Még az ateisták is jobban tisztelik Szent Tamást, mint a posztzsinati egyház

Miközben fiatal ateista filozófusok Aquinói Szent Tamást nevezik meg a kereszténység legerősebb gondolkodójaként, míg az Egyházon belül az emlúlt évtizedekben azt halljuk róla, hogy „meghaladott”. A teológiai képzéseken sok tanár becsmérlően beszél a skolasztikáról, mintha az értelem rendje ma már kínos teher volna. Így történhet meg az az abszurd fordulat, hogy Szent Tamást jobban tisztelik az ateisták, mint a posztzsinati teológia.

Gyakran szoktam angol nyelvű filozófiai műsorokat hallgatni, hogy fejlesszem a szakmai nyelvtudásom, ám közben felfigyeltem egy érdekes jelenségre is. A fiatal, többnyire ateista vagy agnosztikus filozófusok – akik Oxford, Cambridge és más neves egyetemek környékéről szólalnak meg ismeretterjesztő csatornákon – rendszeresen és komolyan foglalkoznak Aquinói Szent Tamással.

Amikor Istenről, a kereszténység igazságigényéről vagy az istenérvek súlyáról beszélnek, kivétel nélkül őt nevezik meg mint a „legerősebb ellenfelet”. Mint azt a gondolkodót, akit nem lehet egyszerűen félresöpörni.

És miközben a hitetlen filozófiai közeg vitapartnert lát Szent Tamásban, addig az Egyházon belül gyakran gúny tárgya lett az, akit évszázadokon át az Angyali Doktornak neveztek. A posztzsinati Egyházon belül Szent Tamás sokszor legfeljebb történelmi hivatkozás maradt. Egy név a jegyzetben. Egy kötelező, de gyorsan átlapozott fejezet a szemináriumban. Egy festmény a könyvtár előtt, amely előtt már senki nem áll meg.

A teológiai karokon és képzéseken ma sokszor becsmérlő hangon beszélnek a skolasztikáról: „elavult rendszer”, „merev kategóriák”, „élettelen fogalmi gépezet”. Aquinói Szent Tamást meghaladottnak, korszerűtlennek, a modern ember számára használhatatlannak titulálják.

Így jött létre az a groteszk helyzet, hogy a skolasztikát – amelynek célja a hit értelmes kifejtése volt – az Egyházon belül sokszor gyanakvással kezelik, míg az Egyházon kívül komolyan veszik.

Az ateista gondolkodók nem azért fordulnak Tamáshoz, mert tisztelni akarják, hanem mert kénytelenek ezt tenni.

Mert ha a kereszténységet komolyan akarják cáfolni, akkor annak legerősebb formáját kell megtámadniuk. És ezt a legerősebb formát nem a modern valláspszichológia, nem a vallásszociológia, hanem Aquinói Szent Tamás metafizikája adja meg.

Mindez fájdalmas tükröt tart a posztzsinati Egyház elé. Mert miközben a világ újra felfedezi a tomista gondolkodás intellektuális erejét, a posztzsinati egyház sokszor éppen ott hallgat róla, ahol a leginkább kellene róla beszélni: a szemináriumokban, a teológiai fakultásokon, a hitvédelem helyszínein. A skolasztikát merevnek nevezik, holott éppen az volt a feladata, hogy rendet vigyen a gondolkodásba. Meghaladottnak mondják, holott kérdései – mi a lét, mi az igazság, mi az ok, mi a jó – nem évülnek el.

A fiatal ateista filozófusok közben – akaratlanul is – tanúságot tesznek Szent Tamás mellett. Nem mint szent mellett, hanem mint gondolkodó mellett. Elismerik, hogy érvei nem gyermekmesék, hanem komoly metafizikai struktúrák. Elismerik, hogy Tamás rendszere belsőleg koherens, és hogy az istenkérdésről szóló vita nem kezdődhet el nélküle.

És itt válik a helyzet igazán tragikussá: ma gyakran az Egyházon kívül hangzik el az, amit az Egyháznak kellene hirdetnie – hogy a hit nem menekülés az értelem elől, hanem annak beteljesedése. Aquinói Szent Tamás éppen azt tanította, hogy az ész nem ellensége a kinyilatkoztatásnak, hanem előkészítője és szolgálója.

Ha az ateista világ Tamást tartja a legnagyobb ellenfélnek, akkor nekünk Tamást kellene választanunk mesterünknek.

A kérdés tehát nem az, hogy a fiatal ateisták miért foglalkoznak Aquinói Szent Tamással. A kérdés az, hogy miért kell ma sokszor az Egyházon kívülről hallanunk Szent Tamás nevét tisztelettel kiejtve, miközben az Egyházon belül a „meghaladott” és „merev” jelzőkkel illetik. Ez nem Tamás kudarca. Ez a posztzsinati egyházé.

És amíg az Egyház nem talál vissza saját legnagyobb tanítójához, addig nem csodálkozhatunk azon sem, hogy egyre hiteltelenebbé válik az intellektuális térben.

Johannes