Az ismeretlen szentség I. – A betegek kenetének krisztusi eredete

Sorozatunkban a betegek kenetét mutatjuk be, amely talán a legrejtélyesebb szentség a hívek előtt. Mindezt nagynevű dogmatikusok munkái alapján kívánjuk megtenni, így az első részben Schütz Antal alapos összefoglalóját közöljük a szentség eredetéről, valamint Johannes Katschthaler észérveit.

Schütz Antal: Az utolsó kenet krisztusi rendelése

Tétel. Az utolsókenet Krisztus alapította újszövetségi szentség. Hittétel.

A valdiak, Wiclif és Hus lebecsülték; az újítók, különösen Kálvin,¹ gyalázták ezt a szentséget. A modernisták az apostoloktól ajánlott jámbor szokást látnak benne.² A trentói zsinat ünnepélyesen kijelenti, hogy «az utolsó kenet igazán és tulajdonképpen szentség, melyet az Úr Krisztus rendelt és Szent Jakab hirdetett ki».³

Bizonyítás. Ami a Szentírást illeti, a trentói atyák szerint Szent Márk jelzi a szentséget. Máté szerint ugyanis az Üdvözítő meghagyja: «Elmenvén hirdessétek, hogy elközelgett a mennyek országa. Gyógyítsatok betegeket… ördögöket űzzetek ki»;⁴ és Márk szerint «sok ördögöt űztek és sok beteget megkentek olajjal és meggyógyítottak».⁵ Bizonyos, hogy az olajkenést mint vallási szertartást a zsidók is ismerték. Ezt a szertartást az Üdvözítő újszövetségi természetfölötti hatások eszközévé tette, miként a keresztséget is.⁶

Ezek a természetfölötti hatások nem lehettek a gyógyítás és a halott-támasztás karizmája. Az újszövetségnek egész jellegével ellentétben áll az a hiedelem, mintha a karizmák szinte üzemszerű szabályszerűséggel előidézhetők volnának; még a Szentlélek eljövetele után sem gondolták az apostolok, hogy gyógyító karizma birtokában vannak. Tehát ama krisztusi küldetésben csak szentelő tevékenységről lehetett szó; s ez az evangéliumnak egész szelleme értelmében nem lehetett más, mint a nagybetegek számára is jelképes és hatásos szertartással biztosítani a jövendő messiási országban és annak javaiban való részvételt, miként ezt előzőleg Szent János keresztsége eszközölte.⁷

Mikor az Üdvözítő engedte, hogy Mária Magdolna megkenje testét, elővételezte és jelezte azt a megszentelést, melyet küszöbön levő kereszthalála kiérdemelt az ő titokzatos testének minden tagja számára: «Előre megkente testemet a temetésre».⁸ Előképezi a szentséget az a vigasztalás és erősítés is, melyet az angyal a halállal vívódó Krisztusnak nyújtott.⁹

Amit az Üdvözítő szavai és tettei körvonalakban jeleznek, azt világosan hirdeti Szent Jakab;¹⁰ «Beteg valaki köztetek? Hívassa el az Egyház papjait, (τοὺς πρεσβυτέρους τῆς ἐκκλησίας), és ezek imádkozzanak fölötte, megkenvén őt olajjal az Úr nevében; és a hitből fakadó imádság megszabadítja a beteget, és az Úr megkönnyebbíti őt, és ha bűnökben van, megbocsáttatnak neki».

Itt 1. jól meghatározott szertartásról van szó: a prezbiterek, tehát az egyházi hivatalos személyek imádkoznak a beteg fölött és megkenik őt olajjal. 2. Jelezve van ennek a szertartásnak természetfölötti hatása; megszabadítja a beteget, és esetleges bűnei bocsánatát adják.

Nem lehet itt szó a gyógyítás karizmájáról:¹¹
a) A bűnbocsánat lelki dolog; különben is szentírási fölfogás szerint betegség és bűn okozati összefüggésben vannak.¹²
b) Bizonyos, hogy sem az Üdvözítő nem szánta állandóknak a csodás adományokat (ez az állandóság nem is fér össze a jelen próbaállapottal), sem az apostolok nem gondolták, hogy azok biztos szabályszerűséggel kezelhetők; Pál nem így próbálta gyógyítani a beteg Timóteust;¹³ István és Jakab föltámasztására senki nem tett kísérletet. Ha az entuziaszta Pál a karizmáknak elébe teszi az erényeket,¹⁴ mennyivel kevésbé lehet a szigorú törvénytartó Jakabról föltenni, hogy elő akarná mozdítani a gyógyítás karizmájának rendszerességébe és állandóságába vetett reménykedést!

3. A krisztusi rendelés kitűnik abból, hogy itt rendszeres apostoli gyakorlattal van dolgunk, mely nem veheti eredetét egyebünnen. Továbbá természetfölötti hatásokról van szó, melyeket rendszeres hatású jelhez hozzákötni csak Krisztusnak van hatalma. Végül az egész az Úr nevében történik, azaz az ő tekintélyével és megbízásából. Az apostolok nagyon is tudták, hogy ők a szent titkoknak nem alapítói, hanem kezelői.¹⁵

Az alapítás közelebbi körülményeiről nem tudunk. Bonaventúra, akinek véleménye a trentói zsinat után is szabad, közvetett krisztusi alapításra gondol; valószínűbb azonban, hogy az Üdvözítő személyesen rendelkezett a szentség felől, talán a föltámadás utáni negyven nap alatt.

A hagyomány a legelső időkből kevés tanúságot nyújt. Ennek okát nem annyira a titokfegyelemben kell keresni, amennyiben t. i. vigyáztak, hogy a beteglátogató papok ne kerüljenek a pogányok kezére; hanem részint abban a körülményben, hogy ez a szentség mint a töredelem kiegészítése¹⁶ nem adott annyi alkalmat külön tárgyalásra, már csak azért sem, mert a vértanuk korában használata sem volt oly sűrű; részint, mert hiányoztak a külső alkalmak, melyek az atyákat nyilatkozatra bírták volna. Az egyházi élet és aggódás homlokterében más kérdések álltak; a katekézisek az avató szentségekkel foglalkoztak, és nem a gyógyítókkal, melyek közé tartozik az utolsó kenet is. Szent Jakab leveléről nem maradtak fönn kommentárok az első időkből, holott ép ott kínálkozott volna a legtermészetesebb alkalom nyilatkozattételre; s csakugyan az első fönnmaradt Jakab kommentár (Beda Venerabilis kezéből) kellő helyen az utolsó kenetről is tanúskodik. Aztán mint a szentségek dolgában általában, itt is az egyházi élet teljes kialakulása erőteljesebb és határozottabb kibontakozásra segített nem egy mozzanatot, mely eleinte üszögében volt.

A főbb bizonyságok a következők: A talmud ismételten említ olajkenéseket, melyeket betegeken egy bizonyos Jakab végzett Jézus nevében.¹⁷ Serapion Euchologiumában¹⁸ van egy imádság a betegek olajának szentelésére, és ott az olajkenés hatásai között föl van sorolva a kegyelem és a bűnök bocsánata is. Ez az imádság valószínűleg a 2. századból való. Tertullián¹⁹ korholja azokat az asszonyokat, kik gyógyításokat ígérnek. Origenes²⁰ úgy idézi Jakabot, hogy alig érthető a töredelemre, hanem inkább a betegekre. Antiochiai Izsák²¹ korholja azokat az asszonyokat, kik betegségükben nem akarják, hogy a papok jöjjenek hozzájuk, hanem inkább gyanús szerzeteseket hívnak. Afrátes (345-ben)²² három olajról beszél: az olaj megvilágítja a sötétséget (keresztség), megkeni a betegeket (utolsó kenet) és titkos ereje által visszacsatolja a bűnbánókat (a föloldozás, kiengesztelés olaja). Aranyszájú²³ szintén úgy idézi Jakabot, hogy alighanem az utolsó kenetre is gondol.

Az első, aki kifejezetten szól az utolsó kenetről mint szentségről, még pedig mint igen régi gyakorlatról, I. Ince pápa († 417).²⁴

Decentius püspökhöz írt levelében idézi Szent Jakab szavait és aztán folytatja: «Ezt kétségtelenül a beteg hívőkről kell érteni, akiket lehet megkenni a krizmával, amelyet, ha püspök készítette, nemcsak a papoknak szabad használniok, hanem az összes keresztényeknek, a maguk vagy hozzátartozóik szükségében. Egyébként úgy látjuk, hogy itt fölösleges kétség is merült föl; nem lehet ugyanis kétség benne, hogy a püspök megteheti, amit vitán felül szabad az áldozópapnak is. Az áldozópapoknak csak azért van mondva, mert a püspökök más elfoglaltságuk miatt nem mehetnek el minden beteghez… A vezeklőket nem szabad ezzel a kenettel illetni, mert az a szentségnek egy neme. Ha ugyanis ezektől megtagadjuk a többi szentséget, hogyan gondolja valaki, hogy ez egyben mégis részesítjük őket? »

Ez a szöveg világosan beszél, egy hely kivételével: a püspök szentelte olajat nemcsak a papoknak szabad használni, hanem az összes keresztényeknek. Vagy azt kell mondani, hogy itt Ince szembeszáll egy különleges véleménnyel, melynek értelmében csak a papoknak szabad ama kenetet fölvenni; a szövegben ugyanis csak utóbb kerül kifejezetten szóba a kiszolgáltató. De az sincs kizárva, hogy a pápa itt a laikus kenetre utal, egy szentelményre, mely egészen a 11. századig volt szokásban.²⁵ A Gergely-féle Sacramentarium már részletesen leírja a kiszolgáltatás módját.²⁶ A későbbi idők zsinatjai és a skolasztikusok egyértelemmel védelmezik szentségi jellegét.

A tanúk száma nem éppen nagy; de ezek mind úgy tárják elénk a betegek kenetét, mint régen fönnálló egyházi gyakorlatot, melynek emberi eredetét senki sem kísérli meg fölmutatni. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy az első időkben elszakadt keleti felekezetek is ismerik és használják ezt a szentséget.²⁷

Az örményeknél a 15. század óta hiányzik; de hogy előbb megvolt, annak tanúja Mandakuni János († 467–87);²⁸ a maronítáknál pedig újabban a keresztet viszik a beteghez; világos jelül, hogy ott is él a szentelő beteggondozás emléke, ha történetileg érthető okokból a kenet szentségének kiszolgáltatása meg is szűnt (nem akarták a szentséget templomon kívül szolgáltatni; nehéz volt hét papot szerezni, amit pedig ők szükségesnek tartottak).

A hívő elme így következtet: Ha az Üdvözítő a leggyöngédebb körültekintéssel gondoskodott arról, hogy a hívőknek minden szükségletükben rendelkezésre álljon az ő kegyelme, ha szentségeinek áldásával támogatja híveit minden helyzetben és állapotban, akkor nem maradhat el mellőlük, mikor a halál sötét kapuja elé kerülnek, és a sátántól megkötözve egyéni erőkifejtésükben súlyosan akadályozva vannak.²⁹

Johannes Katschthaler: Az utolsó kenet szentségének létezése
– 3. Bizonyítás az észből

Ezen szentség létezését a józan ész Isten jóságából következteti ki, midőn éltünk kezdetétől annak egész folyama alatt szentségeket tart számunkra készen, bizonyára nem akarja, hogy azt épp akkor nélkülözzük, midőn az élettől válunk meg és segítségére legnagyobb szükségünk van.

Gotti azt írja:³⁰ «Isten legnagyobb jóságának úgy tetszett, hogy az emberről az élet minden viszonyai között gondoskodjék bizonyos eszközökkel, melyekkel a lelki élet kezdetét vehesse, haladhasson s végre célját, az örök életet, elérhesse;

tehát, hogy először a lelki életre szülessék, rendelte a keresztséget; hogy a hitben megerősödjék, a bérmálást; hogy abban tápláltassék, az Oltáriszentséget; hogy a betegségből fölgyógyuljon, a bűnbánatot; leginkább pedig azt akarta, hogy az ember ezen halandó életből az örök, halhatatlan életre szerencsésen költözzék át és azon veszélyek ellen, melyek ezen pillanatban környezik, az utolsó kenettel segítségére legyen, megerősítse.» ³¹

Ugyanazt mondja a trienti zsinat,³² ezen szavakkal: «Kegyes Megváltónk, ki az ő szolgáinak mindenféle ellenség mindennemű támadásai ellen minden időben üdvös eszközökkel akart segítségükre lenni, amint más szentségekkel, melyekkel a keresztények, míg élnek, a gonosz szellem minden súlyosabb támadásai ellen sértetlenül megőrizhetik magukat, igen nagy segítségükre volt: úgy az utolsó kenet szentségével éltük alkonyán mintegy erős mentőeszközzel van védelmükre.»

És valóban, Krisztus, aki maga is itta a szenvedés keserű kelyhét és tapasztalta a halál fájdalmait és gyötrelmét, Krisztus, mondom, megváltott népét a halál legborzasztóbb pillanatában hogyan foszthatta volna meg isteni segítségétől, mellyel a haldoklók a betegség és halál gyötrelmeit legyőzhessék, a földi zarándoklat porát, mellyel minden földi embert beszennyez, lerázzák és így tisztán álljanak a mennyország ajtaja elé s hogy ha az Úr hívja, bemehessenek? «Azért, főpapunk nem olyan, ki ne szánakoznék erőtlenségeinken, hanem aki úgy, mint mi, mindent megkísértett, a bűnön kívül.» (Zsid. 4, 15).

Azért nem csoda, hogy a protestánsok közül többen nagyra becsülik az utolsó kenetet, amint már föntebb említém. Leibnitz, ezt írja: «Nincs semmi okunk, hogy a betegek kenetéről sokat vitatkozzunk: ott vannak a Szentírás szavai, az egyház tanítása, amiben az istenfélők és a katholikus emberek következetesen megbíznak; azt sem értem, hogyan nem hagyhatja helyben valaki azon szokást, mit az egyház most elfogad. Látjuk, hogy hajdan a csodálatos gyógyulás gyakran előfordult; ami most, midőn az egyház megerősödött, más rendkívüli ajándékok közepette, ritkább lett; de mégis, nem kell hinni, hogy akkor mindig mindenki meggyógyult, akit megkentek. Fönnáll tehát legalább még mai nap is az az örökös és mindig bizonyos gyógyítási képesség, mely meggyógyítja magát a jól előkészült lelket, és Jakab apostol, midőn ezen szentség hasznát leírja, azt a bűnök bocsánatára és a hit erényének erősségébe helyezi, amelyre soha sincs nagyobb szükség, mint az életveszélyben és a halál borzalmaiban a sátán incselkedéseinek és támadásainak legyőzésére.» ³³

Az újabbak közül Augustit hozom föl, a berlini evangélikus lap munkatársát, ki idézvén Bellarmin szövegét³⁴

«Mert ezen életből való elköltözés alkalmával lépnek föl a különös akadályok, azért rendelt Isten különös segítséget; mert gyakran megesik, hogy akik éltük utolsó perceiben a haláltusában érzékeiktől megfosztva vannak, sem a buzdító szózatot nem hallhatják, sem az Oltáriszentséget nem vehetik magukhoz; de az utolsó kenet szentségét s ennek gyümölcseit még mindig élvezhetik.»

Így folytatja: «Bellarmin eme szavai igazságának és hasznos voltának jó hiszemmel senki sem fog ellentmondani, mely szavaknak Goethe, Chateaubriand és más újabb kori szerzők, költői műveik előkelő eszméivel adóznak, bemutatván nekünk azt a vallást, mely szentségei segítségével kezénél fogva vezeti az embert születésétől kezdve haláláig.»³⁵

Schütz Antal: Dogmatika II.
Szent István Társulat, Budapest, 1937. 578-581.

Johannes Katschthaler: Ágazatos hittan V.
– A szentségekről II.
Ford: dr. Kiss János, Budapest, 1898. 180-182

1. Calvin. Instit. IV 19, 18 ↩︎
2. Denz 2048. ↩︎
3. Trid. 14 unct. c. 1 cp 1 Denz 926 908. ↩︎
4. Mt 10,7. ↩︎
5. Mc 6,13 ↩︎
6. Cf. Pesch VII3 252. ↩︎
7. Jn 3,22 4,1.2. ↩︎
8. Mc 14,6–8. ↩︎
9. Cf. Jn 21,18. ↩︎
10. Jac 5,14–6. ↩︎
11. 1 Cor 12,1. ↩︎
12. Jn 5,14 Lc 13,16. ↩︎
13. 1 Tim 5,23; cf. 2 Tim 4,20 ↩︎
14. 1 Cor 12–14. ↩︎
15. 1 Cor 4,1. ↩︎
16. «Complementum poenitentiae»; Trid. 14. unct. Denz 907. ↩︎
17. Rénan L’Antéchrist p. 56 ↩︎
18. Serapion Euchol. 17. ↩︎
19. Tertul. Praescr. 41. ↩︎
20. Origen. in Lev hom. 2, 4. ↩︎
21. Kern p. 28. ↩︎
22. Aphraates Diss. 23, 3 ↩︎
23. Chrysost. Sacerd. III 5 ↩︎
24. Denz 99. ↩︎
25. Franz Die Benedictionen im Mittelalter II 1357. ↩︎
26. M 78, 233. ↩︎
27. Maltzew CCCXXIII; Denzinger Ritus orientalium II 483 ss. ↩︎
28. Homilia 26 ↩︎
29. Trid. 14 unct. prooem. Denz 907; Thom Gent. IV 73. ↩︎
30. Theol. schol. Extr. Unct. qu. 1. §. 3 ↩︎
31. V. ö. sz. Tamást, Summ. Theol. P. 3. Suppl. qu. 29 a. 1.; a római katekizmust, Extrem. Unct. n. 1. ↩︎
32. sess. 14. Extrem. Unct. provens. ↩︎
33. System. theol. 274. old., másutt 280. old. ↩︎
34. ex c. 5. ↩︎
35. V. ö. ugyanerről Perrone, instit. dogm. Extrem. Unct. c 1. ↩︎