Akaratunk pallérozása

A korai barokk híres szerzője, Lorenzo Scupoli, kíváló „Lelki harc” című könyvében taglalja, hogyan erősíthetjük akaratunkat és a szenvedésben való türelmünket.

XIV. fejezet
Mit kell tennünk, ha úgy látszik, mintha az alacsonyabb akarat és az ellenség legyőzné és elfojtaná a felsőbbrendű akaratot?

Ha néha úgy találod is, mintha a magasabb akarat tehetetlen volna az alacsonyabbal és az ellenséggel szemben, mert nem érzed, hogy akaratod hatásosan lépne fel ellenük, azért csak tarts ki továbbra is és ne hagyd abba a harcot. Arra gondolj, hogy a győzelem mindaddig a te oldaladon van, míg nyilvánvaló vereséged tudatossá nem vált benned.

Mint ahogy magasabbrendű akaratunknak nincs szüksége az alsóbbrendű vágyak megnyilvánulására ahhoz, hogy kifejezésre jusson, éppúgy nem kényszeríthetik ez utóbbiak a legnehezebb támadással sem arra, hogy legyőzöttként megadja magát. Isten ugyanis annyi erővel és szabadsággal látta el akaratunkat, hogy ha minden érzék, valamennyi ördög és az egész világ összeesküdnék és felfegyverkeznék is, hogy teljes ereje megfeszítésével rátámadjon és küzdjön ellene, az akarat teljesen szabadon akarhatja, vagy nem akarhatja, amit akar, vagy nem akar, éspedig annyiszor, annyi ideig, oly módon és olyan célból, amint neki tetszik.

És ha az ellenség néha olyan erővel támadna rád és annyira szorongatna, hogy akaratod mintegy megfojtva, lélekzetét vesztené és képtelen volna az ellentétes akaratnyilvánításra, akkor se csüggedj, s ne dobd el fegyvereidet, hanem használd ez esetben nyelvedet és azzal védelmezd magad, mondván: „Nem adom meg magamat; nem akarlak”.

Tégy úgy, mint az ellenség által üldözött és megragadott harcos, aki mikor már nem tudja tőrét ellenségébe szúrni, legalább annak markolatával vág oda. És mint ahogy ez utóbbi úgy igyekszik a tőr hegyével támadni, hogy előbb hátra ugrik egy lépést, éppúgy vonulj te is vissza az önismeretbe és miközben fontolóra veszed, hogy önmagadtól semmi sem vagy és semmire sem vagy képes, és minden bizalmadat Istenbe helyezed, aki mindenre képes, mérj az ellenséges szenvedélyre még egy ütést e szavakkal: „Uram, segíts, Istenem, segíts, Jézus, Mária, segítsetek, hogy ne engedjek!”

Sőt, ha az ellenség időt enged, még támogathatod is gyenge akaratodat oly módon, hogy különböző pontokat állítasz értelmed elé, melyeknek megfontolásából az akarat új lélekzetet és erőt merít az ellenség ellen. Megtörténhet pl., hogy bizonyos üldöztetés vagy más nehézség folyamán olyan nagy türelmetlenség fog el, hogy akaratod már-már nem tud, vagy nem akar tovább kitartani. Azonnal megerősítheted, ha lélekben mérlegeled a következő, vagy hasonló pontokat:

Először is azt kutasd, vajon nem magad idézted-e elő, s így nem érdemelted-e meg a bajt, amely miatt szenvedsz? Ha megérdemelted, akkor az igazságosság azt követeli, hogy békével viseld a sebet, amelyet saját kezeddel ütöttél. 

Másodszor, ha nem vagy benne hibás, irányítsd gondolataidat egyéb hibáidra, melyekért Isten még nem büntetett meg, s melyeket te magadtól sem vezekeltél le kellőképpen. S ha aztán úgy látod, hogy az örökkétartó büntetést, vagy legalábbis a tisztítótűz ideiglenes szenvedéseit, melyeket hibáiddal kiérdemeltél, Isten irgalmassága a jelennek valami csekély szenvedésével cseréli fel, akkor ezt a büntetést ne csak önként, készséggel vállald, hanem még hálával is fogadd.

Harmadszor, ha úgy találnád, hogy már sokat vezekeltél és az isteni Felséget nem bántottad meg nagyon (amit azonban sohasem volna szabad hinned), akkor arra gondolj, hogy csak a szenvedések szűk kapuján át lehet bejutni a mennyországba.

Negyedszer, még ha be is juthatnál más úton, a szeretet törvénye megtiltaná ennek a lehetőségnek még a gondolatát is, hiszen Isten Fia összes barátaival és tagjaival együtt töviseken és a kereszten át ment be oda.

Ötödször, amit – úgy ezúttal, mint minden más alkalommal is – kiváltképpen szem előtt kell tartanod, az nem más, mint a te Istened akarata. Azé az Istené, aki irántad való szeretetében kimondhatatlan tetszését találja minden olyan erénygyakorlatban és önmegtagadásban, melyet mint hűséges és nagylelkű harcosa azért végzel, hogy méltó légy szeretetére. Légy meggyőződve róla, hogy minél alaptalanabb a téged ért megbántás, minél méltatlanabb azok részéről, akik azt okozták, s minél terhesebb és nehezebb számodra – éppen ezért – annak elviselése, annál jobban tetszel általa Istennek. Mert hiszen így még az önmagukban véve rendetlen és számodra keserű dolgokban is elismered és szereted Isten akaratát és gondviselése irányítását, ami minden, még a legszabálytalanabb eseményt is szabályossá tud tenni és a legtökéletesebb rendbe hozni.

Lorenzo Scupoli: Lelki harc
ford. Gerely Jolán;
Szalézi Művek, Rákospalota, 1934. 63-68.
Online elérhető a PPEK jóvoltából