Újra szólott a felszabadult vallásosság pszichologizáló zsákutcája – válasz Hodász írására

Patologikus viselkedés Isten kinyilatkoztatása és az Egyház tanítása szerint élni – állítja Hodász András legújabb írásában. Végül is csak 2000 év szentjei fölött tört pálcát a két lábon járó ellenpélda...

Vannak szövegek, amelyek nem azért veszélyesek, mert nyíltan támadják a katolikus hitet, hanem mert barátságosan elmagyarázzák, miért kellene azt végre „kinőni”. Hodász András írása pontosan ebbe a műfajba tartozik: a vallásos ember pszichológiai boncolása, amelynek végén mindig ugyanaz a diagnózis születik meg – túl sok hit, túl sok engedelmesség, túl sok abszolútum.

A cikk alapfeltevése egyszerű: amit az Egyház évszázadokon át az életszentség, az aszkézis, az önmegtagadás és az Istenhez való radikális odafordulás jeleként ismert fel, az ma könnyen „patologikus vallásosságként” írható le. A hangsúly nem azon van, hogy igaz-e, hanem azon, hogy komfortos-e.

Ez azonban nem új gondolat. Ugyanez a logika jelenik meg minden korban, amikor a világ számára kényelmetlen, hogy az evangélium ítéletet mond felette. A különbség csak annyi, hogy ma már nem filozófiai, hanem terápiás nyelven történik.

Hodász írásában a pszichológia nem segédtudomány, hanem kvázi kinyilatkoztatás. Ami belső feszültséget okoz, az gyanús. Ami áldozattal jár, az potenciálisan káros. Ami radikális, az szélsőséges. Ez a megközelítés azonban homlokegyenest szembemegy a katolicizmus antropológiai realizmusával.

A katolikus hit soha nem ígérte, hogy a belső béke automatikus, az engedelmesség kényelmes, vagy a kereszt hordozása terápiás élmény lesz. Sőt: „aki utánam akar jönni, tagadja meg magát” – ez aligha fér bele egy modern önmegvalósítás-központú vallásfelfogásba.

Ha a szentek életét Hodász kritériumai szerint vizsgálnánk, nagy részük sürgős lelki intervencióra szorulna. Assisi Ferenc túl radikális, Avilai Teréz túl megszállott, Pio atya túl rigorózus, Aquinói Szent Tamás pedig monomániás a hodászi értelemben. A probléma nem velük van – hanem a mércével.

Van egy régi evangéliumi elv: a fa a gyümölcséről ismerszik meg.

Amikor valaki hosszú időn át a „felszabadultabb”, „kevésbé neurotikus”, „rugalmasabb” kereszténységet hirdeti, majd végül mind a papi hivatást, mind az Egyház tanító tekintélyét maga mögött hagyja, és szexuális aberrációra cseréli, óhatatlanul felmerül a kérdés: valóban ez az út vezet az érett hithez? Hodász András önmagában épp elég példa, hogy a jóérzésű emberek ódzkodjanak ettől a felfogástól.

Ez nem személyes támadás. Ez következményelemzés. Az Egyház mindig is így gondolkodott: egy tanítás igazságát nemcsak a szép szavak, hanem a hosszú távú gyümölcsök is igazolják.

Hodász írásának végső üzenete nem az, hogy létezhet torz vallásosság – ez nyilvánvaló, és az Egyház maga is tanítja. A valódi állítása az, hogy a hagyományos katolikus lelkiség önmagában gyanús. Hogy az engedelmesség infantilizál. Hogy a bűntudat káros. Hogy az abszolút igazság veszélyes. Ez viszont nem katolikus álláspont.

Ez a modern ember önvédelmi reflexe az evangéliummal szemben. A katolicizmus számukra nem azért zavaró, mert rosszul értjük, hanem mert jól. És aki ezt pszichológiai problémává akarja átkeretezni, az nem gyógyít – hanem kiüresít.

Lehet „könnyebb” vallást kínálni. Csak épp nem ez az, amit az Úr Jézus Krisztus alapított, és ami üdvözít.
És nem ez az, ami kétezer éven át szenteket nevelt.

Caietanus