Dogmatikai bizonyosságok a tisztítótűzről I. – A tisztulás tárgya

A kiváló hittudós, Schütz Antal Dogmatikájának alapján válaszolunk meg sokakat foglalkoztató fontos kérdéseket a tisztítótűz kapcsán: először azt, hogy milyen hozzátapadt dolgoktól tisztul a lélek, valamint ezek szükségességéről.

1. A tisztulás tárgya.

a) A tisztítóhely rendeltetése mindenekelőtt azoknak a büntetéseknek lerovása, melyeknek adóssága a földi életben elkövetett és megbocsátott bűnök után fönnmaradt. Ilyenek a legtöbb embernél maradnak (Hittétel: Isten a bűnnel és az örök büntetés adósságával együtt nem mindig törli el az ideiglenes büntetések adósságát.)¹ és a kinyilatkoztatás forrásai, kivált az egyházi előterjesztések elsősorban ezeket említik, mikor szó esik a tisztulás tárgyáról. Ez a lerovás a tisztítóhelyen nem történhetik önként vállalt elégtevő cselekményekkel; az érdemszerzésnek ugyanis vége; egyedül lehetséges útja az isteni igazságtól kirótt szenvedések elviselése (satispassio, non satisfactio).

b) Azok a bűnök, melyek a halálkor még hozzátapadnak a lélekhez, melyek azonban irgalmat találtak a különítéletben. Ezek a bocsánatos bűnök, melyeknek biztos mértékével azonban mi emberek nem rendelkezünk.

A bűn bocsánatos voltát tudvalevőleg alanyi tényezők határozzák meg: a szándékosság, erkölcsi felelősség kisebb foka, melynek biztos megítélésére konkrét esetben csak Isten hivatott. Szerepelnek aztán tárgyi mozzanatok: a helytelen tett súlyossága. Erre nézve sok esetben megegyezés uralkodik a hittudósok között és az Egyház gyakorlatában. Érdekes azonban, hogy éppen itt nem egyezik mindig még a nagy szentatyák fölfogása sem. Arles-i Caesarius szerint pl. olyan bűnök, mint az esküszegés, átkozódás, gyűlölet, harag, irigység, torkosság, álmatagság, piszkos gondolatok, szemek kívánsága nem zárnak ki a tisztítóhelytől. Többek szerint végül is az összes hívők tisztulás után üdvözülnek.

Hogy a tisztítóhely bűnöktől való szabadulást is ad, kétségtelen abból, hogy az Üdvözítő beszél olyan bűnökről, melyek számára van bocsánat a másvilágon. Ami a másvilági bűnbocsánat módját illeti, föltétele mindenesetre a bánat, mely nélkül lehetetlen a bocsánat; a tényleges bocsánatnyerésnek a tisztulás e helyén a bánaton kívül szenvedés az ára.²

Tagadhatatlan, hogy Isten a bűnöket nyomban a halál után is megbocsáthatja; azonban Halensisnek az a föltevése, hogy Isten azt mindig meg is teszi, amennyiben minden üdvözülő haldoklónak erre a célra külön kegyelmet ad: gratia finalis.

c) A lélek megtisztul a vétkes hajlamoktól; vagyis az erkölcsi tökéletességnek oly fokára emelkedik, mely képesíti őt arra, hogy teremtményi közvetítés nélkül közvetlenül Istenből és Istenben éljen.

Újabban több hittudós kétségbe vonta, hogy a bűnök és a bűnös hajlamok is tárgyai a másvilági tisztulásnak. Azonban a teológusok többsége joggal ellenük foglal állást. Állításunkat jelzi már a tisztítóhely, purgatórium elnevezés is; a merő büntetés-adósság elengedését nem lehet tulajdonképpeni értelemben tisztulásnak nevezni, mint azt a firenzei zsinat oly nyomatékosan kiemeli. Azután a tisztítóhely létezését bizonyító legtöbb szentírási³ és hagyományi kijelentés nem is első helyen említi a büntetések lerovását, hanem az erkölcsi tisztulást állítja homloktérbe; ugyanezt nyomatékozza az Egyháznak sok imádsága.⁴

Végezetül pedig az a megfontolás, mely teológiailag igazolja a tisztítóhely létezését, elsősorban arra a tényre támaszkodik, hogy igen sok keresztény nem szolgált rá a kárhozatra, de a mennyország számára is éretlen: a legtöbb igen jámbor ember is, mondja Newman, súlyos zavarban volna, ha hirtelen a mennyországban találná magát. Ezek számára elkerülhetetlen a valláserkölcsileg érlelő, nagykorúsító, a tökéletlen lelkületet az isteni élet befogadásának színvonaláig fokozó átmenet.

A halál maga ezt nem teszi meg. Hisz ezer esetben látjuk, hogy a komoly állásfoglalás és elszántság (amilyen lesz minden üdvözülő lélek számára a halál küszöbének átlépése), a végleges elkötelezés egy irányban még nem adja meg a lelki érettséget és képesültséget a megfelelő élet alakítására is (pl. a jószándékkal megkeresztelkedett zsidónak is rendesen soká nem lesz még «keresztény» a temperamentuma, lelkülete, érzéke). Ha a tisztítóhely csak a büntetés-adósságok lerovására szorítkozik, nincs mit hatékonyan ellene szegezni a transzcendens evolucionizmus megvesztegető alaptételének,⁵ és nem tudjuk a kinyilatkoztatott igazság erejével leküzdeni ezt a csábító tévedést, mely az igazságnak mégis csak egy szemernyi magvát rejti.

A szakadár görögök ezt a mozzanatot tagadják, mert mechanizálni akarták a lelki életet, éppúgy, mint az ortodox protestánsok, akiknek mai unokái aztán kielégítetlenül mindenféle modernizmuson kapnak. A tisztítóhelynek mint a másvilági erkölcsi és lelki tisztulási lehetőségnek tagadása érzékeny rést hagy a hitrendszeren, melyet vallásilag komolyabban érdekelt emberek mindenféle eretnek pótlékkal tömnek be.

Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni: ha Isten irgalmassága a jelen és a másvilágon a büntetések elengedésében, érdemen fölül való jutalmazásban és érdemetlenségen aluli büntetésben érvényesül, akkor Isten szentségének is szóhoz kell jutnia a lelkeknek a mennyország számára való fokozatos fölkészítésében.

Ez a tisztulás természetesen minden érdem nélkül folyik le. A tisztuló lelkek már nem élnek a zarándok állapotban, ahol a legfőbb Jó jelképek és kinyilatkoztatások fátyla alatt jelenik meg nekik, úgyhogy a léleknek önmegtagadásban, hitben, kockázattal kell fölküzdenie magát teljes követésére. A másvilágon, a tisztulás helyén a Jó mint olyan ragyog föl és úgy jelenik meg, hogy lehetetlen gondolni másra, mint szintén kívánatos jóra. Viszont a rossz már nem a jónak álruhájában jár, hanem szintén a maga mezítelen mivoltában; a tisztítóhely büntetései föltárják a rossznak is legbensőbb mivoltát, de egyúttal a legfőbb Jónak is föltétlen értékét, úgyhogy immár semmi hely nem marad az érdemszerzéshez szükséges választás és személyes kockázat számára.

Kérdés. Biztos, hogy a végítélettel megszűnik a tisztítóhely; egy-két hittudósnak ellenkező nézete minden alap nélkül való. Szinte biztos az is, hogy a végítélet kortársai közül sokra szintén ráfér a tisztulás. Miképpen részesülnek benne? – Felelet. Istennek van módja az utolsó időknek számunkra most elképzelhetetlen példátlan szorongatásait és viszontagságait megtenni tisztító tevékenysége szolgáinak, s a tisztítóhely tartamát meg tudja pótolni a fájdalmak nagyobb fokával.

Schütz Antal: Dogmatika II.
Szent István Társulat, Budapest, 1937. 702-703.

1. Luther és Kálvin azt tartották, hogy a bűnbocsánattal mindig együtt jár az összes büntetések elengedése, és ezért legjobb elégtétel az élet megjobbítása. A trentói zsinat szerint «ki van közösítve, aki azt mondja, hogy Isten a bűnnel együtt mindig elengedi az egész büntetést.» (Trid. 14 c. 12 Denz 922)
   A tétel bizonyítását bővebben lásd: Schütz Antal: Dogmatika II. SZIT. 1937. 565-567. ↩︎
2. Thom Mal. 7, 11; in Lomb. IV 21, 1, 1, 2. ↩︎
3. Pl. Mt 12,33 1 Cor 3,15. ↩︎
4. Or. div. pro defunct. n. 7 8 10; benedict. coemet. etc. ↩︎
5. Akiket a különítélet halálos bűnben megátalkodva talál, örökké szenvedik a kárhozat kínjait. Hittétel. A gnosztikusok, Arnobius, a szociniánusok és az újabb ortodox protestánsok egy része (Bothe, H. Weisze) azt tanították, hogy az istentelenek valaha megsemmisülnek. A racionalisták, különösen a transzcendens evolucionizmus modern hívei (teoszofisták, spiritiszták, érzelmi teológusok) sokan úgy gondolják, hogy a kárhozatban is van helye megtérésnek; sőt, hogy valaha minden elkárhozott Istenhez tér; persze többnyire csak azért, hogy új próbánál újból elpártoljon. Az origenistákat elítélte az 543-i konstantinápolyi zsinat (Denz 211.), a tételben kifejezett dogmát ünnepélyesen kimondotta a IV. lateráni, és kivált a II. lyoni zsinat: «Akik tényleges halálos bűnben vagy pusztán eredeti bűnnel terhelten múlnak ki, azoknak lelke nyomban a kárhozatra jut, ahol azonban büntetésük nem lesz egyforma». (Denz 531; 693 714.) A vatikáni atyák előtt is feküdt egy javaslat, mely különösen a halál utáni megtérés lehetősége és a kárhozat kínjainak megszűnése ellen foglalt állást. (Coll. Lacens. VII 517 569.)
   A tétel bizonyítását bővebben lásd: Schütz Antal: Dogmatika II. SZIT. 1937. 683-686. ↩︎