A lelki élet igazi arany középútja

A vallásosság esetében nem egyszer azt tapasztalhatjuk, hogy csak bizonyos túlzásokat ostoroznak, míg a velük ellentétes hiányosságokat nem, s így sokszor az utóbbiak tűnnek fel egészségesként. Így egyes beteges jelenségek tárgyalása ahelyett, hogy segítene, más lelki bajok táptalajává válik. Emellett Garrigou-Lagrange figyelmeztet: „Összekeverik az arany középutat a középszerűséggel, ami nem pont a két szélsőséges rossz között található, hanem félúton a jó és rossz között.” Cikkünkben idézzük a kiemelkedő teológus vonatkozó bekezdéseit.

Az elmúlt évtizedekben rengetegszer hallhattunk arról, hogy milyen veszélyt jelentenek a hívekre a helytelen istenképek, a túlzó aggályosság, az erkölcsi szabályok farizeusi felfogása és a vallás bizonyos szempontjainak egyoldalú kihangsúlyozása. Kissé megnevettető, amikor a kilencszázhuszonnyolc-ezredik ember áll elő ezekkel az unalomig ismételt témákkal, hogy felhívja rájuk a figyelmet, mert szerinte eddig még nem beszéltünk eleget róluk.

Természetesen nem tagadjuk az említett torzulások veszélyét, és azt sem, hogy szükséges szót ejteni róluk. Mindazonáltal az a benyomásunk, hogy amikor egyesek hosszas leírásokat adnak azokról az emberekről, akiknek vallásosságát betegnek ítélik, inkább csak saját rejtett frusztrációjuk mutatkozik meg azok iránt, akik bizonyos szavaikkal, tetteikkel, vagy akár egész életükkel arra emlékeztetik őket, hogy hitünk nem egy szellemi önkielégítés, hogy istenkapcsolatunk szabályait nem mi határozzuk meg önkényesen, és hogy az erények gyakorlásában folyamatosan fejlődnünk kellene.

Úgy tűnik, hogy sokaknál a torz vallási jelenségekről való beszéd csak egyfajta védekező mechanizmus szerepét tölti be.

De mi az oka ennek a benyomásunknak? A hagyományos erkölcstan szerint az erény helyes ösvényéről, az arany középútról kétféleképpen térhetünk le: túlzások vagy hiányosságok által. Azonban a vallásosság esetében nem egyszer azt tapasztalhatjuk, hogy csak bizonyos túlzásokat ostoroznak, míg a velük ellentétes hiányosságokat nem, s így sokszor az utóbbiak tűnnek fel egészségesként. Így egyes beteges jelenségek tárgyalása ahelyett, hogy segítene, más lelki bajok táptalajává válik. Ezt az egyoldalúságot szeretnénk kissé ellensúlyozni és az igazi arany középút mivoltát megvilágítani a múlt század egyik legnagyobb lelki írójának, Reginald Garrigou-Lagrangenak néhány szavával: 

„Ezek az erkölcsi erények az arany középutat jelentik két szélsőség, azaz egyrészről a túlzás, másrészről a hiány között. Így például az erősség erénye arra hajlamosít bennünket, hogy megtartsuk az arany középutat a félénkség és a vakmerőség között, melyek közül az előbbi észszerű indíték nélkül menekül a veszély elől, az utóbbi pedig arra vezet, hogy elégséges ok nélkül betörjük a fejünket.

Azonban ez az arany középút félreérthető. Az epikureusok és a lagymatagok nem az erény iránti szeretetből akarják megtartani, hanem kényelmük érdekében, vagyis hogy elmeneküljenek az ellentétes víciumok kellemetlenségei elől. Összekeverik az arany középutat a középszerűséggel, ami nem pont a két szélsőséges rossz között található, hanem félúton a jó és rossz között. A középszerűség vagy langyosság menekül a nagyobb jó elől, mintha az egy elkerülendő szélsőség lenne.

Lustaságát a következő alapelv alá rejti: „A jónak ellensége olykor a legjobb;” és végül eljut oda, hogy ezt mondja: „A legjobb gyakran, sőt talán mindig ellensége a jónak.” Így végtére is felcseréli a jót a középszerűvel.

Az igazi erény valódi arany középútja nemcsak egy középút a két ellentétes vícium között, hanem egy hegyorom is. Csúcspontként emelkedik a két ellentétes deviáció fölé, így az erősség felsőbbrendű a félénkségnél és a vakmerőségnél, az igazi okosság az oktalanságnál és a körmönfontságnál, az erőslelkűség a kishitűségnél és a hiábavaló s becsvágyó önteltségnél, a bőkezűség a fösvénységnél vagy fukarságnál és a tékozlásnál, az igazi vallásosság az istentelenségnél és a babonásságnál. Ezenfelül ez az arany középút, ami egyben hegyorom is, emelkedése közben egyre kevésbé lesz hajlamos letérni jobbra vagy balra, arányosan az erény növekedésével.”

Hrabanus