Garrigou-Lagrange, a tomizmus „szent szörnye”
Arcképcsarnok rovatunk célja olyan nagy formátumú katolikus személyek rövid bemutatása, akik méltatlanul el lettek feledve, holott tanításuk és példájuk szükségesebb, mint valaha. Az alábbi részben a 20. század egyik legnagyobb teológusával ismerkedhetünk meg, akinek a neve hallatán még ma is összerezzennek a modernisták.
Élete röviden
Gontran-Marie Garrigou-Lagrange 1877-ben született katolikus családban, ámde elég fiatalon közömbössé vált a hit iránt. A bourdeaux-i egyetemen orvostudományt kezdett tanulni. 1897-ben megtért, otthagyta tanulmányait és húszévesen belépett a domonkosokhoz. Szerzetesi neve a Reginald lett, ezen a néven vált ismertté. A kor egyik legjelesebb teológusának, Ambroise Gardeilnek tanítványa volt, akivel később is szoros kapcsolatban maradt. 1900-ban tett örökfogadalmat, pappá 1902-ben szentelték. Ezután kiegészítő filozófiai tanulmányokat végzett a Sorbonne Egyetemen.
Le Saulchoirban, 1905-ben kezdett filozófiát tanítani, 1906-tól pedig dogmatikát is. 1909-ben kezdte meg fél évszázadig tartó karrierjét a római Angelicumon. Itt is filozófiát és teológiát tanított, ezeken belül különösen metafizikát és apologetikát. Kiváló oktató és szónok hírében állt. Egy diákja így írt róla később: „Apró szemei tele voltak huncutsággal és nevetéssel, teste folyamatosan mozgott, arcán a rémület, a harag, az irónia, a felháborodás és a csodálkozás kifejezései váltakoztak.” 1917-ben az első aszketikus és misztikus teológia tanszék vezetője lett.
Nemcsak beszélt az életszentségről, hanem igen komolyan törekedett is felé. Kemény önmegtagadásban, engedelmességben és alázatban élt. Különös gondja volt a szegényekre. Keresett lelki vezető és a megpróbáltatásokban együttérző lelkipásztor volt.
Nem élt a domonkos szabályzat azon felmentéseivel, melyek a rá nehezedő feladatok mellett megillethették volna őt. XI. Piusz tanácsadója volt Keresztes Szent János egyházdoktorrá nyilvánításában. Tagja volt a Boldogságos Szűz mennybevételének dogmáját kimondó apostoli konstitúciót előkészítő bizottságnak. 1955-ben a Szent Offícium és a Szerzetesi Kongregáció konzultorává nevezték ki, így a Római Kúria munkájában már rendszeresen részt kellett vennie. Bár előrehaladt kora miatt feladatai egyre megerőltetőbbé váltak számára és egyre jobban megviselték őt, soha nem kérte, hogy könnyítsenek terhein.
Egészségi állapota azonban egyre csak romlott. 1959 és 1960 során fokozatosan felmentették az Angelicumon ellátandó feladatai alól. XXIII. János még meghívta őt a II. Vatikáni Zsinatot előkészítő teológiai bizottság munkájában való részvételre, de állapota már lehetetlenné tette e kívánság teljesítését. 1964-ben hunyt el.
Munkássága
Garrigou-Lagrange minden írása a katolikus hittudomány legnagyobb alakjának, Aquinói Szent Tamásnak a munkásságára épül.
Művei igen változatosak tematikailag és nyelvezet szempontjából is. Találhatunk köztük tudományos színvonalú, komoly bölcseleti előképzettség nélkül érthetetlen munkákat, valamint mindenki számára elérhető, egyszerű, mondhatni szájbarágós írásokat is; a tomista metafizikától kezdve a lelkiélet gyakorlati szempontjaiig.
Ismerte korának szellemi irányzatait, és nem félt attól, hogy kihívást intézzen képviselőikhez, mint például Léon Brunschvicghoz, Henri Bergsonhoz, Édouard Le Royhoz vagy Maurice Blondelhez.
Ellentétben a később elterjedt rágalommal, vitairataiban állításokat támadt, nem pedig személyeket. Ellenfeleivel szemben a komoly nézeteltérések mellett sem vált barátságtalanná.
Blondellel például szívélyes hangvételű levelezést folytatott, Bergsonnak pedig könyveket küldött ajándékba. Könyveit, cikkeit, mások műveihez írt előszavait és recenzióit egyik rendtársa egy 50 oldalas felsorolásban gyűjtötte össze (cikkünk végén ezek közül kiemeltük néhány főbb munkáját, első kiadásuk évszámával).
Harc az új teológiával
Garrigou-Lagrange nevének hallatán azonban többeknek nem mély lelkiségi írásai vagy lényeglátó teológiai traktátusai, hanem az ún. nouvelle théologie képviselői elleni fellépése jut eszükbe.
Ő ihlette a XII. Piusz pápa által kiadott Humani generis enciklikát, mely a modernizmus nyomán kibontakozó irányzat elítélését tartalmazta.
A II. világháború utáni években néhány cikkében komoly aggodalmának adott hangot Henri Bouillard dogmafejlődéssel kapcsolatos elméletével kapcsolatban; válaszolt azoknak, akik ellenfele védelmére keltek; valamint rövid kritikával illette az említett irányzathoz tartozók néhány elképzelését, mint például Henri de Lubac természetfeletti rendről alkotott véleményét.
Egyesek azonban igencsak megsértődtek a kedvenc teóriáikat érő bírálatok miatt, és érdemi dialógus helyett inkább önsajnáltató és Garrigou-Lagrange irányában lekezelő narratívákat kezdtek terjeszteni.
Ez a nem túl nemes módszer elég hatékonynak bizonyult, így a mai napig hallhatunk arról, hogy a „tomizmus szent szörnye,” ez az öreg, megmerevedett, Aquinói Szent Tamást félreértelmező wolffiánus racionalista megrettent az Egyház „hiteles megújulását” kezdeményező eszmeáramlatoktól, és ezért az eretnekség rágalmával próbálta befeketíteni azokat a gondolkodókat, akik a neoskolasztika „élettelen posványát” maguk mögött hagyván az egyházatyákhoz, az eredeti, tiszta forrásokhoz akartak visszatérni, és ezzel a vaskalapos önjelölt inkvizítorral ellentétben képesek voltak párbeszédet folytatni a modern világgal. Így hát az elmúlt évtizedekben Garrigou-Lagrange neve sokak előtt lejáratottá vált, és csak néhány szűk körben örvendett továbbra is megbecsülésnek.
Szerencsére a róla kialakított tévképzetek és előítéletek napjainkban kezdenek eloszlani. Egyre többen fedezik fel újra és forgatják nagy haszonnal munkáit.
Magyar nyelven csak egy könyve érhető el, „A megkezdett örökélet„ címen.
- Le sens commun, la philosophie de l’être et les formules dogmatiques (1909)
– A józan ész, a lét filozófiája és a dogmatikus megfogalmazások - Dieu, son existence et sa nature. Solution thomiste des antinomies agnostiques (1914)
– Isten: léte és természete. Az agnosztikus antinómiák tomista megoldása - De Revelatione per Ecclesiam Catholicam proposita (1918)
– Az Egyház által előterjesztett kinyilatkoztatásról - Perfection chrétienne et contemplation selon S. Thomas d’Aquin et S. Jean de la Croix (1923)
– A keresztény tökéletesség és a szemlélődés Aquinói Szent Tamás és Keresztes Szent János szerint - L’amour de Dieu et la Croix de Jésus (1929)
– Isten szeretete és Jézus keresztje - La Providence et la confiance en Dieu (1932)
– Az isteni gondviselés és az Istenbe vetett bizalom - Le réalisme du principe de finalité (1932)
– A célszerűség elvének realizmusa - Les trois conversions et les trois voies (1933)
– A három megtérés és a három út - Le Sauveur et son amour pour nous (1933)
– Az Üdvözítő és irántunk való szeretete - Le sens du mystère et le clair-obscur intellectuel (1934)
– A misztérium iránti érzék és az értelem fény–árnyéka - La prédestination des saints et la grâce (1936)
– A szentek eleve elrendelése és a kegyelem - La Mère du Sauveur et notre vie intérieure (1941)
– Az Üdvözítő Anyja és belső életünk - De Sanctificatione sacerdotum, secundum nostri temporis exigentias (1946)
– A papok megszentelődéséről, korunk követelményei szerint - La synthèse thomiste (1946)
– A tomista szintézis - De unione sacerdotis cum Christo Sacerdote et victima (1948)
– A pap egységéről Krisztussal, a Pappal és Áldozattal
Kommentárok a Summa Theologiae-hez
- De Deo Uno (1938)
– Az egy Istenről - De Deo Trino et Creatore (1943)
– A Szentháromságos és Teremtő Istenről - De Eucharistia. Accedunt de Poenitentia quaestiones dogmaticae (1943)
– Az Eucharisztiáról. Hozzáfűzve a bűnbánatról szóló dogmatikai kérdések - De Christo Salvatore (1945)
– Krisztusról, a Megváltóról - De Gratia (1946)
– A kegyelemről - De virtutibus theologicis (1948)
– Az isteni erényekről - De Beatitudine (1951)
– A boldogságról
Hrabanus és Caietanus