A probléma nem itt kezdődik – válasz Németh László megszólalására

Sorban állnak a progresszív klerikusok, hogy megnyilatkozhassanak a választások kapcsán. Ezúttal Németh László belgrádi érsek jelentetett meg írást a Szemléleken, amely nagyon jól bemutatja, hogy miféle fókusztévesztésben él a posztzsinati (felső)klérus.

„Ha 16 éven át nem születik érdemi megszólalás a társadalmi igazságtalanságokról, a közbeszéd eldurvulásáról, a gyűlöletkeltés intézményesüléséről, a korrupció grasszálásáról, emberek rendszerszintű megbélyegzéséről, kiközösítéséről, a velük szembeni gyűlöletkeltésről, akkor ez már nem erény, hanem súlyos mulasztás.”

Németh László azt állítja, hogy az Egyháznak markánsabban kellett volna megszólalnia bizonyos közéleti és morális kérdésekben. Ez az igény önmagában nem idegen a katolikus hagyománytól, sőt, a klasszikus tanítóhivatal pontosan ebben a szerepben értelmezte önmagát, ám nem mint kulturális kommentátor, hanem mint normatív tanító autoritás.

Hiszen vannak ennél fontosabb, és az Egyház küldetésébe jobban illő kérdések, amelyekről a zsinat előtt igenis megnyilatkozott az Egyház, ám Németh László és a hozzá hasonlók pont azon munkálkodnak, hogy ezek az alapelvek és megnyilatkozások végleg eltűnjenek a „nyitott és befogadó” szinodális Egyházból.

Hiszen hol voltak a sorozatos és határozott hangvételű kiállások az abortusz, a homoszexualitás, a feminizmus, a fogamzásgátlás, a társadalom erotizálódása és a polgári házasság ellen? Mikor történt utoljára az Egyház egyedül üdvözítő mivoltának hangsúlyozása?

Ezzel szemben a kortárs katolikus reflexiók – így Török Csaba és Gájer László választás után megjelent írásai is – különböző hangsúlyokkal már egy másik premisszából indulnak ki: az Egyház mint a nyilvános diskurzus egyik szereplője jelenik meg, amelynek feladata a párbeszéd fenntartása és a társadalmi folyamatok kísérése. Ez a fordulat nem csupán stílusbeli változás, hanem teológiai fókuszvesztés.

A kérdés tehát nem az, hogy az Egyház megszólal-e, hanem az, hogy képes-e még különbséget tenni igazság és kulturális trend között.

A mai katolikus közbeszédben – és ezekben az írásokban is – visszatérő fogalmak a szinodalitás, meghallgatás, párbeszéd, inkluzivitás, „ferenci nyitottság”. Ám ezek a kategóriák azt a benyomást keltik, hogy az Egyház elsődleges feladata nem az igazság kimondása, hanem a diskurzus fenntartása. Gájer László Habermas diskurzuselméletére támaszkodik, Török Csaba pedig Congar nyomán a „szimfonikus Egyház” képét hangsúlyozza, ahol a különböző hangok együtt adják ki az egyházi igazság teljességét.

Ezek a modellek azonban közös problémával küzdenek: feltételezik, hogy az Egyház igazsága a kommunikációs folyamat eredménye, nem pedig egy előzetesen adott ontológiai és dogmatikai valóság. Ez az eltolódás döntő, hiszen a klasszikus katolikus igazságfogalom nem diszkurzív: Veritas est adaequatio rei et intellectus – Az igazság a valóság és az értelem megegyezése.

(Az említett katolikus alapigazságról szóló cikksorozatunk az alábbi linken elérhető)

Ha ez a rend felborul, akkor a „szimfónia” nem egység lesz, hanem strukturált relativizmus, ahol az eltérő hangok már nem egy igazságra utalnak, hanem egymást relativizálják.

Ha az történne, amit Németh László, Török Csaba vagy Gájer László különböző hangsúlyokkal leírnak — vagyis az Egyház tudatosan a szinodalitás, a párbeszéd és a diskurzív önértelmezés irányába mozdulna — akkor sem oldódna meg a mélyebb probléma. Sőt, ez a mozgás könnyen véglegesítheti azt az állapotot, amelyet elvileg kritizálni szeretne.

Mert ebben az esetben az Egyház nem a modern világ ellenpontja lesz, hanem annak funkcionális eleme. Egy olyan intézmény, amely: szociális szerepet tölt be, kommunikációs mediációt végez, kulturális jelenlétet biztosít, de nem állít fel saját, nem derivált normativitást. Ez pedig pontosan az a szerep, amelyet a szekularizált modernitás kijelölt a katolicizmus számára: a privát vagy szociális jelentőségű, de nem normatív intézmény státusza.

A hagyományos felfogás ezzel szemben mindig az volt, hogy az Egyház nem a világ egyik diszkurzív szereplője, hanem az igazság hordozója a világban. Ezért az Egyház válsága nem kommunikációs válság, és nem is pusztán jelenléti válság. A válság mélyebb formája az, amikor az Egyház már nem tudja eldönteni, hogy saját megszólalásai a világ diskurzusának részei-e, vagy annak normatív mércéje.

Amíg ez a különbség elmosódik, addig minden „több megszólalás” csak ugyanannak a problémának a kiterjesztése lesz: annak, hogy az Egyház ahelyett, hogy ítélne a világ felett az igazság nevében, a világ által kijelölt koordinátarendszerben próbálja igazolni saját létjogát.

Caietanus