„Szent Ferenc nem az a liberális hippi, akinek ábrázolják” – nagyinterjú Barsi Balázzsal
Szent Ferenc halálának 800. évfordulója alkalmából beszélgettünk Barsi Balázs atyával a rendalapítóról, az ő valódi és félreértelmezett örökségéről, a ma már kevésbé ismert ferences teológiai és lelkiségi hagyományokról, valamint arról, hogy mi Szent Ferenc mai üzenete a hagyományhű katolikusoknak.
Szent Ferenc az Egyház egyik legnépszerűbb szentje, de megkockáztatható, hogy a nem hívők körében Ő a legnépszerűbb. Azonban a legtöbbször az tapasztalható – pont az utóbbi okán –, hogy egy szekuláris humanista alakként ábrázolják, a caritast hangsúlyozva, de elhagyva mellőle a veritast; valamint Ferenc „másodvonalbeli” attitűdjeit felnagyítva pl. környezetvédőként ábrázolva. Mi erről Balázs atya meglátása?
Mindenesetre, hogyha egy szentért kezdenek rajongani, az nem rossz. De nagyon nagy veszély is van benne, hogy nem saját maguk ideálját olvassák-e bele és azért rajonganak. A mi felelősségünk elsősorban – és minden hívőé –, hogy milyennek láttatjuk Szent Ferencet. És Szent Ferenc az szent, tehát nem lehet róla úgy beszélni, hogy Istentől elszakítsuk. Ő mindenben Istennel van kapcsolatban és hogyha ebből kivesszük, akkor nem Őt, és nem az Ő üzenetét adjuk át. Tehát mindenképpen meg kell teremteni azt a szellemi lehetőséget, hogy egy hitetlen is elfogadja és lássa azt, hogy Szent Ferencnek kicsoda Krisztus.
Még Sümegen voltam, amikor felhívtak, hogy akarnak egy interjút Szent Ferenc napja alkalmából, mivel ő az állatok védőszentje. Mondtam magamban, lehet, hogy rosszul fog elsülni ez az interjú, mert az állatokat kedvelte, meg tisztelte, mint Isten teremtményeit, de az embereket szerette. Nem egyenlő a kettő.
És ma látjuk, hogy feje tetejére állt az egész: az állatokat védik, de közben meg a magzatot ki lehet kaparni az anya méhéből? És itt érintjük azt is, hogy egy Isten nélküli humanizmus az kifordul magából, és kiderül, hogy nem humanizmus. Ez pedig minden, csak nem Szent Ferenc-i. Ő nem az a liberális hippi, akinek a progresszívek látni akarják.
Szent Ferenc személye nem csak az Egyházon kívül eredményezte azt, amit említett Balázs atya, hogy mindenki a saját képzeteit vetíti bele a személyébe. Szent Ferenc halála után a ferences rendben is kibontakoztak elhajlások, eretnek irányzatok, amelyeket a Szent Bonaventúra-féle reform szüntetett meg.
Az eretnekség valami módon mindig követi az igaz tanítást, mert az annyira eredeti, hogy egy átlag gondolkodási séma nem tudja nagyon befogni. Valami megfogja belőle az embert, de azt integrálni akarja az ő világnézetébe. Ezért a tiszta igazságért nagyon meg kell küszködni.
És hát ezek a divatos interpretációk, meg a róla készült kifogásolható filmek is, volt, hogy hivatásokat hoztak a rendbe. Valaki bejött a Napfivér, Holdnővér film után, hogy csatlakozna, és akkor novíciusmesterként szépen leültettem, hogy ezek után az írásait tanulmányozza és Szent Ferenc valódi katolikus interpretációját. És ha ezt nem tudja elfogadni, akkor elbúcsúzunk tőle. Mert akkor ő tulajdonképpen nem megszólítva akar lenni Szent Ferenctől, hanem ő akarja megszólítani Szent Ferencet.
Ennek egyik oka nem lehet a zsinati szellem szerzetesrendeket érintő hatása? Értem ezen, hogy ha megnézzük ma a szerzetesrendeket, jóformán csak a habitus különbözteti meg őket – már ha hordják –, de az a rendi karizma, az a teológiai, lelki attitűd, ami egy-egy rend sajátja volt, már nem jelenik meg. Korábban közöltünk is cikket, amiben Pió atya reakcióit osztottuk meg a rendi reformról, ahol a leghatározottabban kárhoztatta azt, mondván, korrumpálja a rendi hagyományt.
Igen, azért ez az élesen fogalmazott probléma valamennyire jelen van, de kérdés az, hogy nem jöhet-e ki ebből valami jó? Mert ahogyan Izrael is nagyon sokszor eltért az isteni kinyilatkoztatástól, Isten javukra fordította azt, mert megtisztította őket. Egy-egy érték, ami az idők során természetessé válik, az a helytelen módon való elhagyása után felértékelődik, újra felfedezésre kerül, és az elhagyást követő visszatérésben sokkal nagyobb becsben lesz tartva. Ez történt például a habitussal is.
Ugyanakkor a barna habitus mondhatni csak töredékes, külső eleme a ferencességnek. A szépség – mondja Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás – „splendor veritatis”, az igazság ragyogása. A veritas az Újszövetségben nem pusztán egy elvont igazságot jelent, hanem a mély valóságot is. Ennek a valóságnak a megjelenése pedig a szépség. A szépség tehát nem töredékes.
Ferenc Krisztussal való kapcsolata, bár nagyon mélyen értelmi is, mégis mélyen érzelmi, mert személyes kapcsolat. Ő nem egyszerűen úgy kezdett Krisztus szerint élni, ahogyan az a nagy keresztény tömegben általában látható volt, hanem úgy, ahogyan a szentek. És ez a személyes kapcsolat – amely éppen a személy lényegéhez tartozik – lassan átalakítja az ember egész viselkedését.
A viselkedést latinul sokszor éppen habitusnak nevezzük. Így válik a külső habitus is valamiféle felhívó jellé: annak a jele, hogy ő úgy tartozik Krisztushoz, ahogyan Krisztus ezt neki kijelentette, az iránta való szeretetben. Eleinte ez furcsa volt a keresztény társadalom számára, később azonban lassan felismerték benne azt, ami Ferencnek a mély elkötelezettsége volt. Vagyis a habitus nem önmagában a ferencesség, hanem egy belső, Krisztushoz való tartozás külső jele.
A keresztségben mi Krisztus életében részesülünk, csak ezt a gazdagságot nem tudjuk egyszerre átélni, hanem mindig egy-egy oldalát ragadjuk meg. És egy-egy rendalapító azért bizonyos hittitkokra érzékenyebb. És az nem azt jelenti, hogy a többi az kiesik. De azért Ferencnél azt lehet mondani – és ez azért egy nagy kincsünk -, hogy olyanokat érint meg, olyan hittitkokat, olyan keresztény valóságokat, ami azért nagyon lényegi.
Ma a legtöbben csupán annyit tudnak a ferences lelkületről, hogy szegénység és barna habitus, ami – ahogy Balázs atya is említette – csak töredéke a ferences karizmának. Mi a lelki értelemben vett hagyományos ferences „habitus”, mi a ferences világlátás, mi a ferences teológia kvintesszenciája?
A megtestesülés szemlélése. Szent Ferenc azt mondja, hogy a karácsony az ünnepek ünnepe, és nem a húsvét. De hát fölmerül a kérdés: csak azért testesült meg Isten, azért lett emberré, mert Ádám vétkezett, és Isten megkönyörült rajta? Ha Ádám nem vétkezett volna, akkor nem lett volna Isten emberré? Ez egyszerűen nem lehet így. És ezen érdemes elgondolkodni.
Szent Ferenc gondolatának egyik kulcsa éppen az, hogy Isten szereti önmagát a Szentháromságban, és ez a szeretet tiszta szeretet. Ha pedig azt akarja, hogy valaki rajta kívül is szeresse őt, akkor ennek a teremtésnek eleve benne kell lennie az Isten Fiában. Tehát a teremtésben már benne van Krisztus. Isten ugyanis nem tud úgy kapcsolatba lépni egy rajta kívül lévő lénnyel, mintha az tőle teljesen független volna.
Ha Istennek szüksége volna valamire önmagán kívül ahhoz, hogy szeretni tudjon, az abszurdum lenne. Éppen ezért maga a világ teremtése is probléma, ha nem tudjuk, hogy Istenben három személy van.
Isten a semmiből, a nemlétből hívta elő a teremtményeket, de ez nem azt jelenti, hogy egy tőle teljesen elszakadt valóságot hozott létre. Ádámot a saját képére, a saját képmására teremtette. Szent Pál pedig azt mondja Krisztusról a Kolosszei levélben, hogy ő a láthatatlan Isten képmása. Ott van például Tertullianus is, aki a De baptismo-ban azt mondja: amikor Isten azt mondta: „Teremtsünk embert a mi képünkre, hasonlatosságunkra”, akkor az eljövendő emberre, Krisztusra gondolt. Nem egyszerűen Ádámra, hanem arra, aki benne és általa el fog jönni. Tehát Krisztusban teremtette az embert – anélkül, hogy Ádám ezt tudta volna, de élte.
Hogy meddig tartott ez a kegyelmi állapot, nem tudjuk, de volt. A paradicsomi állapot nem mítosz. Isten nem teremthetett tőle elszakadt embert, mert akkor maga a teremtés lenne értelmezhetetlen. Ha pedig az ember Istenhez kapcsolódik, akkor ő csak a Fiúban, a Szentlélekben lehet vele kapcsolatban. Ezért amikor Szent Pál azt mondja, hogy Krisztusban újít meg mindent, az „újítás” azt jelenti, hogy valami olyat újít meg, ami eredetileg is megvolt, csak leromlott. Az egész egyre inkább kiteljesedik az emberben.
Na most, ebből lehet csinálni egy giccset: egy kiskarácsony, kis játék, kis Jézus, mindenféle hangulat. Pedig a karácsony nem egyszerűen a szeretet ünnepe. Nézzük meg a misekönyvet! „A mi Urunk, Jézus Krisztus megtestesülésének ünnepe„. Sőt az introitus még erről sem úgy beszél, ahogyan mi gondolnánk: „Az Úr mondá nékem: Fiam vagy Te, én ma szültelek Téged.” Tehát arról van szó, hogy a Szentháromságban vannak viszonyok. Az Atya és a Fiú viszonya öröktől fogva fennáll.
Ha Isten ezt a szeretetet ki akarta árasztani, akkor itt jön be Szent Bonaventura gondolata: a teremtés diffusivum sui, a jó önközlő természete. De ez nem az isteni szeretet szükségszerű kiáradása. Istennek nincs szüksége a teremtményre. A teremtés egy végtelen nagy irgalom: nem létező személyeket teremt, de az ő megtestesült Fiában. Ezért az én Jézushoz való kapcsolatom nem egyszerűen egy vallási kapcsolat, nem ideológia.
És ebből következik az ember személyének méltósága is. A Zsoltár azt mondja: „Kevéssel tetted kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztességgel koronáztad.” Tulajdonképpen csak „kevésbé” vagyunk kisebbek. A személyiségben nem vagyunk kisebbek: az angyal is személy, én is személy. Ezért mondja Newman, hogy többet tudunk az angyalokról, mint az állatokról: mert az angyal is személy. Az embernek azonban teste is van.
És itt van valami egészen bámulatos. Isten személyt szeret. Én sem tudok egy „valamit” úgy szeretni, ahogyan egy személyt. Az anyag egyszerűen valami. És milyen csodálatos, hogy Isten mégis kiterjeszti az ő szeretetét arra, amit önmagában nem lehetne személyes szeretettel szeretni. Mert Krisztusnak teste van. Krisztusban Isten felvette az emberi természetet, a testet, és így az anyagi világ is egészen különleges módon bekerül ebbe a szeretetkapcsolatba. Ferenc ebben él meg egy olyan kapcsolatot, amely mindig is ott volt a kereszténységben, csak ő különös mélységgel fedezi fel.
Ennek pedig mérhetetlen kiágazásai vannak. Ilyen például a Szűzanya tisztelete és a szeplőtelen fogantatás. Ha a megtestesülésben van a teremtés, akkor a Szűzanya igenje az egész teremtést érinti. Ez hihetetlen mélység. És ezért nincs is különálló mariológia krisztológiától elszakítva. A mariológia a krisztológia szerves része. Mária nem istennő, hanem valami végtelenül több annál, amit a pogány mitológia az istennőről el tudott képzelni.
Gondoljuk csak meg: az édesanyám mondhatta nekem azt, hogy „fiam”, noha a személyem nem tőle van. Mária is mondhatta a második isteni személynek, miután megszülte és fölnevelte: „Fiam.” Micsoda mélység ez! Isten beleemeli az emberi viszonyokat is ebbe a misztériumba. És itt van József óriási hozzájárulása is: befogadta Krisztust a családfájába. Nem Józseftől fogantatott Jézus, mert Isten nagy döntéseihez nincs szükség emberi hozzájárulásra olyan értelemben, hogy Isten művét az emberi nemzés hozná létre. Más a csodás fogantatás és más a szeplőtelen fogantatás. A csodás fogantatás azt jelenti, hogy Jézus embersége nem József és Mária egyesüléséből származik. A szeplőtelen fogantatás pedig azt, hogy Mária létének első pillanatától kezdve a megszentelő kegyelem állapotában volt: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes.”
És ezért Mária bűntelensége is összefügg ezzel az egész látással. Honnan tudjuk, hogy személyesen soha nem vétkezett, nem hazudott, nem volt benne irigység vagy tisztátalan gondolat? Onnan, hogy „kegyelemmel teljes”. Ádám is vétkezésre képtelen állapotban volt erkölcsileg. A bűnbeesés nem egyszerűen egy erkölcsi vétség volt, hanem az Istennel való szakítás: kiszakította a szabadságát az igazi szabadságból, és ettől lett sebzetté.
És itt jutunk el a szabadság kérdéséhez is. A szabadságot sokszor úgy határozzuk meg, mint választási képességet jó és rossz között. Aquinói Szent Tamás azonban azt mondja, hogy az akarat mindig a jót akarja. Csak éppen nem mindig tudja, hogy ami előttünk jónak látszik, az valóban jó-e. Például valaki azt gondolja, hogy sikerül úgy kirabolnia egy bankot, hogy soha nem fogják leleplezni: „Jaj, de jó, hogy sikerült, ez jó!” Pedig nem jó.
A szabadság tehát nem egyszerűen választási képesség jó és rossz között, hanem a szerető képességnek a legalapvetőbb összetevője. Ha nem vagyok szabad, nem tudok szeretni. Isten szabadsága pedig csak a szeretetben van: nem tud nem szeretni. És ebben részesítette Ádámot is.
Micsoda küzdelem kell ahhoz, hogy a kereszténységet és Krisztust néha majdnem rabságnak érezzük: ezt sem szabad tenni, azt sem szabad tenni. Pedig tulajdonképpen egy szabadságharcot vívunk. Szent Ferenc ezt végigvívja, csak nagyon aszketikus módon, ami valahogy kimarad a mai Szent Ferenc-képből. Ma sokszor a mindig mosolygó, mindig boldog, csak az irgalmasságot hirdető Ferencet látjuk. Pedig aki megérti az irgalmasságot, annál a megtérés nem egyszerűen az, hogy „többet nem vétkezem”. Hanem az, hogy akkora szeretettel találkozom, hogy nem tudok már vétkezni. Egy más vonzásba kerülök bele. És talán ez az egész ferences látás egyik legmélyebb pontja: nem az, hogy az ember önmagát akarja megvalósítani, hanem hogy annyira belekerül Isten szeretetébe, hogy elveszíti a teljes eredetiségre való törekvését, és belesimul Istenbe.
És itt érünk el az Eucharisztiához is. Ugyanez a megtestesült Krisztus van jelen az Eucharisztiában. Amit Mária a méhében hordozott, az van jelen az Oltáriszentségben: Krisztus valóságos teste és vére. Ezért a tabernákulum előtt nem egy eszme, nem egy emlék, hanem ugyanaz a megtestesült Úr van előttünk, akit Mária hordozott. Ez pedig visszavezet ahhoz, amit az emberről mondtunk: bennem szólal meg a világmindenség, és bennem mondja a teremtés Istennek: „Szeretlek, Uram, köszönöm.” De ez a „köszönöm” csak Krisztusban jut el az Atyához. Ez az Eucharisztia mélysége is: a teremtés Krisztusban válik hálaadássá, és az ember Krisztusban kapcsolódik be a Fiú Atyához forduló szeretetébe.
Nem vagyunk egy eucharisztikus rend, hogy mindig adorálunk, de az Eucharisztia sokkal jobban, mélyebben ott van, mint sok más rendnél.
Összefoglalva talán ennyi: a megtestesülés az Eucharisztia és a személyben – az isteni személyekben is való – gondolkodás összefonódása.
Szent Ferenc Eucharisztia iránti tiszteletét, különösen a tabernákulumok és ostyaszelencék kapcsán az alábbi írásban is bemutattuk.
Az elhangzottak kapcsán most sokkal érthetőbbé vált két elnevezés is: Szeráfi Szent Ferenc, valamint Szent Bonaventurának a Doctor Seraphicus néven való emlegetése. Korábbi előadásában Balázs atya a ferences gondolkodás alapjaként említette a sensus et intellectus fogalompárt. Az elhangzottak fényében ezt így tudnám összekötni: az angyalok a visio beatifica állapotában létezve, Isten színről színre látása által közvetlenül érzékelik (sensus) Istent, hasonlóan az ősszülők – akik mint előbb láttuk, kiemelten fontosak a ferences gondolkodásban – is a bűnbeesés előtt a beatitudo állapotában szemlélték Istent és igazságait, intuitív módon szerezve ismereteiket. Ugyanakkor a leromlott emberi természet, elszakadva Istentől, már az értelem által demonstratio útján szerzi ismereteit. Ami kapcsán meg el is jutunk a híres domonkos-ferences vitához, vagyis hogy az értelem vagy az akarat fontosabb-e az üdvösség megszerzésének szempontjából. Ahogy például már előbb meg is lett idézve Szent Tamás, hogy az akarat az értelem nélkül könnyen tévútra vihet. Ugyanígy a sensus is. De ebben a mottóban megjelenik az intellectus is, amit manapság ritkán hangoztatnak a ferencességgel kapcsolatban. Miként oldaná ezt föl Balázs atya?
Igen, a romlott állapotban a sensus is megbetegszik. Hányan mondják, hogy „de hát így érzem”. Mert mi az, hogy sensus? Érzék. Na most, az érzékben is van egy szellemi érzék. Azt meg ki is kell nevelni. És itt a domonkos és ferences összeütközés, hogy az intellektus vagy az akarat elsőbbségét kell érvényesíteni, és szerintem ez túl van haladva ezen a ponton. Mert nyilvánvaló, hogy az akarat az nem értelem. De az akarat annyit jelent a ferencességben, hogy szeretet. És igenis az áteredő bűn után is megmaradt az istenképmásiság az emberben. Nem teljesen romlott meg.
Viszont nekünk ezt szinte ki kell művelni, és ennek módját jórészt a szentektől örököljük meg, vagy egy hívő családtól, a szent papjainktól, a szent szerzeteseinktől, meg azoktól az egyszerű emberektől, akik Krisztusért az életüket odaadták, a szenvedést elfogadják. Ezek nyomán lehet fejleszteni a hitérzéket (sensus fidei). És ezen belül működik egészségesen az Istent kereső értelem. Mert ha valahogy ezen az érzéken kívül helyezzük, akkor csak az észnek a logikai kattogása megy, akkor egy mesterséges intelligencia lesz, ami nem is intelligencia. És azt igazolja, hogy már teljesen elromlott az érzék. Tehát érdekes, hogy meg volt annak a tudományos vitának az értelme, és mindegyiknek a maga módján igaza volt, de ezek a kérdések mélyebbről indulva egymást megértik, találkoznak a mélységben. Ezt nagyon nehéz kifejezni. És mintha egy kicsit az Egyház egy teljességbe, egy együttlátásba megy bele, vagy abba kellene részt venni. Itt látszik az interjú elején említett különállása a rendalapítóknak: a teljes krisztusi igazságot nem képes egy ember megmunkálni, így mindegyikük egy-egy elemét emelte ki jobban. De a látszólagos felszíni ellentmondás mellett a mélyben ezek összefüggenek.
Az egyháztörténeti munkákban 13. századi reformként szokták megnevezni a Szent Ferenc korszakát, a domonkos és ferences rendet pedig „reform szerzetesrendként”. Ám a reform magában hordoz egyfajta progresszív szándékot, és Ferencet nem ez hatotta át, hanem – ahogy szintén ezek a művek szokták írni – egyfajta „visszatérés” az apostoli életmódhoz, az előző századok válságai nyomán töredékessé váló katolikus lelkülethez. Helyes a progresszívek által imádott „reform” fogalommal jellemezni az ő művét?
Tulajdonképpen a legszorosabb értelmében azt mondja neki az Úr Jézus, „menj és építsd újjá az Egyházat”, nem azt, hogy reformáld meg, vagy hogy építs újat. Mert ha egy újat építene, az nem a Krisztus Egyháza lenne.
Tehát helyesebb lenne a renoválás kifejezés, mint a reformálás?
Igen, de mindjárt kiegészíteném azzal, hogy ez egy egyéni megtérés volt. Tehát egy olyan megtérés, ami sugárzott. Az, hogy renováljunk, lehet egy program. Ferenc azonban rájött, hogy ez mindenekelőtt egy belső renováció: neki magának kell megváltoznia. És hogy mi a ferencesség… Tulajdonképpen az a szép, hogy kínlódunk és szenvedünk, hogy egyre jobban megértsük. Mi szeretnénk ferencesek lenni… Én ezért inkább egy megtérési hullámról beszélnék. És ez akkor sem feltétlenül egy előre kidolgozott tervből indult el.
Persze nem azt mondom, hogy ne tervezzünk. A rendben is vannak nagyon konkrét dolgok, amelyeket be kell tartani: az imaórákat, legalább a vecsernyét vagy a reggeli imaórát közösen végezni; vagy ha valamilyen pénzt kapok, azt le kell adnom, és meg kell kérdeznem a házfőnököt, hogy mire fordíthatom. Ezek szükséges dolgok. De ezek önmagukban még nem jelentik a renovációt. Renováció akkor van, amikor újra megújítjuk azt, ami volt, illetve azt, aminek lennie kell. Azt, amit úgy lehetne megfogalmazni: identitást adó állandóság.
Ehhez azonban meg kell térni. Kell egy olyan belső hozzáállás, amelyből mindez belőlem következik, és nem egyszerűen úgy történik, hogy megint előírunk valamit a másiknak. És itt van az, ami tulajdonképpen mindenkit érint: akárhová is tartozik ma valaki az Egyházban, nagyon-nagyon komolyan figyelembe kell vennie, hogy neki magának kell megtérnie, és neki magának kell akarnia a megtérést. Ez pedig mindenekelőtt a Krisztussal való kapcsolatot jelenti.
De a Krisztussal való kapcsolat megint csak nem azt jelenti, hogy én szeretem Krisztust. Isten szeretete nem abban áll, hogy mi szeretjük Őt, hanem abban, hogy Ő előbb szeretett minket. És ez a mondat annyira belém vésődött: „Mi szakíthat el Krisztus szeretetétől?” A lelkigyakorlatban is beszéltem arról, hogy ez genitivus subjectivus: Krisztus szeretete az a szeretet, amellyel Ő szeret engem. Ettől a szeretettől senki nem szakíthat el. Én magamat szakíthatom el tőle, amikor lepaktálok a világ szellemével, amikor engedek a gonosz léleknek, vagy a bennem lévő rossz tendenciáknak. De Krisztus nem szakad el tőlem. Ezért tudok visszamenni hozzá. Amíg élek, mindig vissza tudok térni, mert Ő nem szakadt el tőlem. Csak utána, a halállal véglegesedik az állapotom.
Említette Balázs atya a világ szellemét. Szent Ferenc ettől elszakadt, és visszamenve a világba szakralizálta azt. Ma az Egyház progresszív körei is a világgal való párbeszédet hangoztatják és közben Szent Ferencet tűzik a zászlajukra, de csak azt látjuk, hogy ennek nyomán az Egyház az, ami deszakralizálódik. Mi a különbség a valódi és a progresszív ferenci praxis között?
Hogyha az Egyház mindig nyitott mindenre, akkor nincs ajtó. Mindenki bejött, mindenki kiment. Az ostiariusnak is éppen az a feladata, hogy őrizze az ajtót. Szent Ambrus például, amikor a császár egy vérengzést követett el, nem engedte be a vasárnapi misére. Becsukta előtte az ajtót. De miért? Hogy majd valahogy ki lehessen nyitni. Tehát bizonyos küszöböt nem lehet átlépni, mert akkor éppen azt áruljuk el a világért, amit mi értéknek tartunk. Ebben tulajdonképpen egy titkos elárulása van a világnak is: ha mindent elfogadunk tőle, akkor már nem tudjuk megmutatni neki azt, amit Krisztusban kaptunk. A só elveszti a sósságát…
Jézusnál is látjuk ezt. Amikor nem fogadták be Őt bizonyos városok, azt mondta: „Jaj neked, Korozain! Jaj neked, Betszaida!” És hozzáteszi: ha Tírusz és Szidón hallotta volna mindazt, amit ti hallottatok, már megtértek volna. Olyan érdekes, hogy Jézus mintha egy másik történelemről is tudna: ha ez a romlott világ azt hallotta volna, amit én mondok – mondja –, akkor megtért volna, ti pedig nem. És Jézus ettől nem kap hivatásválságot. Nem mondja azt, hogy kiégtem, szabad évet veszek ki a papságomból, majd megnősül, és mindent odahagy. Olyan árat kínálok – mondja –, aminél drágább nincs. És ha ezeknek nem kell, akkor sajnálom, imádkozom értük, majd lehet, hogy megtérnek, de megyek tovább.
A mai társadalomban is tovább kell menni. Vannak körök, akikkel lehet beszélni – természetesen. Lehet olyan emberrel is, akinek egészen más a politikai felfogása, aki nem hívő, és mégis olyan dolgokat mond, hogy leesik az állunk.
De nem az a lényeg, hogy mindenáron mindenkit elfogadjunk, hanem hogy megmaradjunk abban, amit kaptunk. Szent Ferencnek pedig nem volt erre egy külön programja. Ő megtért. Boldogan élte azt, amit kapott, és vonzó módon élte.
Ha például látnak egy családot, ahol öt-hat gyerek van, és ezek mernek boldogok lenni, az önmagában tanúságtétel. Nem feltétlenül kell hozzá külön program. Az életnek van vonzereje.
A kísértés azonban mindig ott van, hogy elfogadjanak bennünket. És ez talán elsősorban nem is kívülről, hanem magában a kereszténységen belül jelent veszélyt. Amikor már nagyon átvesszük a világi szólamokat, és akkor Szent Ferencből is csak az marad jelszavakként, hogy „irgalmasság”, meg „környezetvédelem”.
Ha Szent Ferenc ma találkozna ezekkel az emberekkel, kimondaná nekik azt, amit kérdeznek tőle, és imádkozna értük, de nem hagyná jóvá azokat az ideológiákat, amelyekkel találkozna. Bencés hittanárom, Gerő atya így fogalmazta meg Szent Ferenc és kora viszonyát: „Ferenc korának antitoxinja volt”. És az a kor gyógyulni kezdett.
Persze Szent Ferenc annak idején nem találkozott olyan kihívásokkal, mint amilyenekkel nekünk kell ma találkoznunk az Istenhez való kapcsolat és az emberszeretet terén. Annak a kornak nagy értéke volt, hogy gyógyulni akart. Ezért képes volt befogadni Ferencet, mint a Teremtő által adott antitoxint. Mert alapvető meggyőződésként élt a középkori társadalomban, hogy szükség van mind a laboratores (dolgozók), mind a bellatores (harcolók), mind az oratores (imádkozók) rendjére. Az utóbbiaknak az a „szakmájuk”, hogy figyelmeztessék az embereket a legeredetibb és legősibb kapcsolatukra. Ez ma már hiányzik, és így a feladat is nehezebb.
Az eretnekekkel szemben azonban érdekes módon nem feltétlenül azzal küzdött, hogy mindent megcáfoljon, hanem boldogan megélte azt, ami nem eretnekség – vagyis az igaz hitet -, és így felmutatta azt.
Ez lenne Szent Ferenc – és Balázs atya – üzenete a hagyományhű katolikusoknak is? Ahogy az eretnekekkel szemben még jobban meg kell élni a katolikusságot, az Egyház progresszív tendenciáival szemben – legyen az liturgikus, lelkiségi, vagy teológiai – még jobban meg kell élni a hagyományos katolicizmust?
Igen! És bátran! De amikor már ideológiai kérdésekkel jönnek, arra válaszolni kell. Érveket kell hozni. Nem kell félnünk attól, hogy megmondjuk, miben hiszünk, és miért.
Az interjút készítette: Caietanus és Guido