„Eretnekek pörölye” – Bellarmin Szent Róbert méltatása

A hagyományos naptár szerint ma ünnepeli az Egyház Bellarmin Szent Róbertet, akit XI. Piusz avatott boldoggá, szentté, majd iktatott az egyháztanítók sorába. Alább az utóbbi kapcsán tett pápai megnyilatkozás fordítását közöljük.

Bellarmin Szent Róbert, a Római Egyház bíborosa a Jézus Társaságából az Egyetemes Egyház tanítójává nyílváníttatik

A legbölcsebb gondviselő Isten, Krisztus Egyházának kezdeteitől egészen a közelebbi időkig szüntelenül olyan, tanításban és szentségben kiváló férfiakat támasztott, akik a katolikus hit igazságait megvédelmezzék és megvilágítsák, valamint az eretnekek által a keresztényeknek ugyanezen igazságokon ejtett károkat megfelelő módon helyrehozzák.

Ezek között kétségkívül számontartandó Bellarmin Szent Róbert, a Római Egyház bíborosa, a Jézus Társaságából, akit már legszentebb halálának napjaitól fogva így neveztek: „kiváló férfiú, jeles teológus, a katolikus hit erőteljes védelmezője, az eretnekek pörölye”; ugyanőt pedig „annyira jámbornak, bölcsnek és alázatosnak, mint amennyire a szegények iránt bőkezűnek” hirdették.

[…] Maga a szent valóban a katolikus püspöki rendnek, a bíboros atyák testületének, végül pedig magának a Jézus Társaságának is ragyogó dicsősége, amely ilyen nagy férfiút adott az Egyháznak és tanítványát a legnagyobb gondossággal nevelte. Mert amikor Szent Robert belépett ebbe a gyümölcsöző Társaságba, olyannyira fel volt ékesítve az igaz jezsuita sajátos erényeivel, hogy rendtársainak ékességének és díszének, sőt ösztönzésének és mintaképének látszott.

Ugyanebben a rendben szinte minden fokozatot végigjárt és betöltött: volt a római kollégium növendéke, azután novícius, skolasztikus, szerzetes, tanár, szent szónok, professzor, lelki vezető, rektor és tartományfőnök.

Mindezeket a tisztségeket úgy viselte, hogy állandóan példaként lehetett őt felhozni; ugyanígy az Egyházban rá bízott feladatokat is oly módon látta el, hogy mindenben a legkiválóbbnak mutatkozott: mint tudós férfiú, mint író mint teológus és tanácsadó a római kongregációknál, mint a pápai követségek munkatársa, mint püspök, végül pedig mint a Szent Római Egyház bíborosa: lelki és szellemi épségével és erejével, erkölcseinek szentségével, valamint hivatása legmélyebb ismeretével mutatkozott ékesnek.

Már életében nagy dicséretet kapott elődünktől, VIII. Kelemen pápától, aki őt – „akarata ellenére és hiába tiltakozva” – a Római Egyház bíborosai közé akarta iktatni, mivel abban az időben „tudomány tekintetében Isten Egyházának nem volt hozzá foghatója”.

E rendkívüli tudomány bőséges gyümölcseit Szent Robert egész életén át, egészen öregkoráig termette. Ifjúként elkészítette a héber nyelv alapjait tárgyaló művét, továbbá igen nagy tudással megírta az Egyházi írókról szóló könyvét is, jóllehet az később jelent meg. Ezután és egész életútján rendkívüli buzgalommal munkálkodott a Szentírás művelésén, olyannyira, hogy mind a Hetvenes fordításának, mind a latin Vulgata kiadásának előkészítésében – erre a pápák hívták meg – kifinomult és szorgalmas munkát végzett.

A szent tanítói hivatal minden részét állhatatosan gyakorolta egészen haláláig; ezt pedig igen bőségesen teljesítette azokban a levelezésekben is, amelyekből a világ csaknem minden részére küldött leveleinek még ma is nagy száma fennmaradt.

Nagy odaadással nyújtotta segítségét az apostoli kongregációknak, és a legsúlyosabb ügyek tárgyalásában – még a Keleti Egyház ügyeiben is – ragyogó tanúságát adta tudományának és bölcsességének. Ezt még bőségesebben igazolják azok az iratok, amelyek közül sok ugyan kiadatlanul rejtőzik a kongregációk levéltárainak polcain.

Ezek a vélemények – ahogyan nevezik őket – „a hitre, a szent szertartásokra, a Szentírás értelmezésére és más hasonló vitás kérdésekre vonatkoznak”, amelyekben Szent Róbert szüntelenül tevékenykedett.

„A legnemesebb és kétségtelenül legnagyobb művet” azonban a Viták a keresztény hit vitás kérdéseiről az eretnekek ellen (Disputationes de controversiis christianae fidei adversus haereticos) alkotják, amelyeket először három, majd négy kötetben adott ki 1586 és 1593 között a Jézus Társasága generális elöljárójának parancsára.

E műveket Szent Bellarmin hosszú tanulmányi és tanári működése során bizonyos módon előkészítette, mivel korábban a leuveni jezsuita kollégiumban – az egyetem számos hallgatójának jelenlétében is – hat éven át előadásokat tartott Aquinói Szent Tamás Summájáról 1570-től kezdve.

Majd 1576 után, amikor a „vitás kérdések tanszékét” a Római Kollégiumban újból felállították, e tisztséget ebben a szent városban gyakorolta elöljárói megbízásából, hogy a katolikus dogmákat megvédje azokkal a tévedésekkel szemben, amelyek Európa sok nemzetében terjedtek.

Ez a nagy bellarmini mű különösen kiválóan cáfolta azokat az új támadásokat, amelyeket nem sokkal korábban a magdeburgiak úgynevezett Centuriáikban indítottak, amelyekben főként történeti érvekkel, valamint az atyák és a régiek írásainak tanúságait tetszetős módon felhasználva megkísérelték lerombolni a Római Egyházat.

Ezért Szent Robert, saját korának szükségleteit bölcsen felismerve, teljes szívéből elhatározta, hogy megtartja Ignác szabályát: „A szent tudományt a legnagyobbra kell becsülni, mind azt, amelyet pozitívnak neveznek, mind pedig azt, amelyet skolasztikusnak.”

Alapító atyja, Ignác törvényadó szabályát Bellarmin valóban állandóan követte, különösen akkor, amikor a hit vitás kérdéseiről vitázott minden eretnek ellen. Olyannyira, hogy joggal tekinthető – főként a hitviták területén – a pozitívnak nevezett és a skolasztikus teológia szerencsés egyesítése vezető alakjának és ragyogó példájának.

E cél eléréséhez pedig nem hiányoztak belőle a megfelelő lelki és szellemi adottságok. Már ifjúkorától kezdve rendkívül éleselméjűnek mutatkozott, tanulmányok iránt különleges lelkesedéssel bírt, és oly gyors felfogással, valamint oly hatalmas emlékezőtehetséggel rendelkezett, hogy amit egyszer akár olvasott, akár hallott, azt azonnal megragadta és a legszilárdabban megőrizte.

Ehhez járult még, hogy maga a szent természeténél fogva könnyed és világos beszédű volt, könyveit is így írta; kerülte a fölösleges részleteket és korának irodalmi cicomáit – noha kiváló humanista műveltségben részesült, és ifjúságában zenében, költészetben és mindenféle humán tudományban jártas volt -, mégis áttetszően világos és egyszerű stílust használt.

Végül sokoldalú tehetsége egyaránt alkalmassá tette a magasrendű skolasztikus elmélkedésre és a történeti-filológiai kutatásra, amelyre különösen nagy szükség volt abban a korban, amikor a reformátorok egyre merészebben állították, hogy fő érveiket a pozitív teológia területéről merítik.

Semmi csodálkoznivaló tehát nincs abban, hogy Bellarmin Vitái a keresztény hit vitás kérdéseiről (Disputationes de controversiis Christianae Fidei) azonnal, amint a Gregorián Egyetemen, ebben a szent városban tanítani kezdték őket, messze felülmúlták a hozzájuk fűzött legnagyobb várakozásokat.

Nyomtatásban megjelenve pedig újra és újra kiadták őket, mivel mindenütt állandóan keresték és nagyra becsülték; szerzőjüket pedig mint a hitviták mesterét nemcsak saját korában, hanem egészen a mi időnkig is igen sok katolikus teológus tartotta számon.

Az említett híres Disputationes-en kívül – amelyek szinte az egész teológiai tárgykört hatalmas terjedelemben felölelik, és kiváló módon vezetik vissza ugyanazt a tanítást a Hiszekegy kilencedik és tizedik hitágazatára: az egy, szent Egyházra, a szentek közösségére és a bűnök bocsánatára – sok más művet is írt, különböző terjedelemben, amint a tárgy megkívánta; továbbá igen sok fáradságot vállalt a hit előmozdításáért és az Egyház jogainak védelméért.

Szent Robert különleges dicsősége pedig az, hogy a Legfőbb Pápának isteni rendelésből adott jogokat és kiváltságokat – még azokat is, amelyeket akkoriban az Egyház minden fia még nem ismert el, mint például a pápa ex cathedra tanító tévedhetetlenségét is – rendíthetetlenül bizonyította és a legnagyobb tudással védelmezte az ellenfelekkel szemben.

Ezért egészen a mi korunkig úgy tekintettek rá mint a római pápa tekintélyének védelmezőjére, hogy még az I. Vatikáni Zsinat atyái is a legnagyobb mértékben használták írásait és tanításait.

Nem szabad hallgatással mellőzni szentbeszédeit és kateketikai műveit sem, különösen azt a Katekizmust, „amelyet az évszázadok gyakorlata és az Egyház számos püspökének és tanítójának ítélete igazolt.”

Ebben a Katekizmusban – amely VIII. Kelemen pápa parancsára készült – a kiváló szent teológus a keresztény nép, különösen pedig a gyermekek használatára a katolikus igazságot világos stílusban, oly tisztán, pontosan és rendezett módon fejtette ki, hogy csaknem három évszázadon át Európa és a világ számos vidékén a keresztény tanítás igen gyümölcsöző táplálékát nyújtotta a hívő népnek.

A Zsoltárok könyvének magyarázatában pedig a tudományt egyesítette a jámborsággal. Végül széles körben ünnepelt aszketikus írásaival Szent Robert kétségtelenül igen sokak biztos vezetőjévé vált a keresztény tökéletesség csúcsára.

Akár unokaöccsét, a teanói püspököt oktatta az apostoli és egyházi életre vonatkozó intelmekkel, akár rendtársait lelkesítette minden erényre a Belső buzdításokkal, akár a jó kormányzás szabályait adta át a keresztény fejedelmeknek és azt, ami hivataluk sajátos kötelessége, akár végül a keresztény hívek jámborságát és áhítatát ébresztette azokkal a rövid, de tartalmas kis műveivel, amelyeket a Szentírásból, a szentatyák és teológusok tanításaiból, valamint az Egyház történetéből és a szentek cselekedeteiből merített – mindenütt azt látjuk, hogy Szent Robert az aszketikus tanítói hivatást gondos buzgalommal és hatékonyan gyakorolta.

Azok a kiváló szellemi emlékek tehát, amelyeket hátrahagyott, könnyen megmutatják, hogy alig volt olyan egyházi tudományág, amelyet a szent ne művelt volna gyümölcsözően.

Mint a gyertyatartóra helyezett mécses, hogy világítson mindazoknak, akik az Egyházban vannak, szóval és tettel megvilágosította a katolikusokat és azokat is, akik az Egyház egységétől eltávolodtak.

Mint csillag az égbolton, „tudományának széles és magasztos sugaraival, kiváló szellemének és ragyogó világosságának fényével” feltárta az igazságot – azt az igazságot, amelyet mindennél jobban szeretett – minden jóakaratú ember előtt.

Nemcsak saját korának, hanem az utókor elsőrangú hitvédőjének is bizonyult azzal az erőteljes védelemmel, amelyet a katolikus dogmák mellett vállalt, és így emlékezetébe és csodálatába ajánlotta magát mindazoknak, akik Krisztus Egyházát igaz szeretettel követik.

Ezért Bellarmin egészen a mi korunkig akkora tekintéllyel bírt minden kiváló férfiú és különösen az egyházi írók között, hogy már régóta az Egyház tanítójának tekintették és tisztelettel így is emlegették.

E tekintetben elegendő számunkra megemlíteni azokat a szent férfiakat, akiket kiváló tudományuk és hősies szentségük miatt már az egyetemes Egyház tanítóivá nyilvánítottak; különösen beszélünk itt Canisius Szent Péterről, Szalézi Szent Ferencről és Liguori Szent Alfonz Máriáról.

De más szentek, boldogok, tiszteletreméltók és Isten szolgái is voltak, akiknek Bellarmin tanítása és tudománya iránti különleges nagyrabecsülése bizonyos dokumentumokkal igazolható.

Semmi csodálkoznivaló tehát nincs abban, hogy igen sokakat lángoló vágy tölt el, hogy Szent Róbertet valóban az egyetemes Egyház tanítójaként üdvözölhessék. És ezt nemcsak azok kívánják és kérik, akik vele azonos életformát követnek a Jézus Társaságában – amely mindenütt oly kiváló érdemeket szerzett a katolikus ügy előmozdításában és védelmében -, hanem az egyházi hierarchia minden fokáról a legkiválóbb férfiak is.

[…] Oly sok és oly nagy támogató kérésének örömmel és készségesen helyt adva, jelen levelünk erejénél fogva, biztos tudással, érett megfontolás után, apostoli hatalmunk teljességéből Bellarmin Szent Róbert püspök-hitvallót az egyetemes Egyház tanítójává tesszük és nyilvánítjuk.

Ezért elrendeljük, hogy a mise és a zsolozsma, amely ugyanazon szent ünnepére minden év május 13. napjára kisebb kettős rítusban¹ van kijelölve, mostantól kezdve tekintélyünknél fogva az egész Egyházra kiterjesztessék. […]

XI. Piusz apostoli levele, 1931. szeptember 17.
Providentissimus Deus (Sanctus Robertus Bellarmino,
Romanae Ecclesiae Cardinalis e Societate Iesu, universalis Ecclesiae Doctor renuntiatur)
Acta Apostolicae Sedis 23 (1931), 433–438.

1. Duplex minor – az ünnepek hagyományos római liturgiában használt egyik kategóriája ↩︎