Horváth Sándor OP.: Isten kegyelmeinek közvetítője: Mediatrix
Alább a nemzetközi szinten is elsimert tomista filozófusnak és teológusnak, Horváth Sándor (1884-1956) domonkos atyának, a „Mulier amicta sole: Szűz Mária Krisztus fényében” című 1948-as könyvéből közlünk aktualitással bíró részletet. A mi közlésünk az eredeti nyelvezetet, és a mai köznyelv számára néhol bonyolult megfogalmazásokat érintetlenül hagyja. A teljes kötet azonban hamarosan megjelenik a Jel Kiadó gondozásában, ahol ilyen apróbb korrektúrákra is sor kerül.
Mária Krisztusnak nemcsak teste szerint volt anyja, hanem a kegyelem forrásának is. Krisztus személye szerint Isten Fia, az örök Ige, de előrerendelése és küldetése révén testi mivoltában a bukott emberiség megkegyelmezésének oka és megszerzője. A megtestesülés, a szűzből vett test révén lett azzá. Ezért Mária a megszenteltek és fejének, elsejének anyja, Mater Primogeniti, akinek a kegyelméből (úgy a gratia unionisból, mint a gratia habitualis teljességéből) ered minden természetfeletti adottság, amelyben a bukott emberiség részesülhet. Ez a Krisztus kizárólagos közvetítői és megváltói küldetését megalapozó hittétel. Mária tehát az Isten és ember között Közvetítőt (mediator Dei et hominum) foganta és szülte. A megtestesülésnél való közreműködése révén tehát az emberiség megkegyelmezésénél a gondviselés eszköze (organum) volt. Biztosan mondhatjuk tehát róla, hogy az Isteni malaszt anyja, Mater divinae gratiae, mivel a kegyelem forrását, a principium universale gratificationis in genere humanót hozta a világra és adta Isten megbízásából az embereknek. Ezen az alapon mondjuk Szűz Máriát a kegyelem közvetítőjének, Mediatrix gratiae-nek. Ebben a formában hittétel ez, hiszen Krisztus személyéből árad ez rá, akit mint ilyet, és ilyen rendeltetéssel fogant és szült a Szent Szűz. Itt nincs Máriának önálló jelentősége és érdeme. Krisztus önmagában közvetítő Isten és az emberek között. Személyi alkatánál fogva ilyen.[1] Egyedül őneki tulajdonítható ez a méltóság. Mások csak részesedhetnek ebben, amint Szent Tamás mondja, eszközileg (dispositive et ministerialiter). Ennek a részesedésnek egyedülálló formáját találjuk meg Máriánál, mivel tőle származik az isteni Közvetítőnek emberi természete, amely Krisztust igazi közbenjáróvá avatta.
A kegyelem leírt közvetítésétől lényegesen különbözik ennek tényleges kiosztása és az emberekre való alkalmazása. Krisztusról tudjuk, hogy rá vezetendő vissza ez istensége szerint, mint fő okra (causa principalis), embersége szerint pedig mint eszközre, szervi okra (causa instrumentalis).[2] Nem túlzás az, ha a tomista világszemlélet szerint Krisztusnak ebben valós működést és befolyást tulajdonítunk (influxus realis physicus). Úgy is felfogható ez, hogy Isten csak rátekint Krisztus érdemeire, és ennek befolyása alatt osztja a Krisztusból mint egyedüli forrásból eredeztetett kegyelmeket (intuitu meritorum Christi). Kétségtelenül így volt ez a megtestesülés és a kereszthalál előtt. Utána azonban Krisztus tényleges méltósága megkívánta, hogy több része legyen ebben, és embersége szerint is valóban működjék közre, mint a kegyelem szerve. Így fejlődik ki közvetítő méltósága teljes és átvihetetlen formában.[3]
Van-e Máriának a kegyelmek kiosztásánál is tényleges szerepe és milyen ez? Ennek a meghatározásától függ, hogy minden kegyelem közvetítőjének, mediatrix omnium gratiarumnak is mondhatjuk-e? Ez a kérdés ma még eldöntetlen, azonban az Egyház tanítóhivatala megállapíthatja, hogy melyik rész foglaltatik benne a kinyilatkoztatás kincstárában. A Szentírás nem szól erről, a hagyomány és a hívők lelkisége inkább az igenlő rész felé hajlik, mivel szükségeikben, főleg az üdvösség síkján, Máriához szoktak fordulni, hogy Fiától, az Istentől, kegyelmeket eszközöljenek ki. Mai ismereteink fényében Máriának teljes közvetítő szerepét teológiailag megalapozott jámbor véleménynek (sententia pia) mondhatjuk, amelynek elfogadását súlyosabb érvek támasztják, mint az ellenkezőjét.
Ezt kívánja meg elsősorban is a Szent Szűz közelsége Krisztushoz. Családi, Anya-Fiúi kapcsolat ez. Bensőséges mivoltát jól ismerjük. Ennek analógiájára tulajdonítunk az Anyának Fia elhatározásaira megfelelő és megillető befolyást. Ha arra gondolunk, hogy milyen gyengéd, figyelmes Anya volt Mária, és hogy Fia mennyire tekintettel volt kívánságaira,[4]akkor a keresztény lelkiség természetszerűleg azt a következtetést vonja le, hogy ez a viszony teljesen kifejlődött és kivirágzott a kegyelem rendjében is. Krisztus Anyjára való tekintetből, kívánsága szerint osztja ki a kegyelmeket. Ezt természetesen nem szabad antropomorfikus formában úgy elképzelni, amint ez emberi viszonylatban, megbeszélés, tanácskozás, vagy rábeszélés módján szokott történni. A döntés Istené, nem is időleges, hanem örök, minden teremtményt megelőző. Ezt nem befolyásolhatja semmiféle teremtett tényező sem. De ezek a döntések tárgyilag megokoltak. Egyik a másikból következik és a teremtett okok számbavételét és rendezését hiánytalanul tartalmazzák.[5] Így foglaltatnak Isten kegyelmi döntéseiben Krisztus érdemei[6] és Mária közbenjárására. Indokolják az események tárgyi összefüggését, de nem indítják Istent a döntésre. Ebben a formában Mária közvetítése teljesen elfogadható vélemény. Dogmatikai megfontolások nem szólnak ellene, sőt egyenesen támogatják.
Ha ugyanis meggondoljuk, hogy az Atya szeretetének teljességét árasztotta ki Máriára, akkor természetesnek tartjuk, hogy ha a tárgyi oksorozatban teremtményeinek igényeivel számol, akkor elsősorban azt veszi fel ebbe, akinek a legnagyobb méltóságot adta, és kegyelmeinek teljességében részesítette.
Csak az gondolkodhat másként, aki Isten fölségében a teremtett értékek és működések elnyomóját látja, egészen az okkazionalizmusig. De ilyet sem a keresztény filozófia, sem a kinyilatkoztatás nem ismer.
Annak a megbotránkozása sem teológiai jelentőségű, aki azt mondja, hogy Máriának nincsenek érdemei, amelyeket a tárgyi oksorozatba fel lehetne venni, vagy abból kiolvashatók lennének. Ilyesmit önálló értékek és érdemek formájában az Egyház nem állít. Megbecsüli a teremtmény közreműködését és ennek főoki kidomborodását. De ugyanazzal a meggyőződéssel vallja, hogy ezt mind Isten kegyelme műveli bennünk. A kegyelem pedig Krisztus érdemeiből száll a lélekre. «A törvény Mózes által adatott, a malaszt és igazság Jézus Krisztus által lett.»[7] Ezért senkinek, még Máriának sem lehet önálló, Krisztustól független érdeme. Egyenesen belekapcsolódik Krisztus érdemeibe, azokból meríti súlyát és értékét. A tárgyi oksorozatba való felvétel tehát nemcsak nem csökkenti Krisztus méltóságát, hanem különösen kiemeli: a másodrangú okok Krisztus erejében érvényesülnek érdemszerző szerepükben. Mária is. Az Atya tehát Krisztus méltóságának csökkentése nélkül veheti be szeretett leányát a tárgyi oksorozatba. Így sem logikai, sem reális hiba nem vethető szemére annak a nézetnek, amely Szűz Máriának tényleges befolyást tulajdonít a kegyelmek kiosztásánál. Potuit, megtehette; mondhatjuk Istenről, hogy örök döntéseit Mária közbenjárására is alapozta.
Hozzá kell még tennünk: decuit, illendő, és így erkölcsi szükségszerűséggel elérhető volt, hogy ez így történjék. Ennek egyik okát Mária hűségében kell keresnünk. Szent János panaszkodik, hogy a megtestesült Igét «övéi nem fogadták be.»[8] Ha szabad ezt a kifejezést használnunk, a Krisztus-tragédia a születéssel kezdődött és folytatódik a világ végéig. Minden időre ráolvasható: nem fogadták be. Az emberiség ezen érthetetlen hűtlenségéből kétségkívül kiemelkedik Mária. Töretlen hittel fogadta az angyal híradását, és még töretlenebb hűséggel tartott ki mellette akkor is, amikor mások megtagadták, mint Péter, és a keresztre feszítették, mint saját népe. Nem illik-e Istenhez, hogy ezt a hűséget a lehető legnagyobb mértékben jutalmazza és Krisztus érdemeinek kiosztásánál tekintetbe vegye? Az ellenkezőjén csodálkozhatnánk és félve kérdeznénk: miért kell Máriának ebből kimaradnia?
Megkívánja azt Krisztus méltósága is. Isten művei tökéletesek. Ha tehát Máriát arra választotta ki, hogy Krisztus kísérője legyen, és végigjárja vele az utat a betlehemi istállótól a Kálváriáig, akkor mennyei dicsőségének is részesévé kellett tennie, hogy ott mint a «király kincstárnoka» működjék.[9] Az ilyen Anyát nem lehet Fiától elválasztani, és a Fiú sem válhat el Anyjától. Érthetetlen hangzavart okozna lelkiségünkben, ha ez nem így lenne. Nehezen tudnánk abba beletörődni, hogy Máriának nincs hatalma az égben, nem rendelkezhet Fiának érdemein. Bizonyos értelemben kegyeletsértésnek tűnne ez fel előttünk.[10] Addig tehát, amíg Isten az Egyház csalhatatlan tanítóhivatala révén az ellenkezőről nem biztosít bennünket, bizalommal fordulunk Máriához, mint minden kegyelem közvetítőjéhez. Ebben tűnik fel lelkünkben a hatalmas Szűz, a Virgo potens képe: mindent kieszközölhet Fiánál.
Megkívánja ezt a Szentlélek méltósága is. Arájának választotta Máriát, és létrehozta méhében a kegyelem forrásának, Krisztusnak testét. Az emberek megszentelésénél eszközévé tette ezt a szent emberséget.[11] Eltaszította volna magától aráját, mint továbbiakban hasznavehetetlen, elavult szerszámot? El sem tudjuk képzelni, és az Isten működésére átvinni ezt az emberi életben oly gyakori ocsmányságot. Nem, ez nem lehet analógia a keresztény lelkiségre nézve. Ez a Szentírás szavaira támaszkodik: «eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek magamnak annak rendje és módja szerint jósággal és szeretettel, eljegyezlek magamnak hűséggel, és te majd megtudod, hogy én vagyok az Úr».[12] A Szentlélekről csak ilyen jegyesi hűséget lehet feltételezni. Ezért a keresztény lelkület és hit részt kér Máriának abból a műből, amelyet jegyesének, a Szentléleknek tulajdonít az emberek megszentelésében, a kegyelem kiosztásában. Azt mondhatjuk: debuit. Istennek mintegy úri, becsületbeli és saját méltóságát kidomborító kötelessége volt (debitum morale),[13] hogy Máriát ennyire felmagasztalja és kegyelmi ajándékainak részesévé, kiosztójává, kincstárnokává tegye meg. Ezzel a felavatással Mária sokkal nagyobb hatalmat nyer, mint amit az ép emberi természet kapott a földön való uralom formájában.[14] Fia nem földi birodalmat alapított. Nem is ilyennek a javait osztogatja Mária. De az igazi istenországban királynő, teljhatalmú közvetítő és osztogatója minden természetfölötti értéknek. Így igaz a mondás: per Mariam ad Christum. De ennek az igazsága ettől függ: per Christum ad Mariam. Mária Krisztus fényében tündöklik, közvetítő szerepében nem a sajátját osztja ki és közvetíti, hanem azt, ami Fiáé. Közvetítése nem önálló, mint Krisztusé, hanem ennek alárendelt, ennek erejéből táplálkozó: mulier amicta sole. Ebben a közvetítésben mutatkozik meg a Szent Szűz egész különösen, mint a Bölcsesség Széke és mint Nagyokosságú Szűz. Mindkettő az Isten akaratához való alkalmazkodásban domborodik ki. Ezt a visio beata révén pontosan ismeri Mária. Azt kéri és adja, ami Isten örök döntésében foglaltatik. A hozzá való simulás teszi Sedes sapientiae-vé és virgo prudentissima-vá.
Máriának ez a kiváltsága kiemelkedő istenképiségének is a betetőzése, megkoronázása. Többször említettük, hogy ez uralmat, hatalmat jelent, amellyel az ember Istentől rábízott javait kezeli és fölöttük rendelkezik. Az Evangéliumból tudjuk, hogy Isten nem mindenkire egyformán bízta a javakat. Ezért a dinamikus istenképiség sem azonos arányú. Máriára a legnagyobb, legértékesebb jót, Krisztust bízta. Ezért a legnemesebb istenkép van homlokára nyomva statikus értelemben. Feltétlenül kívánatos tehát, hogy dinamikus szempontból is a legnagyobb hatalma legyen, hogy tehát a Szent Szűznek bizonyos rendelkezési jog adassék a Fiától megszerzett javak fölött. Ezért illeti meg a Mediatrix elnevezés.
Horváth Sándor OP.
Mulier amicta sole: Szűz Mária Krisztus fényében
A Szent Domonkos-rend kiadása, Budapest, 1948.
127-133. oldal
[1] STh III.26.
[2] STh III.48,6.
[3] Az intuitus meritorum Christit nem egészen szabatosan erkölcsi befolyásnak (causalitas moralis) szokták mondani. Az igazi oksági befolyás fogalmi teljességéhez tartozik, hogy az okozatra, ennek létére vonatkozzék, legyen benne olyan vonás, amelyet tényleg létrehoz. Az érdemre való tekintet pedig a főokot indítja a működésre, tehát nem vonatkozik az eredmény létére. Ez tisztán a főokból származik. Így inkább előfeltétel, conditio, mint ok. Igazi erkölcsi okról csak a Billot-féle causa intentionalisnál szólhatunk, mikor a főok bizonyos szerveket arra használ fel, hogy működése határazott tárgyakra irányuljon, mintegy oda vezettessék. Ilyenek lennének a szentségek, amelyek mint külső, érzékelhető jelek, egyes személyekre alkalmazva meghatározzák a helyet, ahol Isten kegyelmi működése megnyilvánuljon. Mindkét felfogás elfogadható, de nem domborítja ki Krisztus megváltó és megszentelő szerepét és közvetítését úgy, mint ha a belőle ténylegesen kiáradó erőt is érvényesítjük, mint a tomista felfogás állítja. Vö. a szerző «Synthesis theologiae fundamentalis» c. művét, 146-162. old. Az evangéliumban is olvassuk: virtus de illo exibat (Lk 6,19.), aminek teljes értelme valós megnyilvánulást kíván meg.
[4] Vö. a kánai menyegző esetét.
[5] STh I.19,6. Ez az értelme Szent Tamás különösen hangzó megállapításának: vult ergo hoc esse propter hoc (a tárgyi okozat szerint), sed non propter hoc vult hoc (mintha a teremtett okok befolyásolnák Istent a döntésre).
[6] Vö. «Krisztus Királysága» 153. skk. old.
[7] Jn 1,17. Az érdem, «rászolgálás», ellenértéke a jutalomnak. A kettőnek arányosnak kell lennie, vagy az aritmetikai (iustitia commutativa) vagy a geometriai (iustitia distributiva) haladvány szabályai szerint. Ha a kegyelmet így fognánk fel az áru és ár analógiájára, akkor igazi mivolta megszűnnék. Nem lenne ingyenes, hanem megfizetett vagy valamiképen megváltott adottság. Így elménk nagy antinomia előtt áll. A tézis így hangzik: a kegyelem Isten ingyenes ajándéka. Az antitézis ezt mondja: csak érdem révén juthatunk Isten országába. A szintézis csak ez lehet: Istennek végtelen értékű érdemforrást kellett megnyitnia, hogy mindkét követelményt érvényesíteni lehessen. Ezt a szintézist a kinyilatkoztatás végezte el, mikor tudtunkra adta, hogy Krisztus kereszthalálának érdemei képviselik a kegyelem kiapadhatatlan forrásait. Ezekből kell merítenie mindenkinek, aki az üdvösség részese akar lenni. Szabadakarati elfogadással és hozzájárulással teszi ezt mindenki magáévá, ezzel lesz Krisztus érdeme kinek-kinek sajátjává. De ez a szabadakarati hozzájárulás is Isten kegyelme, és Krisztus érdemeiből táplálkozik. Így tehát az «effectus reflectitur supra causam» elve szerint végeredményben minden Krisztusra vezetendő vissza, aki a kegyelem megszerzését és birtoklását, tehát kiosztását «secundum ritum christianae vitae», a kereszt misztériuma szerint intézi. Így beszélünk katolikus értelemben vett érdemről. Amint látjuk, titok és antinomiák előtt állunk. Nem csoda, hogy ebben az irányban annyi eretnekség és különböző teológiai vélekedés keletkezett a történelem folyamán. A hit homálya fedi a kegyelem kérdését. Emberi elme nem tudja ennek titkát kielégítően megmagyarázni. Lehet, hogy a visio beata élvezéséig elménk kénytelen lesz a motus dialecticus hullámzásába belenyugodni. Ez csak akkor lenne kétségbeejtő, ha a kinyilatkoztatás erről hallgatna. Tényleg azonban erélyesen hangsúlyozza a kegyelem szükségét és az emberi szabadságot. A gyakorlati szintézist tehát a keresztény lelkület végzi el. Úgy él, hogy a kegyelem minden árnyalatát Istenre vezeti vissza (ez az ordo ontologicus, a felülről való szemlélet), másrészt pedig tudatosan minden cselekedetét az élteti, hogy saját közreműködésével kell ebben részesülnie (ez az ordo psychologicus, az alulról, a teremtmény részéről történő és irányított szemlélet).
[8] Jn 1,11.
[9] Vö. «Krisztus Királysága», 200. skk. old.
[10] Ezt a rendelkezést megint nem szabad antropomorfikusan fogalmaznunk és értelmeznünk. A kivitelezés rendje megfelel a szándékolásénak. Ez az Istentől meghatározott oksorozatot szemlélteti, amaz pedig a tényleges történését. Az örök boldogságban az üdvözültek a visio beata révén érintkeznek egymással. Ennek nyelvén beszélnek és adják tudtul kívánságaikat. Krisztus is, Mária is ennek teljes birtokában vannak. Ennek segítségével valósítják meg Isten örök eszmei döntéseit, úgyhogy a kivitelezés szempontjából sem szólhatunk Mária közvetítői szerepe ellen.
[11] Vö. «Krisztus Királysága», 185. skk. old.
[12] Oz 2,19-20.
[13] STh I.21,1. ad 3. A «fecit» állításától még messze vagyunk. Ezt a kinyilatkoztatás adatainak összehasonlítása dönti el majd teológiailag, a Szentlélek őrködése pedig az Egyház tanítóhivatala részéről.
[14] STh I.96.