Az erkölcs- és hagyománygyűlölet lélektanához
Lendvai István száz évvel ezelőtt olyan pontossággal rajzolta meg a nyugati ember lelki arcképét, mintha a mai Európát látta volna: a kultúráját vesztett, hősiességre képtelen, Istentől elszakadt polgárt, aki erkölcsi felsőbbrendűségnek álcázza saját belső ürességét. Írása lelki diagnózis: megmutatja, miként lesz a tehetetlenségből világnézet, a gyengeségből erkölcsi mérce, a gyűlöletből „humanizmus”.
Hogy a középkorral szemben nagy és menthetetlen az alulmaradás, azt megmondja Európának a maga rossz lelkiismerete, amelyet éppen azzal szeretne túlkiabálni, hogy: de íme, ő milyen fejlődött, haladott, milyen modern, pedig hisz éppen ez az ő alulmaradásának kényelmes, cifrázott szebbik neve.
A mai Európa odáig van, hogy nincsenek ugyan dómjai, nincs nagy építészete, nincs nagy zenéje, nincs karneválian tarka, csillogó és változatos, érdekes egyéni élete – de milyen felséges sokra vitte a társadalmi kérdésben!
Nos, a beteg ilyenkor éppen betegségének legbiztosabb tünetével kérkedi magát egészségesnek. A társadalmi kérdés túltengése, az élet és a gondolkozás teljes eltársadalmasítása, ez éppen a betegség maga: „Die soziale Frage ist eine Folge der Décadence” – mondja Nietzsche – a kultúrszervezetnek meg kell betegednie, hogy kitörjön rajta a társadalmi kérdés, mint ahogy a beteg ember az, aki olyan nagyon higiénikus.
S Európának egyebe sincs társadalmi kérdésnél egy alig észrevett széles értelemben: egész gondolkozása, minden értékelése társadalmilag akar keletkeztetni és engedélyezni: itt harap a kígyó a maga farkába, itt mondja ki világtörvénynek az anyagelvűségét az anyagelvű, a hedonizmus!
A megrögzött hedonista, a hálósipkát viselő polgár (ha az a polgár egyébként doktor Darwin, doktor Spencer vagy doktor Marx is) nem veszi észre (éppen mert nagyon benne van), hogy éppen a minden relativizmusnak bajvívója csinálja a legnagyobb relativizmust, önmagát vetítve nagyvilággá.
Állítottuk, hogy a szellemi és gazdasági kapitalizmus egy biológiailag és szellemileg alsóbbrendű embertípus világnézete, és hogy e világnézet diadalra jutása annak az embertípusnak a lázadásával történt meg. Állítottuk, hogy ez a szellem maga a lázadás szelleme, és állítjuk, hogy gyökere a gyűlölet.
A gyűlölet lélektanának egyik legfontosabb megértője Nietzsche volt, amikor észrevette a ressentiment sajátos, bonyolult folyamatát. E szónak átfordítására aligha van alkalmas magyar kifejezés, körülírva a tehetetlenségnek dühét, az alulmaradás bosszúját jelenti, amely annál erősebb és veszedelmesebb, mennél öntudatlanabbá válik. Bakunyinnak kegyetlen tapasztalatai voltak szívtelen apjáról, szerencsétlen családi életéről, s a végén mint anarchista tűnik föl, minden szülői és családi egység robbantója, amikor talán gyermekkori tapasztalatai régen öntudata alá sülyedtek. […]
Nietzsche ezt a lélektani jelenséget kitűnően fejtette, de rosszul alkalmazta, a kereszténység lényegét összetévesztvén a zsidó gondolkozással és a zsidó gondolkozás azon beszüremkedéseivel, amelyeknek a történelmi kereszténység – mint eleven szervezet és nem gondolati elvontság – szintén ki volt téve.
A ressentiment lelki mérgezése olyan alkatoknak, amelyek nem tudják ellenkezésüket másképp levezetni: testi értelemben cselekvéssel (még a gonosztevőnél is), szellemi értelemben a nemesség és a szeretet fölényével, amely azonban nem rezignáció. A ressentiment tehát minden vonatkozásban a gyengébbek, a tehetetlenek, az alulmaradtak reakciója – erős testi szervezet épp úgy nem ismeri, mint a felsőbbrendű szellemiség. […]
A legnagyobb egészség nem tud reflektíven önmagáról, és nem irodalmi pózokkal mozog, mint ahogy a legmélyebb vallásosság nem tud reflektíven önmagáról, és nem kiáltozza – tehát szomjazza –, hanem éli azt az egészséget vagy azt a religiozitást. […]
Sem a biológiai, sem a szellemi lét értékeinek rangsorát megfordítani nem lehet. Ez az a megismerés, amely átvilágít még Lucifer kényszeredett, kárhozott gőgjén is: „Számomra minden jó elveszett. Gonosz, te légy az én istenem.”
Az etikai rangsor pontosan egy a sátánnak is, az angyalnak is – csak a sátán nem képes a jóra. A sátán gyűlöli a jót, ellenemond neki, és reménytelen küzd ellene az idők végezetéig. Ez a kétségbeesett gyűlölet lüktet a bourgeois-szellem mélyén is.
A bourgeois-szellem gyűlöli Istent, mert képtelen Istenre.
Gyűlöli a biológiai élet vitalitását, mert képtelen annak pompás és öntörvényű kifejtésére.
Gyűlöli a hősiséget, amely a biológiai életet egy pillanatba sűrítve, vígan és derűsen kockáztatja, és e kockázat halálos pillanatában fejti ki önmagát a leggazdagabban – mert képtelen erre a pillanatra.
Gyűlöli a tragikum fenségét, mert képtelen a tragikumra.
Gyűlöli a kultúrát, mert nem tud kultúrát kisugározni.
Gyűlöli az erkölcsi rangsor pozitív felét, mert ő csak negációra képes.
Gyűlöli az urat, nemcsak az aktuális, esetleg valóban alsóbbrendű urat – mert már megromlott –, hanem az úrság gondolatát, mert nem tudja elviselni, mert nem képes megvalósítani.
Gyűlöli a művészt – a szónak nem foglalkozási, hanem világnézeti értelmében –, mert annak felséges levegője az ő kicsiségének légüres tere.
Gyűlöli nem ezt vagy azt a papot, ezt vagy azt a katona-típust, hanem a Pap és a Katona metafizikai értelmét, mert neki eleven szemrehányás, tüskés vád és elérhetetlen magasság.
Gyűlöli a falut, gyűlöli az organikus életet – mert nem képes a falura, nem képes az organikus életre.
Gyűlöli a rejtelmet, mert nincs otthon benne, s nem meri rábízni magát annak mélységes áramára.
Gyűlöli az igazi, a belülről sugárzó hatalmat, mert képtelen rá.
Gyűlöli, egész hedonizmusa, bujasága, nemi szolgasága mélyén a Nőt, mert a Nő jelentése antikapitalista princípium.
Gyűlöli a lángelmét, és Achilles-sarka után sandít, mert a maga kicsiségét akarja palástolni és megbocsáttatni.
Gyűlöli a nagyságot, az erőt még a bűnben is, mert az jelenthet aránylagos egészséget, mérgezetlen reagálást, amelynek a szeretet mérhetetlen egészségéhez való közelségét Jézus Krisztus oly tisztán látta.
Gyűlöli és megrágalmazza a szeretetet, mert ő csak hasznossági részvétre, hisztériás „humanitásra” képes – többre nem.
És gyűlöli éppen leghevesebb emberimádata, társadalmi jótékonykodása közben az embert, mert ő nem halhatatlan értékeit becsüli benne, amelyek szolgálatában irgalmas szamaritánus lenne a sebhegedt, gennyes felebaráttal Isten nevében,
hanem a sebet, a gennyet imádja benne, amelynek jogán ő testvér vele, és amelynek jogán Istent káromolhatja.
Lendvai István: A gyűlölet lélektanához
Nemzeti Újság, 2. évf., 10. sz., (1920. jan 11.), 1-3.