Prohászka Ottokár: A katholikus sajtó föladatai

Alábbiakban Prohászka Ottokár 1913-as beszédét adjuk közre, mely kiváló kifejezője szerkesztőségünk motivációjának és céljainak.

Mélyen Tisztelt Közgyűlés! A Katholikus Sajtóegyesület azt a nagy érdeket képviseli és szolgálja, melyet maga X. Pius pápa jellemezett legjobban, amikor azt mondta:

«Hiába építünk templomokat, hiába tartunk missziókat, hiába alapítunk iskolákat, ha emellett elhanyagoljuk a sajtót.»

Mi e nagy kötelességet felismerjük s ez életbevágó feladaton dolgozunk. Fel akarjuk karolni, lábra akarjuk állítani a Katholikus sajtót, mert tudjuk, hogy a templomot s iskolát csak így lehet igazán támogatni s a templomba járó s az iskolából kimaradt nemzedéket így lehet a hit számára biztosítani s abban megtartani. […]

Ami a propagandát illeti, az voltaképpen nép- s társadalomnevelési igyekezet. Rá akarjuk keresztény népünket nevelni a jó sajtónak értékelésére s ezáltal a modern kor egyik legnagyobb igényének megérzésére. Azután pedig fel akarjuk lelkesíteni a társadalmat a jó sajtó megteremtésében való közreműködésre s ezáltal a keresztény hit és élet védelmében kifejtendő korszerű tevékenységre.

Csak az a társadalom lesz igazán ránevelve a mai kornak harcaira, mely a sajtót a templom s iskola mellett nélkülözhetetlen tényezőnek nézi s a sajtó támogatásából áldozatok árán is kiveszi a részét.

Ez a belátás azonban ezidőszerint nem általános. Hallják ugyan híveink ez eszméket; rémlik is nekik, hogy itt új kötelezettségek s új feladatok állnak elő, de meggyőződésük még hiányos. Érzik, hogy itt valamit tenni kell, de azt még nem érzik, hogy a fejük forog kockán s hogy nagy veszedelem fenyegeti a szent ügyet. A legtöbbnek ugyanis a hit szent örökség, mely rájuk maradt; de nem látják be, hogy az örökségből elásott kincs lesz, ha azt a modern élet nagy forgalmában apró pénzzé nem váltják, s ugyancsak a legtöbbnek a kereszténység csak nagy mult, melyből azonban ők új jelent nem tudnak alakítani. Ily érzület mellett azután a kooperáció sincs meg, az áldozatkészség sincs meg: a világiak az egyháziaktól várják, a szegények meg a gazdagoktól. A gazdagok közül néhányan adnak is, de egyszersmindenkorra nyujtják oda adományaikat, mialatt a szegények krajcárokkal váltják meg magukat.

Ami azonban ezidőszerint még nincs meg, azon dolgozunk, hogy legyen, s dolgozunk abban a reményben, hogy célt érünk. Nem is kételkedem benne, hogy el is érjük, ha egyre jobban tért foglal a meggyőződés, hogy a sajtóra szükségünk van mint fegyverre ellenfelünk ellen, szükségünk van mint életerőre önéletünk fejlesztése végett, s végre mint az akció szervezésére a kereszténység nagyobb kihatása céljából.

Ami az elsőt illeti, tagadhatatlan, hogy a modern világ legharciasabb intézménye a sajtó, s abban a nagy szellemi harcban, hol eszmék s érdekek ütköznek, hol az igazság szemben áll a hazugsággal s a valóság a látszattal s az erkölcs s az eszményiség az ösztönnek s szenvedélyességnek hatalmaival, ott a legkihatóbb s döntő fegyver a sajtó.

A számbeli súlynem teszi. Ahogy a hadseregnél sem teszi a szám, ha nincs jó fegyverzete: úgy billen fel a társadalmi életben is a számbeli súly, az értelmi műveltség, az intelligencia, a jó tollforgatás varázsának túlsúlyától. 

Azonban nemcsak mint fegyverre az ellenséges áramlatokkal szemben, hanem mint életszervre van a Katholikusságnak a sajtóra szüksége. A sajtó által vagyunk belekapcsolva a modern szellemi világba, a korkérdésekbe s áramlatokba, a tudományos, művészeti, bölcseleti s irodalmi világba.

Az idő folyik s az élet fejlik s folyton új gondolatokat, új eszméket s problémákat vet fel, melyek a mai kor eszményei, vágyai s életingerei. Ami él, annak csak a jelenben lehet élnie, ingereit a jelenből kell vennie, indításait a világ modern szükségleteiből fogadnia. Nekünk sem szabad elszigetelődnünk. Az elszigetelődés érelmeszesedés s a végnek kezdete volna; de épen a sajtó lesz az elszigetelődés ellenszere, mert az eszközli a kapcsolatot a hit világa s a modern világ forgataga közt; a sajtó erezetén s idegzetén át történik az ingerkiváltás s az új elemek s motívumok fölszívása, melyre minden életnek szüksége van, legyen az akár természetes, akár természetfölötti. 

Ugyancsak szükségünk van életrevaló sajtóra a kereszténység kihatására való tekintetből, arra nézve, hogy akciónkban szervünk legyen. A világ nem kész, hanem fejlik; a Katholikus világ sem kész, hanem a fejlődés törvénye alatt áll s így folyton munkába állít minket; alkalmas intézményeket sürget s várja, hogy szociális s népnevelő befolyásunkat érvényesítsük.

Ez az akció folyik abban az apostolkodásban, melyet az egyházi rend fejt ki, de folyik abban a nagy tevékenységben is, melyet a sajtó gyakorol, ebben a —mondhatnám— laikus apostolságban. A sajtó az egyházi apostolságnak laikus kiadása; a sajtó az a modern diakonátus, mely kenyeret szeg, mint ahogy azt a régi diakonátus szegte; mindkettő nem az Úr asztalát, hanem a köznapi élet szükségleteit gondozza. 

Ami azután föladatunk másik részét, a Katholikus sajtó megteremtését, fejlesztését s tökéletesítését illeti, abban nehezebben haladunk. Vannak, kik szkeptikusan állnak magával a problémával szemben s kételkednek, hogy lehet-e egyáltalában jó Katholikus sajtót teremteni. Rámutatnak arra, hogy túlságosan meg van kötve a szabad mozgásban, s minél több a kritikusa, annál kevesebb a munkása. Széttekintenek a világban s úgy látják, hogy európai színvonalon az egész Katholikusságban voltaképpen csak egy lap áll, s az a Kölnische Volkszeitung. Azonban ezt a problémát is jól kell felállítanunk s nem szabad a kérdés föltevésében sem túloznunk.

Mikor mi jó sajtót emlegetünk. nem azt gondoljuk, hogy a mi orgánumaink legyenek a sajtó terén az egyetlen s mindent lekonkurráló hatalom, —sem azt nem gondoljuk, hogy a Katholikus sajtó technikai s irodalmi szempontból jobb, hatalmasabb legyen a liberális sajtónál, — arról sem álmodunk, hogy oly üteg legyen, mely elnémítsa s leszerelje az ellenséges battériákat; ezek valóban utópiák volnának; a mi gondolatunk s vágyunk mindezzel szemben csak az, hogy legyen a Katholikusságnak is a kor színvonalán álló, a modern igényeket kielégítő sajtóorgánuma. Becsületünk kívánja, hogy ezt lehetségesnek tartsuk, hogy e lehetőségben hívén, annak tetté váltásán dolgozzunk. 

Ezt még nem értük el. Bár egy évtized óta sok történt e téren is; de még nem állunk ott, ahol kellene. Sok történt ugyan, de nagy dolog nem történt. Sok kis tettet láttunk, de nagy, megváltó tettel nem találkoztunk. A sajtómozgalomnak is van sok tömegembere. van sok kis s közepes embere, de az az «embere», aki segítene rajta, még nem jött meg; az az embere, ki nemcsak beszél, nemcsak okoskodik, hanem tesz, akinek nemcsak buzdító szava, hanem sok guruló aranya lenne s aki azt a Katholikus sajtó céljaira szánná. A nép, a kisember erre nem képes; az egyházmegyei gyűjtések intézménye ugyan nagy áldásnak bizonyult, de teljesen elégtelen e célra; itt egy megváltó nagy tettre volna szükség, sok pénzre, melyet csak azok adhatnak, akiknek van. Igaz, hogy cseppekből áll a tenger; de aki hajókázni akar, az nem megy ki a rétre, hogy a harmatcseppeket összegyűjtse, hanem a tengerre, ahol azok már összegyűjtve vannak, mert nem a cseppek, hanem az áramok emelik a hajót. A Katholikus sajtó hajóját is a krajcárok mellett, melyeket szívesen veszünk, csak nagy befektetések segíthetik előre, melyeket kérünk s várunk. 

Ezeket az idők megnehezedett járásának kell meghoznia! Annak kell a belátást érlelnie s az áldozatkészséget fokoznia. Addig pedig teljesítjük kötelességünket, végezzük munkánkat abban a reményben, hogy a fejlődés meghozza majd a küzdés s törekvés útján a várt eredményt s megteremti a modern, életrevaló, Katholikus sajtót.

Prohászka Ottokár
Elhangzott a Katolikus Sajtóegyesület ülésén 1913-ban.
In. Prohászka Ottokár Összegyűjtött Munkái. 22. kötet.
Szerk: Schütz Antal. Szent István Társulat, Budapest, 1929. 93-96. oldal