Szent Atanáz példája aktuálisabb, mint valaha – ma is kiközösítenék?

Szent Atanáz küzdelme nem csupán történelmi epizód: figyelmeztetés arra, hogy még az Egyházon belül is előállhat olyan válság, amikor az igaz hit kisebbségbe szorul és éppen azok válnak üldözötté, akik hűségesek maradnak hozzá.

Az Egyház történelme nem lineáris, sokkal inkább hullámzó, hiszen felívelő és hanyatló korszakok váltakozása alkotja. Bizonyos válságtünetek újra és újra kialakulnak a bukott emberi természetből fakadóan. Ezek fakadhatnak egyarán kívülről és belülről, ugyanakkor még így is nehéz szétszálazni és kategorizálni őket, hiszen leginkább szellemi és lelki természetűek, így a mélyben összefüggenek. Ugyanakkor ha főbb csomópontokat, kategóriákat akarunk létrehozni, a „külső” és „belső” nehézség jó kiinduló pont lehet.

Külső kihívás elsősorban a világi hatalommal való küzdelem, a keresztényüldözés, a zsidók, muszlimok és pogányok támadásai; de ugyanígy kívülről érkeznek olyan helytelen bölcseleti és világnézeti impulzusok, amelyek az Egyházba beszivárogva erkölcsi hanyatlást vagy eretnek nézeteket okoznak.

Ugyanakkor az eretnekségek terjedése esetében is érdemes fokozatokat elkülöníteni: a legalsóbb szint a nép körében terjedő eretnekségek, amelyek kisebb-nagyobb mértékben mindig is jelen voltak; nem véletlen, hogy az Úr Jézus Egyházat és Tanítóhivatalt rendelt, hogy közvetítse az igazságot a könnyen tévedésbe eső hívek irányába.

A következő szint, amikor már magán a kléruson belül is terjed az eretnekség. Erre is sok példát láttunk a történelemben, elég a hitszakadásokra, vagy a 18-19. századra gondolnunk. Ugyanakkor ezeket az eltévelyedéseket mindig a leghatározottabban igyekezett megfékezni az Egyház vezetése; valamint az sem volt törvényszerű, hogy a hívekig leszivárgott egy-egy ilyen tévtan, hiszen számos olyan eretnekség volt, melynek teológusok egy csoportja volt csupán követője (pl. német teológus ellenzék a 19. században).

A legsúlyosabb eset, amelyben az Egyház vezetése is fertőzött volt az eretnekségtől – a klérus és a hívek jókora részével együtt -, ezidáig egyszer fordult elő a történelemben, az ariánus válság idején. Ebben az időszakban az eretnekség nem pusztán elszigetelt tanítók nézete maradt, hanem szinte az egész egyházi struktúrát áthatotta. Arius tanítása – különösen császári támogatással – olyan mértékben terjedt el, hogy sok helyen a püspöki kar többsége is az ariánus vagy félariánus álláspont felé hajlott, sőt még a pápa is érintett volt az eretnekségben.

A világi hatalom, élén például II. Constantius császárral, gyakran nyíltan is az eretnek irányzat mellé állt, így az igaz hitet vallók nemcsak teológiai, hanem politikai nyomás alá is kerültek.

Ennek következtében paradox helyzet állt elő: nem az eretnekeket zárták ki, hanem sok esetben éppen az igaz hithez ragaszkodókat bélyegezték meg engedetlennek, lázadónak, sőt szakadárnak. A kor egyik legjelentősebb alakja, Alexandriai Szent Atanáz, többször is száműzetésbe kényszerült, mert következetesen kitartott az igaz hit mellett.

Nem egyedi esetről volt szó: számos püspököt eltávolítottak, zsinatok ítéltek el valóban katolikus papokat, miközben az ariánusok saját hálózatot építettek ki az Egyházon belül. Ez a korszak világosan megmutatja, hogy még az egyházi struktúrák többségi állapota sem garancia az igazságra, és hogy az igazság időnként még az Egyházban is kisebbségbe szorulhat – akár olyannyira, hogy képviselőit hivatalosan is elítélik.

Ez adja a kérdés súlyát: vajon egy hasonló helyzetben ma felismernénk-e az igaz hit tanúit, vagy mi magunk is azok közé tartoznánk, akik „engedetlenség” vádjával illetik őket?

Az ariánus válság nem egyik napról a másikra ért véget, hanem hosszú, fokozatos tisztulási folyamat eredményeként. Az Úr megkegyelmezett népén, és az arianizmust átadta a pusztulásnak. A hagyományos hit mellett kitartó püspökök – köztük Alexandriai Szent Atanáz öröksége – teológiailag is megszilárdította az igaz tanítást, amely fokozatosan visszanyerte tekintélyét. Az ariánus struktúrák lassan felbomlottak, híveik vagy visszatértek az Egyház egységébe, vagy perifériára szorultak.

Szembeötlő a párhuzam a II. Vatikáni Zsinat óta eltelt évek, és az arianizmus időszaka között. Arról, hogy az Egyház összes szintjét – híveket, teológusokat, papokat, de még a vezetést is – áthatotta az eretnekség, maguk a pápák – VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek – beszéltek meglepő nyíltsággal, ahogyan arról is, hogy az Egyház vezetése sokszor nemcsak hogy tehetetlen a tévtanokkal szemben, hanem támogatja is azokat.

Ám hogy teljes legyen a kép, korunk arianizmusa – azaz a neomodernizmus – mellett megjelennek az ariánus császárok is a liberális világrend képében. Ez az, ami arra kapacitálja az egyházi vezetést, hogy a hagyományos nézeteket üldözze, miközben a hitehagyó eretnek klerikusokat pajzsra emelve ünnepli (pl. Beer, Hodász, James Martin stb.)

Számos hagyományhű katolikus tapasztalja, hogy a liturgikus, tanbeli és lelki örökséghez való ragaszkodását nem egyszer elutasítják vagy egyenesen üldözik. Gyakran hangzanak el vádak: „szakadár”, „engedetlen”, „megosztó”.

Szent Atanáz példája arra tanít, hogy a hűség nem mindig jár együtt elismeréssel vagy többségi támogatással. Sőt, gyakran éppen az ellenkezője történik: az igazsághoz való ragaszkodás konfliktusokat szül. Azonban a történelem végül igazolta őt. Az Egyház ma szentként tiszteli azt, akit egykor sokan félreállítottak.

Ez a felismerés különösen fontos a mai hívők számára. A hagyományhoz való ragaszkodás nem makacsság vagy lázadás, hanem az Egyház iránti szeretet egyik formája. A jelen kihívásai közepette tehát nem az a kérdés, hogy a hagyományhű katolikusok miként kerülhetik el a kritikát, hanem az, hogy miként maradhatnak hűségesek Krisztushoz és az Ő Egyházához. Ebben a küzdelemben Szent Atanáz példája világító jel: a hűség, az állhatatosság és az igazság iránti rendíthetetlen elkötelezettség példája. Ahogy egykor, úgy ma is igaz: az Egyház megújulása nem az igazság feladásából, hanem annak bátrabb megéléséből fakad.

Caietanus