Metafizikai realizmus: a világ objektív valósága 2. – A józan ész filozófiája IV.
A tomizmus az Egyház szellemi gerince. A józan ész filozófiája, ahol a hit és az értelem egymást kiegészítve tárja fel előttünk a lét és az igazság alapvető törvényeit. Bölcseleti sorozatunkban bemutatjuk azokat a filozófiai doktrínákat, melyek a természetes ész fényében meghúzódnak a katolicizmus teológiája mögött. Ebben a részben a metafizikai realizmusnak, avagy a világ objektív létének ismertetését folytatjuk.
Összefoglaló az előző részből
Előző részünkben a tomista metafizikai realizmus első alaptételét bontottuk ki: a világ objektív módon, a megismerő emberi elmétől függetlenül létezik. A józan ész mindennapi tapasztalata, valamint a skolasztikus metafizika alapelvei egyaránt arra mutatnak, hogy a dolgok nem pusztán tudati konstrukciók vagy nyelvi sémák termékei, hanem saját, inherens létmóddal rendelkező valóságos létezők.
Az agere sequitur esse axiómájából kiindulva megmutattuk, hogy minden cselekvés és minden hatás a létezés bizonyítéka: csak az képes hatni, ami ténylegesen van. Ebből következően a szubjektumot érő érzéki és tapasztalati benyomások sem lehetnek önmaguk forrásai, hanem szükségszerűen egy rajtunk kívül álló, ontológiailag önálló valóságra utalnak.
Ezt tovább erősítette az aktus és potencia metafizikai megkülönböztetésére épülő változáselmélet, különösen az az elv, hogy minden, ami változik, valami más által változik (quidquid movetur ab alio movetur). A változás, mint a potenciából aktusba való átmenet, kizárja az önmagát aktualizáló lét lehetőségét ugyanazon tekintetben, és ezáltal rámutat arra, hogy a tapasztalt hatások és mozgások végső soron valóságosan létező, a tudattól független okokra vezetnek vissza.
Mindezek alapján a metafizikai realizmus nem más, mint annak filozófiai kimunkálása, amit a józan ész eleve feltételez: a világ valódi, következetes rend szerint létezik, és a dolgok lényege nem a megismerő elméből, hanem saját objektív természetükből fakad.
3. A hatás oka a szubjektumon kívül áll
Az emberi tapasztalat egyik legelemibb ténye, miszerint az érzékelő szubjektum bizonyos hatásokat szenved el (passio). A minket érő hatások a tapasztalat kétségbevonhatatlan következményei. Mint látni fogjuk, itt a döntő érv az az, hogy nem csupán arról van szó, hogy léteznek ilyen tapasztalatok, hanem arról is, hogy ezek a tapasztalatok sajátos tulajdonságokkal bírnak: strukturáltak, törvényszerűek, akaratunktól függetlenek, és korlátozzák a hatást elszenvedő alanyt. Mindenesetre előbb maradjunk csak azon posztulátumnál, hogy érnek minket hatások. Ez önmagában persze még nem bír kényszerítő erővel a világ objektív megléte mellett, hiszen a tapasztalat valóságalapját még meg lehet kérdőjelezni, s állíthatjuk azt, hogy mindez csupán az elménk tudati kivetülése. Azt azonban a világ tőlünk független, objektív valóságának feltételezése nélkül is könnyedén elismerhetjük, hogy nem egy légüres térben éljük az életünket, hanem a dolgok – akár illuzórikusan a tudatunk kivetüléseiként, akár nem – hatnak ránk, tapasztaljuk azt, hogy kapcsolatunk van olyan tárgyakkal, amelyeket nem önmagunkkal azonosítunk. Ha a hatásokat azonban nem okozhatják önmaguk (ahogy az az előző pontból világosan kitűnik), akkor a forrásuk vagy a hatást elszenvedő szubjektumban van, vagy a rajta kívül.
Vegyük szemügyre először az első lehetőséget. Ha azt feltételezzük, hogy a hatás, a cselekvések okai a szubjektumból erednek, ő az, aki ezeket aktualizálja, avagy egy bizonyos értelemben azonosak az alannyal, akkor ezzel azt állítanánk, hogy minden meghatározottság, minden aktualitás forrása önmaga lenne. Ekkor viszont nyilvánvalóan a hatásokat elszenvedő alany hatalmában állna saját önkénye szerint meghatározottságot kölcsönözni ezeknek a hatásoknak, mivel ő felelne az aktualitásukért, ő közvetítené a ténylegességüket, ő lenne az, aki a változás oka lenne. Ami ugyanis azonos a szubjektummal, annak legalább elvileg hozzáférhetőnek és integrálhatónak kell lennie az egységes ágenciájába, azaz az alanynak hatalommal kellene rendelkeznie felette, lehetőségében kell állnia, hogy kontrollja legyen a hatások felett. Ez azonban ellentmond a tapasztalat tényleges szerkezetének, ami éppen ennek az ellenkezőjéről árulkodik, arról, hogy nincs meg ez a hatalma az alanynak, és a hatások nem integrálhatóak cselekvőképességébe. Vannak ugyanis olyan tapasztalatok, amelyek nem állnak a szubjektum kontrollja alatt, és nem integrálhatók annak aktív működésébe.
A tapasztalataink forrásaként aposztrofált külvilág ezek szerint ellenáll nekünk (resistentia), azaz vannak olyan kényszerek és korlátok ezekben a hatásokban, melyek tőlünk függetlenek, s természetszerűleg nem tudjuk átírni a hatásokra jellemző törvények kötelező erejét. Ebből következően nem pusztán esetleges élményekről van szó, hanem olyan tapasztalati rendről, amely meghatározott módon tárul fel előttünk.
Van ezek szerint valami a valóságban, ami nem engedelmeskedik akaratunknak, nem formálható szabadon, nem kontrollálható, azaz nem változtatható meg az ezek által okozott tapasztalat. Fontos hangsúlyozni, hogy itt nem pusztán a kontroll hiányáról van szó, hanem arról, hogy a tapasztalat normatív és törvényszerű módon korlátoz bennünket. A világ következetes, stabil és saját törvényei szerint működik, s e törvényszerűségek velünk szemben állnak fenn. Egyetlen példát említve: a valóság egyik legfőbb ismérve, hogy példának okáért a fizikai törvényszerűségek (a gravitáció vonzása, a tér kiterjedése, a nehéz tárgyak ellenállása stb.) mind érvényesek ránk nézve, és korlátoznak minket.
Az ellenállás, a valóság ezen kényszerítő ereje bizonyítja, hogy a külvilág egy ténylegesen létező rend része, amelynek vannak szabályszerűségei, s a külvilág létezői saját törvénnyel, saját természettel rendelkeznek. Nem pusztán arról van tehát szó, hogy a tapasztalat strukturált, hanem arról, hogy ez a strukturáltság tőlünk függetlenül áll fenn.
Mi ebbe a világba vagyunk belehelyezve, ahol ezek a tárgyak azzal, hogy ellenállást tanúsítanak irányunkba, és egy bizonyos kényszerpályán tartanak minket, aktívan hatnak az életterünkre, korlátokat szabnak nekünk, és olykor meg is határoznak minket. Többek között az érzékszerveinkre gyakorolt hatások is ezt igazolják, melyek, mint passzív befogadók (potentia passiva) viszonyulnak a külvilághoz, reagálnak az őket ért ingerekre, ami által működésüket egy külső tárgy határozza meg. Ha például erős fény világít a szemünkbe, a pupillánk automatikusan összehúzódik; ha hangos zajt hallunk, a fülünk érzékel, és reflexszerűen reagálunk, és mondjuk megijedünk. A tapasztalat bizonyos szerkezeti jegyei – úgymint törvényszerűsége, állandósága és kényszerítő jellege – csak akkor lehetségesek, ha feltételezünk egy tőlünk független okot, ellenkező esetben e strukturáltság és normativitás magyarázat nélkül maradna.
A külső kényszerítő erők ellenállása és az így kifejtett hatások megléte tehát az érzékelő ágens elsőrendű tapasztalati tényének bizonyítékai. Ha azonban az elszenvedett hatások ellenállnak nekünk, korlátokat szabnak, és kényszerűen, bizonyos törvényszerűségeket követve működnek, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a hatások oka, a hatásokat aktualizáló ágens a szubjektumon kívül áll, a hatásokat elszenvedő éntől független. Másképpen fogalmazva e hatások azért nem származhatnak teljes mértékben a szubjektumból, mivel aktualizált állapotként egy külső okot igényelnek, s ha nem azonosak az alany tényleges aktusaival, és nem állnak annak hatalma alatt, akkor szükségképpen egy tőlünk különböző, aktuálisan létező okból erednek.
4. Konklúzió: Létezik egy ontológiailag független, objektív világ
Összegezve az eddigieket, amennyiben a fentebb taglalt premisszákat igazoltnak vesszük, úgy szükségszerűen következtethetünk arra, miszerint az ontológiai realizmus igaz, avagy létezik egy tőlünk független, objektív világ.
(1.) Ha minden tevékenység a létből fakad, vagyis a cselekvés minden esetben egy már aktuálisan fennálló lét kifejeződése, és csak az képes hatni, ami ténylegesen létezik, akkor minden hatás egy létező realitás megnyilvánulásának tekinthető.
(2.) Ugyanakkor, ha minden változás, így a cselekvő ágens által kifejlett tevékenység okozati hatása is a lehetőségből a megvalósultságba való átmenetként értelmezhető, és ez az átmenet, a változás mindig valami már aktuális, külső hatóok által történik, akkor semmilyen hatás nem lehet önmaga forrása, hanem szükségképpen egy rajta kívül álló okra utal.
(3.) Ezért, ha feltételezzük, hogy a tapasztalataink során elszenvedett hatások nem tőlünk függenek, mivel azok ellenállnak akaratunknak, meghatároznak bennünket, és törvényszerűségek szerint működnek, akkor ezek forrása nem lehet maga a szubjektum, a hatások nem származhatnak az azokat elszenvedő alany aktusaiból.
(4.) Ha azonban az érzékelő szubjektum nem uralja a rá ható strukturált, törvényszerű és kényszerítő jellegű tényezőket, és van egy, a megismerő alanytól független, ontológiailag különálló hatás, akkor mivel ezen hatás a változás egy formájaként minden esetben feltételez egy tőle független külső tényezőt, mely által a hatás aktualizálódik, ténylegesen egy megvalósult létállapotba kerül, továbbá, mivel ennek a hatásnak, mint aktusnak a létből kell fakadnia, a cselekvésnek egy egzisztenciával rendelkező lény saját aktualitásából kell erednie, amelyhez a tevékenységet kifejtő ágensnek birtokolnia kell a létet, azaz létezni kell, következik, hogy létezik egy ontológiailag, a megismerő elmétől független, objektív világ, amely a tapasztalt hatások forrása.
Befejezés
Az eddigiek során amellett érveltünk, hogy a józan ész intuícióját következetesen végiggondolva bölcseletileg eljuthatunk a metafizikai realizmus tézisének igazságához. Ezzel azonban a tomista realizmusnak csupán az első, ontológiai tételmondatát alapoztuk meg. Megmutattuk, hogy a világ létezik, hogy léte egy objektív valóság szerint áll fenn, hiszen létezik egy tőlünk, a megismerő alanytól független létrend, amely saját törvényszerűségei szerint működik, és amelynek hatásai tapasztalatunkban szükségszerűen megjelennek.
Mindazonáltal fontos hangsúlyozni, hogy ebből az ontológiai felismerésből még nem következik evidens módon a tomista realizmus második, ismeretelméleti alaptétele. Az, hogy létezik egy tőlünk független, objektív világ, önmagában még nem garantálja, hogy ez a világ a megismerő értelem számára hozzáférhető, hogy struktúrája, törvényszerűségei és lényegi meghatározottságai valóban megragadhatók az emberi megismerés által. Más szóval: a lét realitásának tételezése még nem evidensen azonos a megismerhetőség igazolásával.
Éppen ezért a későbbiekben a tomista realizmus episztemológiai dimenziójára fordítjuk figyelmünket. Arra a kérdésre keressük majd a választ, hogy miként lehetséges az, hogy az értelem valóban eléri a valóságot, hogy az érzékelés és az intellektus miként lép kapcsolatba a külvilág dolgaival, valamint, hogy milyen feltételek mellett állíthatjuk, hogy ismereteink a valóság tényleges struktúráját tükrözik. Ezzel válhat csak teljessé a tomista realizmus doktrínája.
Johannes