Krisztus Király ünnepe: miért van máskor a hagyományos és az új rítusban?

Amikor XI. Piusz 1925-ben elrendelte Krisztus Király ünnepét, szándéka az volt, hogy minden évben október utolsó vasárnapján, közvetlenül mindenszentek ünnepe előtt kapjon helyet a naptárban. Azonban a zsinat nyomán megújított liturgikus naptárban advent első vasárnapját megelőző vasárnapon kapott helyett ez az ünnep. Az alábbi cikk azt járja körül, hogy valójában miért kifejezőbb, és miért helyesebb teológiailag XI. Piusz pápa eredeti elgondolása.

Miért október utolsó vasárnapja? 

„Azonfelül október utolsó vasárnapja minden más napnál azért is alkalmasabbnak mutatkozott, mert vele az egyházi év úgyszólván bezárul, s így az egyházi év folyamán megünnepelt titkok az Úr Jézus életéből a Krisztus Király ünnepével nyernek hatásos befejezést. S mielőtt a mindenszentek dicsőségét ünnepeljük, annak dicsőségét hirdetjük és magasztaljuk, aki szentjeiben és választottaiban üli diadalát.” – Quas Primas

1. A liturgikus év felépítése az ember földi zarándoklásának is megjelenítője. Halottak napja és mindenszentek az eljövendő túlvilági létet jeleníti meg, és ezért nem mindegy, hogy Krisztus már előtte is király, vagy csak utána. A hagyományos liturgikus naptár az evilági létben zarándokló ember elé állítja Krisztus Királyt, kifejezve, hogy az Ő országa bár nem evilágból való, de nem is csak ott létezik. Az evilági lét során is minden államhatalomnak, minden egyénnek ugyanúgy alá kell rendelődnie Krisztus királyságának, és annak építésére kell törekednie.

2. Krisztus királyságának tanúságtevői a szentek. Illendő és logikus tehát, hogy mielőtt azoknak a diadalát ünnepelné az Egyház, akik már „a jó harcot megharcolták”, emlékeztessen Arra is, aki ennek a diadalnak a szerzője, és akinek zászlaja alatt vonultak harcba. A szentek példája és mindenszentek ünnepének közelsége azonban nem csupán ebből a szempontból fontos. Ők ugyanis Krisztus földi működésének maradandó gyümölcsei, akik minden idők folyamán az első apostoloktól kezdve egészen a végső időkig folytatják az Ő királyságának építését és láthatóvá tételét itt a földön, minden nemzetben, társadalomban és politikai közegben.

Ez az ünnep tehát, annak eredeti értelmezése szerint elsősorban Krisztusnak mint királynak a jogairól, illetve a mai és minden korokra és az egész teremtett világra kiterjedő uralmáról szól.

3. Az ünnep a protestáns teológia és társadalomfelfogás elutasítása is. Ugyan XI. Piusz pápa ténylegesen nem említi meg az enciklikában, mégis egy fontos „adaléka” Krisztus Király ünnepének, hogy a protestánsok ugyanezen vasárnapot évszázadokon át a reformáció ünnepeként ülték meg. Ez az ünnep tehát egy fontos katolikus hitvallássá válik, azáltal, hogy tanúskodik mindamellett, amit a protestantizmus ilyenformán elutasít: a szentek közösségét, Krisztus Királyságát, és általa pedig Egyházának a világ feletti tekintélyét.

A posztzsinati reform: Krisztus száműzése a társadalomból és ökumenizmus

Az ünnep advent előtti utolsó vasárnapra való áthelyezésével nemcsak egy konkrét időpontbeli, hanem értelmezésbeli változás is történt. Az új értelmezés sokkal inkább az eljövendő és a végső dolgokra irányítja az ember figyelmét.

Ez Krisztus Királyságát egy evilági léten kívülállóként ábrázolja, olyanként, amihez az evilági hívőnek nincs sok köze, így nagyon törődnie se kell vele.

Jól látható tehát, hogy a zsinat utáni értelmezés sokkal inkább elhanyagolja és háttérbe szorítja mindazt, ami XI. Piusz pápa eredeti szándékával egyezett, és csupán az eljövendőre fókuszál, ahelyett, hogy Krisztusnak itt és most gyakorolt jogait és azzal együtt az emberek és népek kötelességeit hangoztatná. Ugyanis, ahogyan a Quas Primas fogalmaz: „Tehát a mi Megváltónk királysága az összes embereket magában foglalja. Örömmel tesszük magunkévá felejthetetlen emlékű elődünk, XIII. Leó pápa idevonatkozó szavait: »Krisztus országa nemcsak a katolikus nemzetekre és azokra terjed ki, akik a szent keresztség fölvételével jogilag az Egyházhoz tartoznak, hanem felöleli mindazokat is, akik nem keresztények – bár a tévedés eltéríti vagy a visszavonás elválasztja őket a szeretet közösségétől –: úgyhogy Jézus Krisztus hatalma alatt áll az egész emberi nem«.”

Vagyis Krisztus királyságának az egyetemessége alapján egyrészről azt minden államfőnek, minden népnek kötelessége lenne elfogadnia, másfelől pedig ez foglalja magában az Egyház küldetését is arra, hogy minden népet az Úr tanítványává tegyen. Ez pedig ellenkezik a II. Vatikáni Zsinat Nostra aetate és Dignitatis humanae dokumentumaival, melyek a szekuláris pluralizmus indifferentizmusát hirdetik.

Ennek a hangsúlyeltolódásnak (így pedig közvetlenül az ünnep áthelyezésének) az oka és célja nagyon is világos: Krisztus társadalmi királyságának háttérbe szorítása és gyengítése. Egy szekuláris világban ugyanis sokkal könnyebb azt elfogadni, hogy ez a királyság egyszer a távoli jövőben elérkezhet, mintsem annak alárendelnie magát minden embernek. Egyszerűbb, hiszen így nem kell szigorúan az isteni parancsokhoz igazítani sem az állam törvényeit, sem az embereknek a maguk egyéni lelkiismeretét, sőt az Egyháznak sem kell szigorú módon ragaszkodni saját küldetéséhez, hogy minden népet megtérítsen.

A liturgikus változtatások

Az értelmezésbeli változtatás tetten érhető a liturgikus szövegek reformjában is. A módosított szövegekből kivágták azokat a részeket, amelyek Krisztusnak az államok és uralkodók fölötti hatalmát hangsúlyozták. Jó példa erre az ünnep első vesperásának himnusza, melyből a 6. és 7. versszakot kivágták.

Fontos, hogy az Egyház válságának idején ehhez a szilárd alaphoz, Krisztus igaz királyságához ragaszkodjunk, amihez hozzátartozik annak helyes(ebb) ünneplése is, mert ez az alap; egész életünknek a Király uralma alá vetése az üdvösségnek záloga, amihez való ragaszkodás által az Egyház maga is a helyes úton jár, és ami segíti a válságból és az eltévelyedésből való kilábalásban.

Ludovicus