A szodomiták ostora – Sziénai Szent Bernardin tükröt tart korunk Egyháza elé

Május 20-án az Egyház Sziénai Szent Bernardint ünnepli, azt a lánglelkű prédikátort, aki nem csupán a bűnök ellen emelte fel szavát, hanem egy széteső civilizáció lelki rendjét is igyekezett helyreállítani. A modern ember számára különösen zavarba ejtő lehet Bernardin alakja, mert személyében egy olyan szenttel találkozunk, aki a keresztény irgalmasságot nem választotta el az igazságtól.

A XV. századi Itália erkölcsi állapota sok tekintetben emlékeztet korunkéra. A városállamok gazdagodtak, a politikai intrikák elburjánzottak, a fényűzés mindennapossá vált, és ezzel együtt olyan bűnök is nyíltabban jelentek meg, amelyeket az erkölcsileg magasabbrendű civilizációk mindig megvetettek és kárhoztattak.

Bernardin prédikációinak egyik visszatérő témája volt a szodómia bűne, amelyet nem egyszerűen egyéni erkölcsi botlásnak, hanem a társadalmi rendet romboló lázadásnak látott.

Nem gyűlölet vezette, hanem annak felismerése, hogy az emberi természet nem önmagából nyeri értelmét. Az ember teremtmény, akinek teste és lelke Isten rendjébe illeszkedik. A homoszexuális cselekedetek elutasítása ezért nem valamiféle kulturális előítéletből fakadt, hanem abból a keresztény antropológiai meggyőződésből, hogy a nemiség célja túlmutat az egyéni vágyon, és mindenkor a természet rendjébe kell hogy illeszkedjen, különben az Isten elleni legrútabb lázadássá válik.

Bernardin különös erővel ostorozta azt a társadalmi képmutatást, amely a bűnt eltűri, sőt finom nyelvezettel elfedi, miközben az erkölcsi rend lassan felmorzsolódik. E tekintetben szavai ma talán még aktuálisabbak, mint saját korában. A jelenlegi egyházi közbeszéd ugyanis sokszor szemmel látható zavarban van, amikor a homoszexualitás kérdése kerül elő.

A „lelkipásztori érzékenység” egyre gyakrabban válik a világ nyelvéhez való alkalmazkodássá, mintha az Egyház egy része félne attól, hogy világosan kimondja azt, amit kétezer éven át következetesen tanított. Sziénai Szent Bernardin alakja ebben a helyzetben kényelmetlen emlékeztető. Nem lehet őt egyszerűen „korszerűsíteni”, mert egész életműve arra épül, hogy az evangélium igazsága megelőzi a társadalmi elfogadottságot.

Aligha kétséges, hogy egyes mai egyházi körök szívesebben hallgatnak róla, mintsem hogy szembenézzenek prédikációinak radikális erkölcsi következetességével. Pedig a szentek nem azért adatnak az Egyháznak, hogy korunk ízléséhez igazítsuk őket, hanem hogy általuk Krisztus örök tanítása mérje meg a mi korunkat. Ez mára szinte lehetetlenné vált a nyugati világban, amely minden erkölcsi ítéletet személyes támadásként értelmez. Így történhet meg, hogy az a tanítás, amelyet századokon át a hitletétemény részének tekintettek, ma sokszor csupán félve, lábjegyzetekben vagy bizonytalan körmondatokban hangzik el.

Az Egyház virágzó korszakai mindig együtt jártak az erkölcsi világossággal és a tanbeli egyértelműséggel. A szentek nem politikai számításból beszéltek, hanem abból a természetfeletti bizonyosságból, hogy az ember üdvössége fontosabb a földi elismerésnél. Ma azonban sokszor éppen az ellenkező logika uralkodik: az Egyház egyes képviselői láthatóan inkább a modern világ jóindulatát keresik, mint az apostoli tanítás következetes hirdetését. Az erkölcsi kérdésekben alkalmazott homályos fogalmazás, a tudatos kétértelműség és a konfliktus kerülése rövid távon talán békét teremt, hosszabb távon azonban a hit feloldódásához vezet.

Sziénai Szent Bernardin ünnepe ezért korunkban leginkább lelkiismeretvizsgálat az Egyház számára. Van-e még bátorságunk kimondani, hogy az, ami az emberek nagy részének normalitás, vagy egzisztenciájának alapja, az valójában kárhozatos bűn? Elhallgatjuk-e, hogy az isteni igazságtól való eltérés az Úr igazságos büntetését vonja maga után?

Caietanus