Ontológiai és logikai igazság, 1. rész – A józan ész filozófiája I.

A tomizmus az Egyház szellemi gerince. A józan ész filozófiája, ahol a hit és az értelem egymást kiegészítve tárja fel előttünk a lét és az igazság alapvető törvényeit. Bölcseleti sorozatunkban bemutatjuk azokat a filozófiai doktrínákat, melyek a természetes ész fényében meghúzódnak a katolicizmus teológiája mögött. Először az igazság fogalmát járjuk körül: adaequatio rei et intellectus.

Bevezetés

A minap hallgattam egy rádióadást, melyben magyarországi filozófusok beszélgettek az igazság fogalmának mibenlétéről. Arról, hogy mi az, ami tulajdonképpen igazzá teszi természetes nyelvi kijelentéseinket. Mely igazságfeltételeknek kell teljesülnie ahhoz, hogy példának okáért az egy széken ülök, az esik a hó állításokat igaznak tekintsük? Bár a beszélgetés résztvevői többször hangsúlyozták, hogy a diskurzus fókusza nem az objektív igazság meglétének bölcseleti kérdése, a betelefonáló hallgatók ezt rendre vagy ignorálták, vagy pedig félreértelmezték. Mindenesetre az biztos, hogy hozzászólásaikkal tankönyvi módon illusztrálták azt a szemléletetmódot, amelyet a relativizmus diktatúrájaként szokás aposztrofálni. Igyekeztek ugyanis a téma kapcsán rávilágítani, hogy végső soron igazság az nincs, az csupán megítélés kérdése, a valóságnak a szubjektum általi perspektivikus értelmezése, az ember által létrehozott nyelvi konstrukció, stb.

A relativizmus ilyesfajta megnyilvánulása és sajnálatos túlsúlya bölcseleti sorozatunk aktuális témája kapcsán – bár kétségkívül egy szomorú látleletet ad a korszellem állapotáról, amivel foglalkoznunk kell – azonban mellékes. A beszélgetést és a hozzászólókat hallgatva elsősorban azon gondolkoztam el, hogy hiába beszélünk egy ilyen fontos fogalomról, ti. az igazságról, valószínűleg, ahogy a hallgatók, úgy a legtöbb katolikus sem tudna egy olyan egzakt választ adni a „mi az igazság?” kérdésre, ami tükrözné az Egyház filozófiai tradíciója által vallott igazságfogalmat.¹ Írásunk a tomista bölcselet, avagy a józan ész filozófiájának idevonatkozó tanításának rövid bemutatásán keresztül ezt a hiátust kívánja betölteni.

Azt gondolhatnánk, az igazság csak egy nagyon bonyolult filozófiai okfejtés konklúziójaként tárulhat fel, pedig a gyökerei a hétköznapi valóságmegélésünkbe kapaszkodnak.

Ennek illusztrálásához első körben ugorjunk egy kicsit vissza a bevezetőben említett mondatokhoz, és válasszuk ki példának okáért az esik a hó mondatot. Játsszunk el a gondolattal, hogy odalépünk az egyik barátunkhoz, Jánoshoz, és nekiszegezzük a következő kérdést: „János, szerinted mi az, ami az esik a hó mondatot igazzá teszi? Miért igaz ez a kijelentés?” János valószínűleg értetlenül fogadja majd a felvetést, és kis habozás után – válaszának nyilvánvaló trivialitása miatt, egy kissé tartva attól, hogy hülyét csinál magából – így felel: „azért igaz, mert nézd: tényleg esik a hó”. Ez bár magától értetődőnek hathat, de János a józan eszét használva az igazság hétköznapi érzetére, természetes intuíciójára támaszkodott. Mi ez az intuíció? Úgy lehetne szemléltetni, mint egyfajta célzott találatot a valóság céltáblájára. Kijelentéseinknek van célja a valóságban, s ha ezt a célt eltaláljuk, vagyis a mondat megfelel a célpontnak, akkor igaznak minősíthetjük, ha mellélövünk, akkor hamisnak tekinthetjük ítéletünket.

Valójában mindannyian pontosan ugyanígy gondolkodunk, csak ezt nem vesszük észre, nem tudatosítjuk magunkban. Jánoshoz hasonlóan mi is azt feltételezzük, hogy azért igaz egy általunk megfogalmazott állítás, mert tényleg az történik a valóságban, amit éppen a mondat által szeretnénk szemléltetni. Ezzel pedig éppen az igazság lényegére tapintottunk rá. Sőt, mi több, a mindennapi tapasztalati valóságból eredeztethető válaszunkat indirekt módon a tomizmus igazságfogalma nyomán fogalmaztuk meg. Ezt hívjuk az igazság ún. korrespondencia vagy adekváció elméletének.

E szerint – a kifejezés általánosan bevett, klasszikus meghatározásával élve – az igazság nem más, mint a dolog és az értelem megfeleltetése, megegyezése vagy összhangja: adaequatio rei et intellectus.

Avagy állításaink igazsága azon áll vagy bukik, hogy a nyelv által kifejezett gondolati tartalom megfelel-e a valóságnak, egyezést mutat-e a valóság állapotával. Mit jelent ez? Mit értünk az alatt, hogy a gondolataink egybeesnek a valósággal?

Az igazság transzcendenciája és konvertibilitása

Ahhoz, hogy János ösztönös válaszának bölcseleti védelmét adjuk és megértsük, miért igaz természetes feltételezése az igazságról, egy kicsit meg kell bonyolítanunk ezt az első ránézésre igencsak egyszerűnek és magától értetődőnek tűnő filozófiai gondolatot, s mélyebbre kell ásnunk. Első lépésként be kell vezessük két különböző, de egymással összefüggő szintjét az igazság fogalmának.

Beszélhetünk egyrészről az ontológiai igazságról, amely a létező dolgokra vonatkozik, illetve a logikai igazságról, amely az általunk tett kijelentések fényében nyeri el értelmét.

Az igazságfogalmak ezen tárgyalása előtt azonban máris be kell ugranunk a tomista metafizika mély vízébe. Ugyanis ahhoz, hogy definiálni tudjuk e kifejezéseket, egy ezt megelőző gondolatot kell megvizsgálnunk, mégpedig az igazság transzcendentális mibenlétét, s rá kell világítanunk a lény és az igaz konvertibilitására, felcserélhető mivoltára (ens et verum convertuntur).²

A kifejezés hétköznapi értelmében vett interpretációjából kiindulva a transzcendentális szó az olvasó számára először talán valami misztikus, homályos dolgot sugallhat, de ez esetben csupán egy olyan tulajdonságot jelöl, amely átlépve (transcendere) a lények között fennálló különbségek határait mindenre érvényes, ami csak létezik.

Tehát ha valami egy transzcendentális fogalom, az azt jelenti, hogy kivétel nélkül minden egyes lényre alkalmazható, mindent átfog, ami létezik.³ A tomista bölcselet szerint az igazság fogalmunk is ilyen.

Az igazság bizonyos módon (természetesen közel sem ugyanolyan mértékben) minden egyes teremtett lényben jelen van, hiszen a fogalom átível ezeken a kategóriákon, s így minden lény a maga módján igaz.

Ahhoz, hogy megértsük ezt az első ránézésre furcsának tűnő gondolatot (hiszen ez alapján még egy kavics is igaz), meg kell értenünk a lény és az igaz fogalmak felcserélhetőségét. Egy dolog létezését és igazságát állítani a konvertibilitás tantétele szerint egy és ugyanaz: nem lehet valami lény anélkül, hogy ne lenne igaz, és nem lehet valami igaz anélkül, hogy ne létezne. A lény és az igaz is ugyanarra a valóságra mutat rá, ugyanarra a realitásra utal, csak más megközelítésből, más szempontból ragadják meg ugyanazt a valóságot. Ez első olvasatra talán túlságosan elvontnak tűnik, de valójában csak azt akarja kifejezni, hogy ha lénynek nevezünk valamit, akkor azt azért tesszük, mert valóságosan jelen van, az igazság pedig ehhez mérten egy új nézőpontot ad: a lényének az értelemhez való viszonyát fejezi ki. Azért lehet igaz valami, mert az felfogható az értelem számára.

Ha tehát a lény fogalma mindenről állítható, ami valamilyen módon létezik, egzisztenciával rendelkezik, úgy azt is fenn kell tartanunk, hogy az a lény egyben a maga módján igaz is, hiszen megismerhető az értelem számára.

Az igazság ontológiai és logikai fogalma

Az igazság transzcendenciájából kiindulva, a lény és igaz fogalom felcserélhetőségének metafizikai alapjait ismerve most már megfogalmazhatjuk az ún. ontológiai igazságfogalmat, és rámutathatunk, hogy miben különbözik ettől a logikai igazságfogalom.

Az ontológiai igazság a dolgok belső, létbeli igazságát jelenti. Azt fejezi ki, hogy minden lény olyan módon létezik, hogy az értelmesen megragadható, önmagában érthető (azaz igaz), mivel egy belső renddel bír.

Itt persze felmerül a kérdés, hogy kihez vagy mihez képest igaz ontológiai értelemben a dolog? A tomista válasz szerint elsősorban a dolgokat létrehozó és fenntartó Első Okhoz, a lények váltázásának végső alapját biztosító Változatlan Változatóhoz, az isteni értelemhez képest. A lények azért érthetőek, mert Isten értelmesen gondolta el azokat, és ennek megfelelően is lett teremtő aktusuk.

Minden lény tehát annyiban igaz az ontológiai igazság szintjén, amennyiben az megfelel az isteni értelemnek, amelyből ered.

Egy hasznos, közérthető hasonlattal szemléltetve e gondolatmenetet, gondoljunk egy házra és annak az építészére. Az építkezés után a ház akkor felel meg igazán a tervrajznak (bár ez esetben kissé érdekesen hangzik, de a ház akkor lenne igaz), ha az úgy valósul meg, ahogyan az építész elgondolta. A megvalósult dolog (ház) megfelel az értelmes tervnek (tervrajz). A tomizmus szerint a világ minden teremtménye így viszonyul Istenhez: Istenben, mint végső okban, megtalálható a lények végső, értelmes valóságalapja. Az ontológiai igazság a dolgok mibenléte, úgy, ahogy az az Isten „tervrajzán” szerepel.⁴ Ezért mondjuk azt, hogy minden lény érthető, mert magában hordozza azt a belső rendezettséget, amely a lényegüket alkotja, és amely az értelmes Teremtő alkotása. Azért érthető, mert Isten elgondolta őket. A lények végső soron tehát azért igazak ontológiailag, mert megismerhetőek és érthetőek.

Ha a lény és igaz felcserélhető fogalmak, akkor ez ebben a kontextusban ez azt jelenti, hogy a lény egzisztenciája és a lény megismerhetősége, azaz igazsága kéz a kézben jár. Mindez pedig megalapozza azt a logikai igazságfogalmat, amire írásunk elején János akarva-akaratlanul is ráhibázott, amikor a hóesés ítéletét a hóesés valóságával kapcsolta össze. Míg az ontológiai igazság esetében a dolog az, amely az isteni értelemhez igazodik, addig a logikai igazság szempontjából vizsgálva a dolgot az emberi értelem az, amely a valósághoz, magához a dologhoz igazodik.

A lény ontológiailag igaz, mert okságilag Isten az, aki teremtő aktusként e lény léte és lényege mögött áll, míg logikailag igaz, mert mi emberek képesek vagyunk arra, hogy lényegét értelmünkkel megismerjük, megértsük és ítéleteink alanyává tegyük. Az isteni értelem az oka a dolognak, a dolog pedig oka a mi igaz tudásunknak.

Folytatása elérhető itt.

Johannes

---

1. Akárcsak a műsorba betelefonálók, valószínűleg a legtöbben összetévesztenék „a létezik-e objektív igazság?” és a „mi az, ami igazzá teszi kijelentéseinket?” kérdések köré épült bölcseleti dilemmákat. Az igazság létezése és az igazság természete pedig bár nyilvánvalóan összefüggő, de tárgyalását tekintve két különálló filozófiai probléma. Ezek összekeveredése vagy csak az igazság létezésének dimenziójára történő összpontosítás így azt eredményezi, hogy gyakran elfeledkezünk a nyelvi állításaink igazságfeltételeinek természetére vonatkozó kérdés fontosságáról, és akár a mindennapi életünk, akár egy komolyabb filozófiai polémia kapcsán betöltött jelentős szerepéről. ↩︎
2. Ahogy a filozófiában lenni szokott, a bölcselők szeretnek egyszerű gondolatokat bonyolultnak tűnő terminológiai keretbe ágyazni, és mindezt egy ennél is sejtelmesebb gondolati ívre, érvrendszerre felfűzni. Nem kell megijedni, az igazság transzcendenciája és konvertibilitása valójában egy egyszerű és ösztönösen belátható metafizikai alapállást jelent. ↩︎
3. Ilyen fogalom már maga a lény (ens) is. Minden, ami létezik, a saját létmódja szerint egzisztál. Lételméleti értelemben ezek a lények egy hierarchiát alkotnak (vö.: egy élőlény a létezés magasabb fokával bír, mint egy élettelen kődarab), redukálhatatlanul különböznek egymástól, de mégis mindegyikről állítható, hogy van, létezik, és érvényes rá a lény fogalma. Én is vagyok, a klaviatúra is, amin ezt az értekezést írom, és az olvasó szemüvege is, amin keresztül olvassa ezt a mondat. ↩︎
4. Itt még nem a mondatainkról, ítéleteinkről van szó, hanem magukról a dolgokról, függetlenül tőlünk, a megismerőktől. A szóban forgó dolog annyiban igaz, amennyiben az isteni értelem hordozza tervezete alapjait, és megvalósítja ezt az isteni elgondolást, és a dolog megfelel a saját természetének. ↩︎