A legfőbb félremagyarázás az 1988-as püspökszentelés kapcsán – ami ma is aktuális

Alább egy részletét közöljük egy tanulmánynak, amely a „szakadárság”, „engedetlenség”, „kiközösítés” relációjában kíván tájékoztatást adni.

Önmagában szakadár cselekedet-e Lefebvre pápának való engedetlensége?

„Lefebvre nem engedelmeskedett a pápa akaratának, tehát szakadár, ezért ki lett közösítve” – visszhangzik az a teológiai és jogi nonszensz, amit elterjesztettek a katolikus közvélekedésben. Nem csak önmagában a végletes leegyszerűsítéssel van a gond, hanem a teológia és a kánonjog árnyaltságától is távol van ez a hamis közvélekedés. Arról nem is beszélve, hogy két különböző dolgot mos össze: az engedély nélküli püspökszenteléshez kapcsolódó latae sententiae excommunicatio¹ és a szakadárság két külön jogi tényállás.

Ami a püspökszentelést illeti, itt a CIC 1387. kánonja a kiindulási pont: „Az a püspök, aki pápai megbízás nélkül valakit püspökké szentel, valamint aki tőle a szentelést kapja, az Apostoli Szentszéknek fenntartott önmagától beálló kiközösítésbe esik.” Ezzel szemben az 1917-es CIC 953. kánonja nem rendel mellé önmagától beálló kiközösítést: „A püspökszentelés a római pápának van fenntartva, úgyhogy egyetlen püspöknek sem megengedett senkit püspökké szentelni, hacsak előzőleg nem bizonyosodott meg a pápai megbízásról.” Itt a változás mögött álló okot – vagy ha úgy tetszik, a jogalkotói szándékot – igen könnyen megtalálhatjuk. XII. Piusz pápa 1958-ban rendelte el, hogy a mandatum apostolicum nélküli püspökszentelések önmagától beálló kiközösítéssel legyenek büntetve. Ezt a kínai kommunista egyházzal és annak püspökszenteléseivel kapcsolatban rendelte el az Ad Apostolorum Principis kezdetű körlevelében.² Vagyis látható, hogy a jogalkotó egy merőben más esetre hozta létre ezt a büntetést. Sőt, pont a kínai egyházhoz hasonló helyzetek – vagyis a kommunista diktatúrák – tették szükségessé a titkos püspökök szentelését, amelyek ugyancsak pápai mandátum nélkül történtek, de a szükséghelyzet és az ecclesia supplet elvén teljesen jogosak.

És ezzel vissza is térünk a szükséghelyzet kérdéséhez. Az 1983-as CIC 1323. kánonja így rendelkezik: „Semmilyen büntetésnek nincs alávetve az, aki, amikor a törvényt vagy a parancsot megszegte: 4. akár csak viszonylagosan is súlyos félelemtől kényszerítve, illetve szükségből vagy súlyos kellemetlenségtől hajtva cselekedett, kivéve mégis, ha a cselekedet belsőleg rossz vagy a lelkek kárára válik; 7. hibáján kívül úgy vélte, hogy fennáll valamelyik a 4. vagy az 5. sz.-ban említett körülmények közül.” Magyarán Lefebvre-t nem lehetett volna kiközösíteni, amennyiben 1.) fennáll a szükséghelyzet; 2.) nem áll fenn szükséghelyzet, de ő önhibáján kívül úgy értelmezte.

Ha azt feltételezzük, hogy egyik pont sem érvényesül, vagyis 1.) nem állt fenn szükséghelyzet; 2.) Lefebvre tévedése, hogy szükséghelyzet van, a saját hibájából fakadt, akkor a CIC következő kánonja a mértékadó: „Az áthágó nem mentesül a büntetéstől, de mérsékelni kell a törvényben vagy a parancsban megállapított büntetést, vagy vezeklést kell helyette alkalmazni, ha a büntetendő cselekményt olyan követte el, aki saját hibájából fakadó tévedésből úgy vélte, hogy fennáll valamelyik az 1323. kán. 4. vagy 5. sz.-ában említett körülmények közül.” (CIC 1324. kán., 1. §., 8. pont) Ez az úgynevezett Murray-tézisnek az egyik sarokpontja. Vagyis az önmagától beálló kiközösítést nem lehetett volna a szentelők és szenteltek esetében alkalmazni, még akkor sem, ha önhibájukból vélekedtek úgy, hogy szükséghelyzet áll fenn. Nyilvánvaló, hogy az említett hat klerikust az általuk feltételezett nagyobb jó védelme vezette és nem a törvény megsértése, vagyis nem feltételezhető rossz szándék.

Ilyen esetekben az egyházi hatóságoknak az eljárásnál a beszámíthatóságot (lásd a CIC 1323. kánonjában említett pontokat) kell vélelmezni, és a rossz szándékot bizonyítani, ahogy erről az 1321-es kánon rendelkezik. Azonban Murray azt is kiemeli, hogy az 1323-as kánonban a mentesítő okok és enyhítő körülmények tulajdonképpen kizárják a törvény szándékos megsértésének fogalmát, tehát lehetetlenné teszik bármiféle rossz szándék feltételezését és vádját.³

Kevéssé zavarta ez a L’Osservatore Romano 1988. július 1-ei Értesítés című cikkének szerzőjét, aki nemcsak hogy nem vesz tudomást az 1324-es kánonról, hanem egyből a rossz szándék vélelmezésével indít, és szakadársággal vádolja meg Lefebvre érseket: „kifejezetten a pápa akarata ellenére hajtottak végre, formálisan szakadár cselekedettel a 751. kánon normája szerint, mivel ő nyíltan megtagadta a pápának való alárendeltséget és az alárendelt egyház tagjaival való közösséget.”⁴ Tulajdonképpen itt kezdődik meg az a problematikus összemosása a dolgoknak, ami a fejezet elején elhangzott. Ugyanis az egy nappal később megjelenő Ecclesia Dei motu proprio egy az egyben átemeli ezt az értelmezést. „Önmagában véve ez a cselekedet a római főpásztor iránti engedetlenség volt egy olyan nagyon súlyos és az Egyház egysége szempontjából leginkább fontos dologban, mint új püspökök szentelése, amely által az apostoli folytonosság szentségileg biztosítva van. Ezért az ilyen engedetlenség – amely gyakorlatilag magában foglalja a római primátus elutasítását – skizmatikus cselekedetnek minősül.”⁵

Megfelelt-e Lefebvre püspökszentelése a skizma követelményeinek?

A hagyományos definíció a skizma létrejöttének három módját adja meg: 1.) a pápai primátus kifejezett tagadása; 2.) az Egyház tagjaival való közösség tagadása; 3.) a joghatóság átruházása.⁶ Ez a meghatározás a hagyományos bellarmini-skolasztikus gondolkodás talaján áll, amiben Lefebvre is nevelkedett. Bellarmin Szent Róbert az Egyházat az államhoz hasonlóan societas perfectaként tartja számon, természetfölötti céllal: látható hierarchikus társadalom, élén a pápával. Ezzel szemben a zsinat alatt-után Yves Congar nyomán elterjedt „communio” egyházkép, amely a hagyományos jogibölcseleti fogalomalkotás helyett egy sokkal megfoghatatlanabb spirituális-egzisztenciális communio caritatis⁷ fogalom köré építi az egyháztanát. Tény, hogy „Krisztus misztikus testét” nem lehet jogi paragrafusokkal megragadni, azonban ha a kánonjog a szubjektíven értelmezhető „szeretetközösség” megtörését kezdi firtatni, használhatatlanná válik.

E ponton jogosan vethető fel a következetesség kérdése: ha Lefebvre érsek esetében a szeretetközösség megsértéséről beszélünk, ugyanazzal az elvvel mérve Congar esetében is beszélhetünk a communio caritatis megszakadásáról. Congar több alkalommal került egyházi fenyíték hatálya alá (eltiltották a tanítástól, publikálástól, hiszen a XII. Piusz által kiadott Humani generisben elítélt nouvelle théologie szószólója maradt, engedetlenséget elkövetve – amellett, hogy még tévtanítást is hangoztatott). Az egyházi reakció: Lefebvre-t elítélték, míg Congart idővel rehabilitálták. A kettős megítélés mögött azonban következetlenség sejlik fel: miközben a tekintély elleni engedetlenséget az egyik oldalon „szeretetközösséget megszakító tettnek” nevezik, a másik oldalon ugyanazt a magatartást „prófétai kritikának” minősítik. Ebből következik, hogy a communio caritatis fogalma – amely Congar szerint az Egyház egységének spirituális alapja – a gyakorlatban inkább diszkurzív, mint dogmatikai kategória, s mint ilyen, alkalmas az egyházi fegyelem aszimmetrikus értelmezésére.

A témánk másik fontos színtere, ahova a congari communio beszivárgott, az a püspöki hatalom mibenléte. Hagyományosan a püspöki hatalom két összetevőből áll: rendi hatalom és joghatósági hatalom. Előbbit a szentelés adja, utóbbit pedig a pápai mandátum. Vagyis Bellarminnál a püspök a societas perfecta élén álló pápa küldötte. Ezzel szemben Congarnál a püspökök nem a pápa delegáltjai, hanem az apostoli kollégium tagjaiként részesednek a pápával egységben az apostoli küldetés teljességében. Ezt a Lumen gentium így szövegezi meg: „a püspökszentelés a papi rend teljességét adja, melyet mind az Egyház liturgikus szokása, mind az egyházatyák szava a legfőbb papságnak, a szent szolgálat teljességének nevez. A püspökszentelés a megszentelés hivatalával magával hozza a tanítás és a kormányzás hivatalát is.”⁸

Miért olyan fontos ez a különbség? Mivel ha az előbb a skizma kapcsán említett három cselekedet közül az utolsót vizsgáljuk, vagyis a joghatóság átruházását, akkor megint ellentmondást találunk. Akik Lefebvre-t skizmával vádolják, elő szoktak hozakodni azzal, hogy a püspökszenteléssel párhuzamos hierarchiát hozott létre a joghatóság átruházása miatt. Mindezt a Lumen gentiumban foglaltakra alapozzák.

Ezzel szemben Lefebvre felfogásával nemcsak hogy ellenkezik a congari teológia, hanem a megnyilatkozásai is kifejezik, hogy nem állt szándékában joghatóság átruházása, csupán a szentségi hatalom kiszolgáltatása. A négy leendő püspöknek szóló felkérő levélben így fogalmazott: „[a püspöki hatalom] átadásának fő célja a papi rend kegyelmének megadása a szentmise igazi áldozatának folytatása érdekében, valamint hogy a gyermekeknek és a hívőknek, akik ezt kérik, a bérmálás szentségének kegyelme legyen átadva.”⁹ Ebben nem csak a CIC 213. kánonjára utal (vagyis a hívek jogára a szentségekhez), hanem teljesen világosan kifejezésre jut, hogy nem kíván területi joghatóságot átruházni.

Ezt már korábban hangoztatta, mikor még a Szentszékkel való megegyezés reménye élt benne. 1988. február 20-án így írt a pápának címzett levelében: „A második pont a legsürgetőbb, hogy megoldódjon, tekintettel az én koromra és fáradtságomra. Már két éve, hogy nem végeztem szenteléseket a papnevelő intézetben az Egyesült Államokban. A növendékek nagyon vágynak arra, hogy pappá szenteljék őket, de nekem már nincs meg az egészségem ahhoz, hogy óceánokat szeljek át. Ezért könyörgöm a Szentatya előtt, hogy ezt a pontot idén június 30-ig oldja meg. Ezek a püspökök Rómával és Társaságunkkal szemben ugyanabban a helyzetben lennének, ahogy a misszionárius püspökök álltak a Hitterjesztési Kongregáció és saját társaságuk viszonylatában. Területi joghatóság helyett egyének felett rendelkeznének joghatósággal.”¹⁰ Az, hogy Lefebvre már a tárgyalás során olyan megszorítással él, hogy lemond a püspökei területi joghatóságáról, nem a megegyezésre való törekvés hiányát mutatja, még kevésbé a szakadással való fenyegetést, vagy annak szándékát. Egyébiránt a korábbi tapasztalataiból kiindulva – vagyis az afrikai misszióban eltöltött évekből – nem ismeretlen számára a missziós püspök, ami kiváló precedens. Még a püspökszentelés alkalmával is kifejezésre juttatta, hogy nem kíván joghatóságot átruházni, amikor így fogalmazott: „A Szent Római Katolikus Egyház megbízatása alapján püspöki rangra választjuk a jelenlévő papokat a Szent Római Egyházban, akik a Szent X. Piusz Papi Testvérület segédpüspökei lesznek: Bernard Tissier de Mallerais atya, Richard Williamson atya, Alfonso de Galarreta atya és Bernard Fellay.”¹¹ Itt a kulcs a „segédpüspök”, ami a megyéspüspökkel – vagy az adott közösség élén álló püspökkel – szemben nem rendelkezik önálló területi joghatósággal. Így Lefebvre még a szenteléskor is hangoztatta, hogy nem ruház át semmiféle joghatóságot.

Akik pedig a Lumen gentium 21. pontjára hivatkozva – szemben a bellarmini tényszerűséggel – azt a korábban soha nem volt álláspontot citálják, hogy a szentségi hatalom átruházásával együtt a kormányzati hatalom is létrejön, abban a furcsa helyzetben találják magukat, hogy a katolikus egyház joghatóságát kiterjesztik a – szentségileg érvényesen szentelt, de Krisztus Egyházától doktrinálisan és jogilag is elszakadt – ortodox püspökökre is.

Chvála Márton: Szakadár, eretnek vagy tradicionális? – Viták a Szent X. Piusz Papi Testvérület kánonjogi helyzete és Marcel Lefebvre kiközösítése körül
Magyar Szemle, 35. évf. 1-2. szám (2026 január-február); 45-49. oldal

1. A latae sententiae excommunicatio olyan kiközösítés, amely külön egyházi hatósági döntés kihirdetése nélkül, magának a jogsértő cselekménynek az elkövetésével automatikusan beáll. Lényege, hogy a kánonjog egyes, általa meghatározott súlyos bűncselekményekhez ipso facto jogkövetkezményt fűz: a büntetés jogilag fennáll akkor is, ha azt illetékes hatóság nem deklarálta, feltéve, hogy a büntethetőség szubjektív feltételei is teljesülnek. ↩︎
2. Pius XII: Ad Apostolorum Principis. 29 Iunii 1958, AAS 50 (1958) 601–614. ↩︎
3. The 1988 Consecrations – Canonical study part V. Szerk. Ft. Kenneth Novak. In SiSiNoNo 2000 szeptem- ber. (The Specifics Of The „Murray Thesis” fejezet.) https://www.sspxasia.com/Documents/SiSiNoNo/2000_ September/The_1988_Consecrations.htm (letöltve: 2025. november 5.) ↩︎
4. Comunicato. In L’Osservatore Romano. CXXVIII. évf. (1988) 154. sz. (június 30-július 1.) 4 ↩︎
5. Ioannes Paulus II: Litterae Apostolicae motu proprio datae “Ecclesia Dei adflicta”. 2 Iulii 1988, AAS 80 (1988), 1496–1498 (1496). ↩︎
6. The 1988 Consecrations – Canonical study part III. Szerk. Ft. Kenneth Novak. In SiSiNoNo. 2000. március. (G. fejezet) https://www.sspxasia.com/Documents/SiSiNoNo/2000_March/The_1988_Consecrations.htm (letöltve: 2025. november 5.) ↩︎
7. A communio caritatis Yves Congar ekkleziológiájában az Egyház lényegét kifejező fogalom: az Egyház mindenekelőtt a Szentlélek által létrehozott és fenntartott, Krisztusban gyökerező szeretetközösség, amelyben a hívők Istennel és egymással valóságos, személyes és üdvösségre irányuló közösségben állnak. Ez a communio megelőzi és megalapozza az intézményi, jogi és szentségi struktúrákat, amelyek annak szolgálatában állnak. ↩︎
8. Lumen gentium 21. ↩︎
9. The 1988 Consecrations – Canonical study part III. Szerk. Ft. Kenneth Novak. In SiSiNoNo. 2000. márci- us. (H. fejezet) ↩︎
10. Uo. ↩︎
11. Uo. ↩︎