Reginald Garrigou-Lagrange O.P.: Hová vezet az új teológia? I.

A 20. század egyik legfontosabb teológiai kiáltványát fordította le, és juttatta el hozzánk Főtisztelendő Juhász Gábor Tamás atya.

Bevezetés

Henri Boulliard nemrég megjelent, Conversion et gràce chez S. Thomas d’Aquin (A megtérés és a kegyelem Aquinói Szent Tamásnál, 1944, 219. o.) című könyvében ezt olvashatjuk: „Mivel a szellem fejlődik, a megváltoztathatatlan igazság csak azáltal maradhat fenn, hogy egyidejűleg és egymással kölcsönös viszonyban minden fogalom is fejlődik, mindegyik a többivel arányosan. Az olyan teológia, amely nem időszerű (actuelle), hamis teológia.”¹

Azonban a fenti idézetet megelőző és követő oldalakon a szerző bemutatja, hogy Szent Tamás teológiájának több fontos része már idejétmúlt. Szt. Tamás például a megszentelő kegyelmet mint formát gondolta el (mint a természetfeletti működések olyan alapelvét, ami a belénk öntött erények és a Szentlélek hét ajándékának közvetlen lételve). „A Szent Tamás által alkalmazott fogalmak egyszerűen csak az arisztotelészi fogalmak, a teológiára alkalmazva.”²

Mi következik ebből? „Amikor a modern gondolkodás lemondott arról, hogy Arisztotelész Fizika c. művére építsen, ezzel azokat a fogalmakat, sémákát és dialektikus ellentéteket is elhagyta, amelyeknek csak ezek alapján volt értelmük.”³ A modern gondolkodás tehát elvetette a forma fogalmát.

Hogyan kerülheti hát el az olvasó, hogy ebből arra a következtetésre jusson, hogy mivel Szent Tamás teológiája már nem időszerű, ezért hamis teológia? De akkor a pápák miért tanácsolták nekünk oly gyakran, hogy Szent Tamás tanítását kövessük? Miért mondja az Egyház a CIC (1917) 1366. kánon 2. pontjában: „A professzorok a racionális filozófia és a teológia tanulmányait és a növendékek oktatását e tudományokban teljesen az Angyali Doktor módszere, tanítása és elvei szerint tárgyalják, és azokat sértetlenül őrizzék meg.”⁴ Továbbá, hogyan maradhat fenn „egy rendíthetetlen igazság”, ha a „lenni” ige által összekapcsolt két fogalom lényegileg megváltozhat?

Egy megingathatatlan viszony, mint ilyen, csakis úgy gondolható el, ha az általa összekapcsolt két kifejezésben van valami változhatatlan. Máskülönben akár azt is mondhatnánk, hogy a tenger hullámait egy vaskapocs mozdulatlanná teheti.

Kétségtelen, hogy a két fogalom, melyet egy megingathatatlan állítás kapcsol össze, kezdetben homályos,  s csak később tisztul ki; mint a természet, a személy, a szubsztancia, az akcidens, a transzszubsztanciáció, a valóságos jelenlét, a bűn, az áteredő bűn, a kegyelem fogalma. De ha ezek abban, ami bennük alapvető, nem rendíthetetlenek, akkor miképp lesz megingathatatlan az a kijelentés, amely a „lenni” igével kapcsolja őket össze? Hogyan tarthatja valaki, hogy az Eucharisztiában Krisztus Teste szubsztanciájának valóságos jelenléte megköveteli az átváltoztatást, ha a fogalmak lényege bizonytalan? Hogyan állíthatja valaki, hogy az áteredő bűn az első ember szándékos vétsége következtében van bennünk, hogyha az áteredő bűn fogalmának lényege bizonytalan? Hogyan tarthatja valaki, hogy a halál utáni külön ítélet mindörökre megmásíthatatlan, ha ezek a fogalmak megváltozhatnak? Végül, hogyan tarthatja valaki, hogy mindezek az állítások rendíthetetlenül igazak, ha maga az igazság szükségképpen változik, és ha az igazság hagyományos definícióját (az ítélet megegyezése az intuitív realitással és annak változhatatlan törvényeivel) azzal kell helyettesíteni, amit az utóbbi években az akció filozófiája [philosophie de l’action] javasol: az ítélet a cselekvés követelményeinek, vagy a folyton változó emberi életnek felel meg?

1. A dogmatikai kifejezések továbbra is rendíthetetlenek?

Henri Boulliard atya⁵ válasza: „A bennük kifejezett állítás továbbra is érvényes”. De hozzáteszi:⁶ „Talán felmerül a kérdés, hogy esetlegesnek tekinthetők-e a zsinati definíciókban foglalt fogalmak? Vajon ez nem azt jelentené, hogy a bennük szereplő definíciók megváltozhatatlan voltát veszélyeztetjük? A Trienti Zsinat például a megigazulásról szóló tanításában a formális ok fogalmát használja (sess. 6, cap. 7, can. 10.). Ezáltal vajon nem szentesítette a kegyelem-forma fogalmát, és nem tette véglegessé e szóhasználatot? Semmiképpen sem. A Zsinat szándéka bizonyára nem az volt, hogy egy arisztotelészi fogalmat s egy Arisztotelész hatása alatt megfogalmazott teológiai kifejezést törvényesítsen. Egyszerűen azt akarta állítani, a protestánsokkal szemben, hogy a megigazulás belső megújulás… Ennek érdekében alkalmazta a korában használatos teológiai fogalmakat. Ezek azonban más fogalmakkal is helyettesíthetők, anélkül, hogy ez a Zsinat tanítását megváltoztatná.” [A kiemelés a szerzőtől.]

A Zsinat bizonyára nem a forma arisztotelészi fogalmát akarta törvényesíteni az arisztotelészi rendszer egyéb összefüggéseivel együtt. Hanem mint maradandó emberi fogalmat hagyta jóvá azt, abban az értelemben, ahogy mindnyájan beszélünk arról, ami formailag egy dolog létesítője (jelen esetben a megigazulásé).⁷ Ebben az értelemben a Zsinat a megszentelő kegyelemről mint az aktuális kegyelemtől különbözőről beszél, s azt mondja, hogy ez olyan belénk öntött természetfeletti ajándék, ami a lélekbe árad, s ami által az ember formálisan megigazulttá válik.⁸ Bár a Zsinatok a hitet, a reményt és a szeretetet mint megmaradó belénk öntött erényeket határozták meg, ezek alapvető lételve (az állapotbeli vagy megszentelő kegyelem) szintén megmaradó belénk öntött ajándék, következésképpen eltér az aktuális kegyelemtől vagy az átmeneti isteni indíttatástól.

De hogyan tartható fenn a Trienti Zsinat megigazulásról szóló tanításának értelme: „a megszentelő kegyelem az üdvösség formai oka”, ha a formális ok kifejezést „más kifejezéssel helyettesítjük”? Nem azt mondom, hogy „ha behelyettesítjük egy szóbeli megfelelővel”, hanem Boulliard atyával együtt arról beszélek, hogy „egy másik fogalommal helyettesítjük”.

Ha az egy másik fogalom, akkor az már nem a formai ok fogalma; akkor tehát már nem igaz, amit a Zsinattal mondunk: „A megszentelő kegyelem az üdvösség formai oka.” Szükségképpen meg kell elégedni annak kimondásával, hogy a Trienti Zsinat idején így határozták meg: a kegyelem az üdvösség formai oka. Napjainkban azonban ezt másképpen kell definiálni, és mivel az a régi meghatározás már nem időszerű, éppen ezért már nem igaz, mivel megmondták, hogy az a tanítás, ami már nem időszerű [actuelle], hamis tanítás.⁹

Erre ezt válaszolják: a formai ok fogalma helyettesíthető egy másik, azonos értékű fogalommal. Ez csak a szavak játéka: (először azt hangsúlyozzák, hogy a fogalmat egy másik fogalommal helyettesítjük, azután pedig, hogy azonos értékűvel [équivalente]), különösen mivel itt nem verbális azonos értékűségről van szó, hanem egy másik fogalomról. De mi lesz az igazság fogalmával?

Így újra és újra visszatér a súlyos kérdés: vajon honnan ered a zsinati kijelentés igazsága: …per conformitatem cum ente extramentali et legibus eius immutabilibus, an per conformitatem cum exigentiis vitae humanae quae semper evolvitur?¹⁰

Láthatjuk az igazság új definíciójának veszélyét, amely szerint az igazság már nem az értelem és a realitás megegyezése, hanem a gondolkodás és az élet közötti megegyezés.¹¹ Amikor Maurice Blondel 1906-ban ezt a behelyettesítést indítványozta, akkor nem látta előre ennek a hitre vonatkozó minden következményét. Vajon nem borzadna-e el ő maga is, vagy legalábbis nem lenne nagyon nyugtalan?¹² Melyik „életről” beszélnek ebben a definícióban: „az értelem és az élet megegyezése”? Az emberi életről. Így azután hogyan kerülhetjük el a modernista definíciót: „Az igazság nem változhatatlanabb, mint maga az ember, mivel az vele, benne és általa bontakozik ki”? (DS 2058; DH 3458).¹³ Érthető, hogy X. Piusz miért mondta a modernistákról: „felforgatják az igazság örök fogalmát” (aeternam veritatis notionem pervertunt).¹⁴

Nagyon veszélyes azt mondani: „A fogalmak változnak, az állítás megmarad.” Ha maga az igazság fogalma változik, akkor a kijelentések nem maradnak igazak ugyanazon módon, sem ugyanazon értelemben. Tehát a Zsinatok értelmét nem őrizzük meg úgy, ahogy szerettük volna.

Az igazság új definíciója sajnos elterjedt azok között, akik megfeledkeztek X. Piusz szavairól: „Figyelmeztetjük a professzorokat, tartsák szem előtt, hogy nem térhetnek el Szent Tamástól, különösen metafizikai kérdésekben, súlyos károsodás nélkül.”¹⁵ „Egy kis tévedés az alapelvben nagy tévedést jelent a konklúzióban”, mondja az Aquinói.”¹⁶

Még inkább így van ez, ha figyelmen kívül hagyunk minden metafizikát, minden ontológiát, és ha a létfilozófiát a jelenségek, az átalakulás vagy a cselekvés filozófiájával próbáljuk helyettesíteni.

Vajon nem az igazság új definíciója rejlik a teológia új meghatározása mögött: „A teológia nem más, mint olyan spiritualitás vagy vallásos tapasztalat, ami rátalált intellektuális kifejezési módjára.”? S mit gondoljunk akkor az ilyen állításokról: „Bár a teológia segíthet nekünk megérteni a spiritualitást, a spiritualitás a maga részéről sok esetben teológiai kategóriáink szétrobbanásához vezet, s arra fog kényszeríteni minket, hogy különféle típusú teológiákat gondoljunk el… Minden nagy lelkiségi irányzatnak egy fontos teológia felelt meg.” Talán azt jelentené ez, hogy két teológia is igaznak bizonyulhat, még ha azok legfőbb tételeikben egymásnak ellentmondanak is? Ha az igazság hagyományos meghatározásához tartjuk magunkat, akkor erre nemmel válaszolunk. Igennel válaszolunk erre, ha az igazság új definícióját tesszük magunkévá, ami azt nem a lénnyel és annak megváltozhatatlan törvényeivel való viszonyban fogja fel, hanem a különböző vallásos tapasztalatok alapján. E meghatározások különös módon közel hoznak minket a modernizmushoz.

Emlékszünk arra, hogy 1924. december 1-én a Szent Officium elítélte az akció filozófiájának 12 indítványát, melyek közt az 5-ös számú az igazság új definíciója volt: „Qua propter veritas non invenitur in ullo actu particulari intellectus, in quo haberetur ‘conformitas cum objecto’, ut aiunt scholastici, sed veritas est semper in fieri, consistitque in adaequatione progressiva intellectus et vitae, scil. in motu quodam perpetuo, quo intellectus evolvere et explicare nititur id quod parit experientia vel exigit actio: ea tamen lege ut in toto progressu nihil unquam ratum fixumque habeatur.”¹⁷ Az utolsó elítélt állítás a következő: „Etiam post fidem conceptam, homo non debet quiescere in dogmatibus religionis, eisque fixe et immobiliter adhaerere, sed semper anxius manere progrediendi ad ulteriorem veritatem, nempe evolvendo in novus sensus, immo et corrigendo id quod credit.”¹⁸

Sokan, akik nem vették figyelembe ezeket a figyelmeztetéseket, most e tévedésekhez tértek vissza.

Így azonban hogyan marad érvényben az, hogy a megszentelő kegyelem lényegileg természetfeletti, ingyenes kegyelem, és semmiképpen nem az emberi és az angyali természetnek köszönhető?

Szent Tamás számára, aki a Kinyilatkoztatás fényénél elfogadja ezt az alapelvet, ez világos: a képességeket, a „készségeket” és aktusaikat formális tárgyuk határozza meg; márpedig az emberi értelem, sőt az angyali értelem formális tárgya is mérhetetlenül alacsonyabb rendű az isteni értelem sajátos tárgyánál, az Istenségnél vagy Isten benső életénél.¹⁹ De ha félreteszünk minden metafizikát, és megelégszünk a történelmi kutatással és a pszichológiai önvizsgálattal, akkor Szent Tamás szövege érthetetlenné válik. Ebből a nézőpontból szemlélve mit fogunk megőrizni a hagyományos tanításból arra vonatkozóan, hogy a kegyelem rendje és a természet rendje közötti megkülönböztetés nem esetleges, hanem szükséges?

E témáról Henri de Lubac atyának nemrégiben megjelent Surnaturel c. könyvében (Etudes historiques) [„Természetfeletti” in „Történelmi tanulmányok”]²⁰ az angyaloknak a természetes rendben való valószínű vétkezhetetlenségéről ezt olvashatjuk: „Szent Tamásnál semmi előjele nincs annak a megkülönböztetésnek, amit később számos tomista teológus alkotott meg, »Isten, a természetes rend szerzője« és »Isten, a természetfeletti rend szerzője« között … mintha az angyalok esetében a természetes boldogság tévedhetetlen, hibátlan tevékenységnek lenne köszönhető”.²¹

Ezzel szemben Szent Tamás gyakran tesz megkülönböztetést a természetfeletti végső cél és a természetes végső cél között,²² a rosszról pedig ezt mondja:²³ „Peccatum diaboli non fuit in aliquo quod pertinet ad ordinem naturalem, sed secundum aliquid supernaturale”²⁴

Így teljesen közömbösekké válnánk Szent Tamás filozófiai tanításának azon fontosabb kijelentései (pronuntiata maiora) iránt, amelyeket a Tanulmányok Szent Kongregációja által 1916-ban jóváhagyott 24 tomista tétel tartalmaz.

Mi több, Gaston Fessard S.J. a Les Etudes 1945. novemberi számában²⁵ beszél egy „szerencsés tunyaságról, ami a szentesített tomizmust megvédi, de – ahogy Péguy mondaná – ez a tunyaság »el is van temetve«, míg élnek, az ő nevében, az ellentmondásra ítélt gondolatok”.²⁶

Ugyanezen folyóirat 1946. áprilisi számában az a kijelentés található, hogy a neotomizmus és a Biblikus Bizottság döntései „védőkorlátot jelentenek, de nem adnak választ”. S mit kínálnak a tomizmus helyébe, mintha XIII. Leó az Aeterni Patris enciklikában tévedett volna, mintha X. Piusz, amikor a Pascendi kezdetű Enciklikában ugyanezen ajánlást megismételve téves útra vezetne? S merre tart ez az Új teológia az új mesterekkel, akikből ihletet merít? Mi más felé tart, mint a szkepticizmus, a fantázia és az eretnekség útja felé? Őszentsége XII. Piusz pápa ezt mondta a L’Osservatore Romano-ban 1946. december 19-én közzétett beszédében: „Plura dicta sunt, at non satis explorata ratione ‘de nova theologia’ quae cum universis semper volventibus rebus, una volvatur, semper itura, numquam perventura. Si talis opinio amplectenda esse videatur, quid fiet de numquam immutandis catholicis dogmatibus, quid de fidei unitate et stabilitate?”²⁷

Az írás második része itt érhető el.

Garrigou-Lagrange O.P. : La nouvelle théologie où va-t-ell?
Revue Angelicum XXIII, 1946. 126-146. old.
Etudes Antimodernistes, fr, 2016. október.
Fordította Ft. Juhász Gábor Tamás és Muraközy Nóra.

---

1. A kiemelés utólagos. ↩︎
2. Conversion et gràce chez S. Thomas d’Aquin. i.m. 213. kk. ↩︎
3. Uo. 224. o. ↩︎
4. „Philosophiae rationalis ac theologiae studia et alumnorum in his disciplinis institutionem professores omnino pertractent ad Angelici Doctoris rationem, doctrinam, et principia, eaque sancte teneant.” Codex Iuris Canonici (1917), can. 1366, n. 2. – Garrigou-Lagrange atyát az Egyház későbbi rendeletei is megerősítik. A II. Vatikáni Zsinat Optatam Totius (16) kezdetű határozata a papképzésről így rendelkezik: „A dogmatikát úgy kell elrendezni, hogy … az üdvösség misztériumainak minél teljesebb megvilágítása végett tanítsa meg a növendékeket arra, hogy Szent Tamást követve spekulatív módon mélyedjenek el bennük és lássák meg az összefüggéseiket.” Ezt követi a Zsinat nyomán a CIC (1983) előírása a 252. kán. 2. §-ban: „Oktassák a dogmatikát, mégpedig mindig az Isten írott igéje és a szent hagyomány alapján. Ennek az oktatásnak a révén a növendékek, főként Szent Tamás nyomán tanuljanak meg mélyebben behatolni az üdvösség misztériumaiba…” ↩︎
5. Idézett mű, 221. o. ↩︎
6. Uo. ↩︎
7. Teljesebben kifejtettem ezt a Le Sens commun, la philosophie de l’etre et les formules dogmatiques [„A józan ész: a lény és a dogmatikai formulák filozófiája”] munkámban, 4. kiadás, 1936, 362 kk. o. ↩︎
8. Vö. Denzinger-Schönmetzer, 799, 821 (=DS), vagy Denzinger-Hünermann, 1528, 1561 (=DH). ↩︎
9. Továbbá le lett szögezve, hogy a belénk öntött erények (mindenekelőtt a teológiai erények), amelyek az állapotbeli kegyelemből származnak, minőségek, a természetfelettinek és az érdemszerző természetfeletti cselekedeteknek maradandó lételvei; ezért szükségszerű, hogy az állapotbeli kegyelem vagy megszentelő kegyelem (amely által a kegyelem állapotában vagyunk), amelyből ezek az erények mint forrásukból származnak, önmaga is maradandóan belénk öntött minőség, és semmiképpen sem változás, mint a segítő kegyelem. Ezért jóval Szent Tamás előtt úgy fogták fel, hogy a hit, a remény és a szeretet belénk öntött erények. Mi lehet ennél világosabb? Miért térnek vissza Tamás korszelleméhez ezen kérdések kiüresedésének örve alatt, és vonják kétségbe a legbiztosabb és legalapvetőbb igazságokat? Ezen tevékenységük korunk intellektuális zűrzavarának jele. ↩︎
10. …onnan, hogy megegyezik az elmén kívüli lénnyel és annak változhatatlan törvényeivel, vagy inkább abból, hogy megegyezik az emberi élet követelményeivel, amely mindig változik? ↩︎
11. „Többé nem adaequatio rei et intellectus, hanem conformitas mentis et vitae” ↩︎
12. Egy másik teológus, akit a továbbiakban idézni fogunk, azt kéri, mondjuk azt, hogy a Trienti Zsinat idején a transubstantiatio fogalmat úgy értették, hogy az a kenyér szubsztanciájának átváltozása, átalakulása Krisztus Testévé, de mára már a szubsztancia változása nélkül értjük a transubstantiatio-t, vagyis a kenyér szubsztanciája, amely megmarad, hatékony jelévé válik Krisztus Testének. És hogy ez azt a látszatot adja, hogy megőrzi a Zsinat szándékát! ↩︎
13. „Veritas non est immutabilis plusquam ipse homo, quippe quae cum ipso, in ipso et per ipsum evolvitur”. (Denz. 2058) ↩︎
14. A DS 1963-as kiadásából már kimaradt az előzőleg 2080 szám alatt található kijelentés, amelyben az idézett mondatrész szerepelt. ↩︎
15. „Magistros autem monemus, ut rite hoc teneant Aquinatem vel parum deserere, praesertim in re metaphysica, non sine magno detrimento esse” (X. Piusz, Pascendi enciklika, III, I). ↩︎
16. „Parvus error in principio, sic verbis ipsius Aquinatis licet uti, est magnus in fine” (X. Piusz, Quos quaedam statuuntur leges ad modernismi periculum propulsandum motu proprio, AAS 17, 657 [Kibocsátott törvények a modernizmus bizonyos veszélyének elhárítására]). ↩︎
17. „Ezért az igazság nem az értelem valamely részleges aktusában található, amelyben birtokolnánk a tárggyal való megegyezést‚ ahogy a skolasztikusok mondják, hanem az igazság mindig a létrejövés állapotában van, és az értelem és az élet haladó megértésében áll, tudniillik valamiképpen állandó változásban, ami által az értelem törekszik bemutatni és kifejteni azt, amit a tapasztalat bemutat, vagy az akció megkövetel: továbbá, ezen szabály alapján, mint minden fejlődésben, soha semmi sincs meghatározva és rögzítve.” ↩︎
18. „Még a hit elfogadása után sem kell az embernek a vallási dogmákban megnyugodnia, és azokhoz rögzítetten és változatlanul ragaszkodnia, hanem mindig buzgón előbbre kell haladnia a mélyebb igazság felé, tudniillik új jelentéseket feltárva és korrigálva azt, amit hisz.” (Il monitore ecclesiastico, ) Ezek az elítélt tételek megtalálhatók: Il monitore ecclesiastico, 50 [1925] 194-195.; in Documentation catholique, 1925, V. I. 771. kk., valamint in Praelectiones Theologiae naturalis by Father Descoqs, 1932, VI, 150, V. II, 287. kk. ↩︎
19. Vö. I, q 12, a 4. ↩︎
20. 1946, 254. ↩︎
21. Uo. 275. ↩︎
22. Vö. I, q 23, a 1: „Finis ad quem res creatae ordinatur a Deo est duplex. Unus, qui excedit proportionem naturae creatae et facultatem, et hic finis est vita aeterna, quae in divina visione consistit: quae est supra naturam cuiuslibet creaturae, ut supra habitum est (I, q 12, a 4). Alius autem finis est naturae creatae proportionatus, quem scilicet res creata potest attingere secundum virtutem suae naturae.” – „A cél, amire a teremtett dolgokat Isten rendeli, kettős. Az első az, amely meghaladja a teremtett természet arányát és képességét, és ez a cél az örök élet, ami Isten látásában áll: ami bármely teremtmény természete felett van, ahogy fentebb mondottuk (I, q 12, a 4). A másik cél a teremtménnyel arányos, amit tudniillik a teremtett dolog saját természete erejével képes elérni.” Továbbá I-II, q 62, a 1: „Est autem duplex hominis beatitudo, sive felicitas, ut supra dictum est (I-II, q 3, a 2, ad 4; q 5, a 5). Una quidem proportionata humanae naturae, ad quam scilicet homo pervenire potest per principia suae naturae. Alia autem est beatitudo, naturam hominis excedens.” – „Az ember boldogsága pedig kettős, amint fentebb mondottuk (I-II, q 3, a 2, ad 4; q 5, a 5). Az egyik ugyanis arányos az emberi természettel, amire tudniillik az ember saját természete lételvei segítségével képes eljutni. A másik boldogság pedig az ember természetét meghaladja.”           
    Továbbá De veritate, q 14, a 2: “Est autem duplex hominis bonum ultimum. Quorum unum est proportionatum naturae … haec est felicitas de qua philosophi locuti sunt … Aliud est bonum naturae humanae proportionem excedens.” – „Az ember végső java pedig kettős. Ezek egyike arányos a természettel … ez az a boldogság, amiről a filozófusok beszéltek … A másik jó az emberi természet arányát meghaladja.” Ha valaki többé nem fogadja el a klasszikus megkülönböztetést a természet rendje és a kegyelem rendje között, akkor azt mondja, hogy a kegyelem a természet normális és kötelező teljesítménye, és egy ilyen kegy megengedése, mondja, nem marad kevésbé szabad, amint a teremtés és mindaz, ami azt követi, mivel a teremtés többé nem szükségszerű. Erre Descoqs, S.J. atya Autour de la crise du Transformism [„A transzformizmus kríziséről”, 2. kiadás, 1944, 84.] című kis könyvében, nagyon helyesen válaszolja: „Ez a magyarázat, számunkra úgy tűnik, határozottan szemben áll a legteljesebben kifejezett katolikus tanításokkal. E magyarázatnak nyilvánvalóan téves fogalma van a kegyelemről is. A Teremtés, a szó teológiai értelmében, sohasem kegyelem, a kegyelem csak a természethez viszonyítva állapítható meg. Ilyen perspektívából a természetfeletti rend eltűnik.” ↩︎
23. De malo, I, 16, a 3. ↩︎
24. „A Sátán bűne nem olyan valamiben állt, ami a természetes rendhez tartozik, hanem valami természetfeletti szerinti volt “ – ST, I, q 63, a 1, ad 3. ↩︎
25. 269-270. ↩︎
26. Bien plus, le P. Gaston Fessard S. J. dans les Études de novembre 1945, p. 269-270, parle du « bienheureux assoupissement que protège le thomisme canonisé, mais aussi, comme disait Péguy, « enterré », tandis que vivent les pensées vouées, en son nom, à la contradiction ». ↩︎
27. „Sokat beszélnek, de a szükséges fogalmi világosság nélkül, egy új teológiáról, amelynek állandó átalakulásban kell lennie, követvén a világ összes többi dolgainak példáját, amelyek állandó folyamatban és változásban vannak, anélkül, hogy valaha is elérnék céljukat. Ha elfogadnánk ezt a véleményt, mi lenne a katolikus hit változhatatlan dogmáiból, és mi lenne ennek a hitnek egységéből és állandóságából?” ↩︎