Zsinati felszólalások a koncelebráció ellen

Alább olyan klerikusok okfejtéseit közöljük, akik a II. Vatikáni Zsinat résztvevőiként emelték fel szavukat a koncelebrációval szemben, kifejtve annak teológiailag, lelkipásztorilag és szentségtanilag helytelen voltát.

Az együtt misézésnek a II. Vatikáni Zsinat után bevezetett rituális formája, és annak az Egyház életében napjainkban folytatott gyakorlata nyilvánvalóan ellentétes mind a keleti, mind a nyugati egyház egész hagyományával. Ráadásul ez a gyakorlat nem is nagyon harmonizál azzal a szándékkal és felfogással, amelyet a zsinati atyák többsége a koncelebrációval kapcsolatban vallott. A zsinati atyák elképzelése megfelelt az Egyház állandó gyakorlatának, ahol az Eucharisztia koncelebrálása hierarchikus rend szerint történt, vagyis a bíborosok és püspökök a pápával, a papok pedig a püspökkel. Továbbá a szentmise ünneplésének eredeti formája nem volt szentségi koncelebráció. Ezt a pontot a II. Vatikáni Zsinat alatt Ramón Iglesias Navarri püspök, a spanyolországi Urgell püspöke fejtette ki:

„Urunk, Jézus Krisztus példájára nem lehet hivatkozni, mert Ő a szentmise áldozatát nem koncelebrálással, hanem a szentség egyedüli való celebrálásával vezette be és ünnepelte meg”.¹

A koncelebrációról szóló zsinati vita során a tanítás és a liturgia szempontjából legmegalapozottabb hozzászólások egyike Paul-Pierre Philippe domonkos érseké volt, aki később bíboros és a Keleti Egyházak Kongregációjának prefektusa lett. Érdemes felidéznünk a szavait:

[…] A koncelebráló papok egysége csak az egyes papoknak Krisztussal, a Pappal való egyesülése következtében jön létre, akinek szent személyét a szentmisében képviseli. A pap ugyanis, ahogy XII. Pius pápa mondja a Mediator Dei enciklikában: »A bemutató pap tehát ugyanaz: az Úr Jézus Krisztus, akinek szent személyét képviseli a szentmisét végző szolgája. Képviseli pedig a papszentelés hatalmánál fogva, mely a legfőbb Főpap hatalmában részesítette és felruházta azzal a képességgel, hogy Krisztus erejével és személyében cselekedhessen. Papi tevékenysége tehát mintegy abban áll, hogy nyelvét kölcsönzi és kezét adja oda Krisztusnak«.² Valójában az önmagát szentségi cselekmény által feláldozó és felajánló Krisztus cselekedete kifejezőbben nyilvánul meg az egy pap által celebrált misében, mint a koncelebrált misében, és jobban érzékelhető mind maga a celebráns, mind a hívek számára, akik ebben az egy papban „Krisztus képmását”, a Papot látják.³ A papi lelkiség alapvetően ezen a tanításon alapul; és ezen keresztül táplálkozik a papok eucharisztikus áhítata.

Most azonban, ha sok pap szokás szerint koncelebrál, akkor félő, hogy egyre kevésbé fogják magukat alter Christusnak érezni, és eucharisztikus jámborságuk csökken. Azok a szerzetesek, akik naponta koncelebrálnak, különös módon is belefuthatnak ebbe a veszélybe.

Természetesen elhangzott, hogy az egyéni misézés szabadságát meg kell védeni, de a valóságban az elöljárók és a testvérek ragaszkodása, valamint a külső nehézségek és a szokások ereje akadályozza ezt a szabadságot. Ráadásul a túl gyakori vagy mindennapos koncelebrálás az úgynevezett »magánmise« bizonyos megvetéséhez vezethet. Holott a Trienti Zsinat tanítása szerint minden szentmise valóban közös, mivel azt az Egyház nyilvános papja celebrálja a Krisztus Testéhez tartozó összes hívő számára.⁴

Végül emlékeztetni kell XII. Piusznak a szentmise gyümölcseiről szóló tanítására.⁵ Ebben a kérdésben nemcsak az áhítatos testvéri ünneplés által termett gyümölcsöt kell figyelembe venni, hanem mindenekelőtt a cselekmény természetét, azaz Krisztus szentségi áldozatát.

Valóban, a mise objektív gyümölcse, vagyis az engesztelés és a kiengesztelődés gyümölcse az élőkért és a holtakért, a fő gyümölcs. És mivel ez a gyümölcs nem azonos a koncelebrált misében és a sok pap által celebrált sok szentmisében, így ha a gyakori koncelebráció használata elterjed, bizony félő, hogy a helyes tanítás elhomályosul, és a hívek többé nem fognak arra ügyelni, hogy sok szentmisét mondassanak az élőkért és a megholtakért.

Ezért a gyakorlati megfontolás nem elfogadható indok vagy kritérium a koncelebráció kiterjesztése mellett, hanem csak a papság egységének alkalomszerű megnyilvánulása a püspökkel vagy egyházi elöljáróval való koncelebráción keresztül.⁶

[…]

Enrico Zoffoli atya kiválóan összefoglalta a koncelebráció jelenlegi gyakorlata által okozott problémát. Éles megfigyeléseket tesz e modern ünneplési gyakorlat tanbeli, lelkipásztori és lelki hátrányairól:

„A szentmise szokásos koncelebrálása elősegíti a »szentmise mint bankett« eretnek felfogása felé való elmozdulást, és ahhoz vezet, hogy a szentmisét mint áldozatot szem elől tévesszük; így az oltár átadja helyét az asztalnak; az egyetlen persona Christi tevékenykedő szolga helyébe a sok vendég lép; Krisztus, az áldozat lényegi valósága feloldódik a »megszentelt kenyérben«, amely az Ő jelenlétének puszta jelképévé válik a vendégek között, és az Ő lelki egyesülésévé mindenkivel.

A koncelebráció végzetes módon az egy pap által mondott szentmisék számának csökkenéséhez vezet, ami súlyosan negatív következményekkel jár.

Először is, az Egyház ritkábban egyesül fejével a »dicsőítés, hálaadás, engesztelés és vezeklés áldozatában«, amely minden eucharisztikus ünneplést alkot, és így nem teljesíti a Krisztus által Istennek járó alapvető istentisztelet kötelességét, és következésképpen fejlődési folyamatában megrekedést szenved.

Másodszor, ha a koncelebráció a katolikus papság egységét az istentisztelet sok szolgálattevőben mutatja is meg (ahogyan az bizonyos körülmények között helyénvaló), mindazonáltal az együttlét ténye és a kényszer, hogy mindenkinek alkalmazkodnia kell a többiekhez a gesztusokban, formulákban, hanglejtésben stb., idővel csökkenti a pap személyes, egyedi és pótolhatatlan egységének intenzitását Istennel Krisztusban, belső életének kárára… Ezzel szemben sokan azzal indokolják az együtt misézést, hogy az nem csökkenti a misék számát, ami szerintük megegyezne a koncelebráló papok számával.

Ez azonban hamis, először is azért, mert minden mise lényegében az átlényegülésből áll, amelynek formulája egy és oszthatatlan, még akkor is, ha sokan mondják el. Másodszor, több instrumentális ok nem tudja megsokszorozni a főok munkáját.⁷Vagyis Krisztus minden egyes misében csak egyszer áldozza fel magát szentségi módon. Szent Pál quotiescumque szavának⁸nem lehet más értelme…

Harmadszor, nem a papok és a személyes intenciók száma határozza meg lényegében az áldozati rítust, hanem a konszekráció, amely, ha egyetlen, akkor egy misét alkot. Mármost, mint fentebb említettük, több koncelebráns egy konszekrációt végez. Ezért az általuk koncelebrált mise is egy. A valóságban a mise éppen azáltal, hogy együtt miséznek, szentségi értelemben csak egy lehet. Ha több pap együtt celebrál, az csak azért van, mert egyetlen liturgikus cselekményt akarnak végezni, különben mindenki egyedül misézne. Ebből kifolyólag mindenki tudja, hogy sok étkező sem sokszoroz meg egyetlen étkezést, és – maradva az analógiánál – sok énekes alkot egy kórust stb.

1965. március 7-én az Ecclesiae semper dekrétummal a Szentszék minden kétséget kizáróan kijelentette, hogy amikor egy misét koncelebrálnak, a sok pap ugyanazon egyetlen papság erejénél fogva és a Főpap személyében, egy időben, egy akarattal és egy hangon cselekszik, akkor egyetlen áldozatot mutat be egy időben, egyetlen szentségi aktus által.”⁹

Az idézett szövegek magyarul megjelentek az alábbi kiadványban:
Athanasius Schneider: A katolikus szentmise
– Az istenközpontúság helyreállításának lépései a liturgiában.
Budapest, 2023, Jel Kiadó, 182-187. old.

1. Concilii Vaticani II Synopsis, 610. ↩︎
2. AAS 1947:518; Magyarul: MD, SZIT Budapest, 21. Vö. Szent Tamás, Summa Theol. III. q. XXII. a. 4. és Aranyszájú Szent János, In Joann. Hom. 86, 4 (A ford. megj.) ↩︎
3. Vö. ST III. Q. 83, 1. cikk, ad 3. ↩︎
4. Vö. DH 1747; 1758. (A ford. megj.) ↩︎
5. Vö. AAS 1954:669 ↩︎
6. Concilii Vaticani II Synopsis, 1053. ↩︎
7. A főok (causa principalis) saját erejéből hatékony, az eszközok (causalitas instrumentalis) függőségi viszonyban van a főokkal, hatása attól függ, milyen létfokon áll. A szentmise cselekményében a főok maga Krisztus, a pap csak mint eszközok van jelen. (A ford megj.) ↩︎
8. „Valahányszor” Vö. 1Kor 11, 25-26. (A ford megj.) ↩︎
9. Questa è la Messa. Non altro! Segno, Udine 1994, 90–92. Zoffoli idézi a rendelkezés szövegét:
   In hac ratione Missam celebrandi plures sacerdotes, in virtute eiusdem sacerdotii et in persona Summi Sacerdotis, simul loquentes et volentes atque unicum sacrificium offerentes, unico actu sacramentali simul conficiunt, denique simul participant. (AAS 57 [1965]: 411). ↩︎