tudja. Ennek az intézményi kerete a házasság. ↩︎
4. Az esszencia a tomista metafizikában az összetett anyagi szubsztancia esetében magában foglalja mind az anyagot, mind a formát és így válik azon egységes metafizikai princípiummá, amely azzá teszi a dolgot, ami. Az ember esetében ennélfogva az esszenciához egyaránt hozzátartozik a test és annak szubsztanciális formája, a szellemi lélek is, nem két különálló, egymástól elválasztható lényegként, hanem az egyetlen emberi természet konstitutív metafizikai princípiumaiként. Ez okból mondhatjuk, hogy a szexualitás kettős természetes rendeltetése annyiban köthető az ember testi, illetve szellemi lelkének mivoltához, amennyiben e rendeltetéseket nem két egymástól független alapelvből, külön a testből és külön a lélekből, hanem az általuk egységként konstituált emberi esszenciából és annak egységes teleologikus rendjéből eredeztetjük. ↩︎
5. Itt ismételten egy fontos zárójeles megjegyzésként kell tennünk a félreértések elkerülése végett. A fent elemzett, a generatív teleologikus irányultság prokreatív telosza természetszerűleg akkor is fennáll, ha adott esetben a fogamzás ténylegesen nem következhet be (lásd a meddősség esetét), hiszen ezen természetes potencia rendeltetését, célját elsősorban nem a sikeres aktualizálódása határozza meg, hanem sajátos tárgya és működési rendje. 
   ↩︎
6. Ez természetesen továbbra sem jelenti azt, hogy minden egyes nemi aktus csak akkor éri el rendeltetését, ha fogamzáshoz kell vezetnie. Ugyanis példának okáért a meddőség vagy a nők ciklusának terméketlen időszaka bár kizárja a fogamzás biológiai lehetőségét, de mindez nem szünteti meg a szexualitás objektív rendjét.  A döntő követelmény, melyhez igazodnunk kell a szexualitásban, az az, hogy maga az aktus mindig és mindenkor őrizze meg a saját, belső rendeltetése által adott természetes struktúrát, avagy e konkrét példánál maradva az élet továbbadására legyen akkor is nyitott, ha azt az említett tőlünk független tényezők nem teszik lehetővé. ↩︎
7. A fogalmi tisztázás végett szögezzük le, hogy ez nem azt jelenti, hogy az új élet fogantatása biológiai értelemben ne következhetne be a férfi és nő test-lelki egységének jelenvalósága, az unitatív cél megvalósulása nélkül, hanem csupán azt, hogy a szexualitás rendeltetése az emberek esetében nem merül ki a fogamzás puszta tényében. ↩︎
8. A prokreatív és az unitatív cél egysége tehát azt jelenti, hogy a maga teljes valóságában, természetességében egyik sem valósulhat meg a másik szándékos kizárásával. Amennyiben valaki az egyik célt szándékosan meghiúsítja, tudatos beavatkozással kizárja, az nem egyszerűen korlátozza a cél aktualizálódását, hanem a természetes rend ellenében cselekedve megbontja teleologikus integritását, az aktus valódi természetéből eredő rend egységét aláássa. A prokreatív és unitatív rendeltetés szándékos szétválasztása ennélfogva az aktus természetes rendjének torzulását eredményezi, melyet ezáltal joggal nevezhetünk teleologikus értelemben természetellenesnek (contra naturam), hiszen a szexuális aktus ekkor már nem áll teljes összhangban azzal a belső rendeltetéssel, amelyre természeténél fogva mint célra irányul. ↩︎

A szexualitás helye a katolikus társadalombölcseletben – A szexualitás nem magánügy I.