Horváth Sándor OP: A fizikai és a pszichikai világ egymásrahatása

A mű a modern pszichológiai szubjektivizmus és immanentizmus katolikus kritikája. Szemlénk a világhírű magyar teológus-filozófus művének értelmező összefoglalása, melyben rámutat, hogy kellő metafizikai és antropológiai megalapozottság nélkül a pszichológia mindig vakvágányra fut, így enélkül elképzelhetetlen a katolikus pszichológia.

Horváth Sándor A fizikai és a pszichikai világ egymásrahatása című munkája olyan filozófiai-pszichológiai értekezés, amely már keletkezésének idején is tudatosan szemben állt azokkal az irányzatokkal, amelyek a lelki jelenségeket pusztán immanens, szubjektív vagy természettudományosan redukált módon kívánták értelmezni. Bár a könyv megírása megelőzi a mai modern pszichológia legtöbb iskolájának kialakulását, alapállása mégis meglepően aktuális, mivel azokat az alapfeltevéseket cáfolja, amelyekre a modern szubjektivista és immanentista pszichológia nagy része épül.

A mű központi kérdése a fizikai és pszichikai világ viszonya, ám ez a kérdés Horváthnál nem pusztán természettudományos, hanem ontológiai és metafizikai természetű.

A szerző abból indul ki, hogy a pszichikai jelenségek nem kezelhetők önálló, önmagukba zárt élményfolyamként, hanem egy objektív létezőhöz, az emberi lélekhez tartoznak. Ezzel már az alapoknál elutasítja azt a szemléletet, amely a pszichológiát a „személyes tapasztalat” autonóm tudományává kívánja tenni, elszakítva azt az objektív valóságtól és a lételmélettől.

A modern pszichológia szubjektivista irányzatai – legyen szó fenomenológiai, humanisztikus vagy egzisztencialista megközelítésekről – közös vonásként kezelik a tudatot, mint önmagát megragadó, önmagát értelmező centrumot. Az „én” ezekben az irányzatokban gyakran nem több, mint élmények, élménystruktúrák vagy narratívák összessége.

Horváth ezzel szemben következetesen ragaszkodik ahhoz az állításhoz, hogy az „én” nem pszichológiai konstrukció, hanem valós szubsztanciális létező, amely megelőzi és hordozza a pszichikai aktusokat. A tudat nem teremti önmagát, hanem egy létező lélek működési módja.

Ez a különbség nem pusztán terminológiai, hanem mély ontológiai ellentétet jelent. A szubjektivista pszichológia az élményt tekinti elsődlegesnek, és ebből próbálja visszafejteni az embert; Horváth viszont az embert mint pszichofizikai egységet tekinti elsődlegesnek, amelynek része a tudati élet. Ennek megfelelően a pszichikai jelenségek nem önálló jelentésforrások, hanem a valóságra irányuló megismerés és akarat megnyilvánulásai.

A mű határozott kritikát gyakorol az immanentizmus különböző formáival szemben is. Az immanentista szemlélet lényege, hogy minden jelentést, értéket és magyarázatot a tudaton belül keres, kizárva a tudatot meghaladó rendet. Horváth ezzel szemben hangsúlyozza, hogy a pszichikai világ nem zárt rendszer, hanem lényegileg nyitott a rajta kívül álló valóságra.

Az értelem funkciója nem az élmény feldolgozása önmagáért, hanem az igazság felismerése, amely független a szubjektív élmény intenzitásától vagy minőségétől.

Különösen jelentős a könyv állásfoglalása az okság kérdésében. A modern pszichológia számos irányzata tartózkodik az objektív oksági magyarázatoktól, és inkább leíró, értelmező nyelvet használ. Horváth ezzel szemben ragaszkodik ahhoz, hogy a fizikai és pszichikai világ között valós oksági kapcsolat áll fenn. Ez az okság nem meríthető ki puszta korrelációkban vagy párhuzamos lefolyásokban, hanem a test és lélek egységéből fakadó kölcsönhatásként értendő.

E ponton Horváth kifejezetten szembehelyezkedik azokkal az elméletekkel, amelyek a pszichikai jelenségeket pusztán epifenomenális kísérőjelenségként kezelik, vagy ellenkezőleg, a fizikai világot oldják fel a tudatban. Mindkét megközelítést egyoldalúnak és filozófiailag tarthatatlannak tartja, mivel megszüntetik az ember egységes valóságát. A katolikus tanítás szerint a test és lélek nem két párhuzamosan futó sík, hanem egyetlen létező két metafizikai síkon elválasztható, de evilágban el nem váló princípiuma.

A modern pszichológia implicit antropológiai előfeltevéseit Horváth azért is tekinti problematikusnak, mert azok gyakran relativizálják az igazság és erkölcs kérdését. Ha a pszichikai világ önmagában zárt, és az „igaz” azonos az „átélt”-tel, akkor az erkölcsi rend szükségképpen szubjektívvé válik.

Horváth ezzel szemben abból indul ki, hogy az emberi akarat és értelem objektív rendhez igazodik, és a pszichológia nem írhatja felül sem az etikát, sem a metafizikát.

A mű tomista alapállása különösen világossá teszi ezt az ellentétet. Aquinói Szent Tamás nyomán Horváth az embert olyan létezőnek tekinti, akinek lelke lényegadó forma (forma substantialis), nem pusztán funkció vagy élményközpont. Ez a felfogás eleve kizárja azt az immanentista gondolatot, hogy a tudat önmagából meríti normáit és jelentését. A pszichológia így csak akkor lehet legitim tudomány, ha elfogadja saját határait, és nem próbálja meg az ember egész valóságát kizárólag pszichikai kategóriákkal megragadni.

Összegzésképpen megállapítható, hogy Horváth Sándor műve elvi alternatíva a modern pszichológiai szubjektivizmussal és immanentizmussal szemben.

A könyv világosan képviseli azt az álláspontot, hogy a pszichikai jelenségek nem önmagukban álló, önmagukat értelmező realitások, hanem egy objektív létrendbe ágyazott emberi természet megnyilvánulásai.

Ebben az értelemben Horváth munkája ma is alkalmas arra, hogy kritikai tükröt tartson a modern pszichológia alapfeltevései elé, és emlékeztessen arra, hogy az ember nem redukálható sem élményeire, sem tudatára, sem belső világára – mert mindezek mögött és ezekben egy valós, létező személy áll.

Caietanus