A pszeudokatolicizmus összehoz titeket – reflexió a Hankó-imára és Hodász megszólalására
Éles vita bontakozott ki a KDNP politikusai által szervezett „fogolykiváltó” imádság kapcsán, amelyet Hodász András azzal a bírálattal illetett, hogy a résztvevőknek inkább a pápa gyógyulásáért vagy az állami gondoskodásban élő gyermekekért kellene imádkozniuk. Bár a sajtó ezt a harcot a „politikai vallásosság” és a „szociálisan érzékeny kereszténység” összecsapásaként tálalta, a klasszikus katolikus teológia és Aquinói Szent Tamás rendszere fényében a két szembenálló fél vallásfelfogása tőről metszett rokon: mindkettő ugyanannak a posztzsinati pszeudokatolikus szemléletnek a talaján áll, amelyben az imádság (oratio) elveszíti teocentrikus jellegét, tárgyában a szubjektív értékítélet dominál, megvalósításában pedig babonás és/vagy demonstrítív jelleget ölt.
Amikor a nyilvánosság színe előtt politikai szereplők szent cselekményeket végeznek, s azokat a velük szemben álló (volt) egyháziak morális alapon bírálják, a felületes szemlélő könnyen abba a tévedésbe esik, hogy két gyökeresen eltérő teológiai világkép küzdelmét látja. A KDNP politikusai által Hankó Balázs és társai ügyében szervezett „fogolykiváltó” ima, valamint az erre érkező kritika, miszerint e rendezvény helyett a pápa egészségéért vagy a gyermekvédelmi intézetek lakóiért kellett volna fohászkodni, első látásra a „konzervatív államvallásosság” és a „progresszív szociális kereszténység” kibékíthetetlen ellentétének tűnik.
Aquinói Szent Tamás és a klasszikus neotomista hagyomány fényében azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a két fél közötti ellentét csupán felszíni, mivel vallásfelfogásuk mélystruktúrája azonos. Mindkét álláspont a posztzsinati pszeudokatolicizmus talaján gyökerezik. Ebben a szellemi keretben az istentisztelet (cultus divinus) már nem az Isten iránti objektív igazságosság teljesítése a vallásosság erénye (virtus religionis) által, hanem a szubjektív ítélet, a babonás eszközhasználat és a nyilvános demonstráció szolgálóleánya.
I. A szubjektív ítélet tévedése: Az ima hivatásbeli rendje (ordo orandi) az egyéni prioritások önkényével szemben
A vita első meghatározó síkja arra a kérdésre vonatkozik, hogy miről helyes vagy kötelező imádkozni. Míg az egyik fél a politikai kontextusba helyezett „fogolykiváltást” emeli be az ima tárgyaként, addig a másik fél szubjektív erkölcsi mércével kéri számon, hogy miért nem a pápa egészsége vagy a gyermekvédelmi intézetek lakói képezik a könyörgés kizárólagos témáját.
Szent Tamás kifejti, hogy az imádság (oratio) lényege az értelmes lélek Istenhez való emelkedése (elevatio mentis in Deum), amely a vallásosság erényéhez (virtus religionis) tartozik. A vallásosságnak ez az erénye pedig az igazságosság (iustitia) mellékerénye, amelynek célja, hogy megadja Istennek azt a tiszteletet és hódolatot, amely Őt mint minden létező legfőbb Őselvét és Célját megilleti. Az imádságnak megvan a maga objektív teológiai rendje (ordo caritatis in orando):
- elsősorban az örök üdvösséget és a spirituális javakat (bona spiritualia) kell kérnünk abszolút módon
- az ideigvaló és testi javakat (bona temporalia) pedig csak feltételesen (sub conditione) vagyis annyiban és úgy, amennyiben azok az örök üdvösséget és Isten dicsőségét szolgálják.
Amikor az imádság tárgyát a hívő vagy a politikai szereplő saját szubjektív szelekciója alapján határozza meg, kinevezve bizonyos ideigvaló ügyeket „helyesnek”, másokat pedig „helytelennek” vagy „nem eléggé fontosnak”, az ima kikerül az objektív teológiai rendből. Ha az emberi ész a maga korlátozott, szubjektív kategóriáit teszi meg az istenkapcsolat zsinórmértékévé, elenyészik az istentisztelet teocentrikus jellege. A KDNP kezdeményezése és a vele szemben megfogalmazott kritika egyaránt abba a hibába esik, hogy az imát a saját immanens politikai és morális preferenciáinak rendelje alá. Ahelyett, hogy a lélek Isten felé emelkedne, Isten szent nevét és az imádság szent aktusát rángatják le az emberi észlelések és szubjektív vélemények szintjére.
II. A babonaság (superstitio) és a mágia: az ima mint eszköz
A vita második, mélyebb rétege az ima természetének félreértéséből fakad. Ugyanis mindkét fél úgy kezeli az imádságot, mint valami automatikus varázsigét vagy eszközt, amelynek közvetlen ideigvaló vagy politikai hatást kell kiváltania.
A tomista teológiában a babonaság (superstitio) nem pusztán a bálványimádást jelentheti, hanem az igaz Isten olyan tiszteletét is, amely helytelen vagy felesleges módon (indebito modo) történik. Szent Tamás határozott tanítása szerint az imádság nem arra szolgál, hogy Isten örök és változatlan kormányzását megváltoztassuk, hanem arra, hogy az alázatos kérés által elnyerjük azt, amit a Mindenható Isten az örökkévalóságtól fogva úgy határozott, hogy az imák által ad meg nekünk.
Amikor egy politikai közösség az imát fogolykiváltó szándékkal, mintegy a politikai vagy jogi folyamatokra gyakorolt közvetlen ráhatás eszközeként alkalmazza, az istentisztelet veszélyesen közel kerül a babonás szertartásoskodáshoz (observantia superstitiosa). Ebben a megközelítésben az ima elveszíti alázatos, kérő és Isten akaratának magát alávető jellegét, s ehelyett egyfajta mágikus erővé válik, amellyel az ember a maga földi céljait próbálja kikényszeríteni.
Ugyanez a babonás gyakorlat tükröződik a bíráló álláspontban is. Az a szemlélet, amely az imát az alapján méri és osztályozza, hogy az milyen közvetlen társadalmi vagy humánus hasznossággal bír (például betegségek gyógyulása vagy szociális intézmények támogatása), a vallást tisztán horizontális, immanens jótékonysági funkcióra szűkíti le. Aquinói Szent Tamás kifejezetten rámutat, hogy Isten nem mindig a mi közvetlen, ideigvaló kívánságaink szerint hallgat meg bennünket, hanem az üdvösségünk nagyobb javára tekintve. Az imát mágikus vagy szociális szerszámmá degradálni mindkét oldalon a babonaság azon fajtája, amely az Istennek járó tiszteletet (latria) emberi érdekek szolgálatába állítja.
Ez a párhuzam még élesebben megmutatkozik, ha a két fél által felhozott konkrét imaszándékokat vetjük alá a dogmatikai és morálisteológiai analízisnek.
Amikor egy büntetőeljárás alatt álló politikus „szabadulásáért” imádkoznak, az imát feltétel nélküli politikai eszközzé alacsonyítják:
- Helytelen ima: fohászkodás a világi felelősségre vonás alóli mentesülésért, mintha a fizikai szabadság abszolút jó volna, s a bírósági ítélet felülírása Isten kötelessége lenne.
- Helyes ima: A katolikus ima nem a büntetés elkerülését kéri. Amennyiben az érintett bűnös, az ima arra irányul, hogy a büntetés mint gyógyító orvosság (poena medicinalis) az igazság helyreállítását, a valódi bűnbánatot (contritio) és így a lélek örök üdvösségét szolgálja. Amennyiben pedig az érintett ártatlan, a helyes ima azért esdekel, hogy a jogtalanul elszenvedett megpróbáltatást krisztusi türelemmel viselje, s az a Krisztus keresztjével egyesült engesztelő áldozattá (sacrificium expiatorium) váljon a saját és mások üdvösségére.
Ugyanígy, amikor a bíráló oldal a pápa betegsége kapcsán a testi gyógyulást számon kérve mutat rá az egyedül helyes imatémára, elvéti a keresztény eszkatológia lényegét:
- Helytelen ima: A testi gyógyulás kizárólagos, feltétel nélküli kikövetelése, mintha a földi élet meghosszabbítása volna a legfőbb jó, s a betegség puszta értelmetlen csapás lenne.
- Helyes ima: A katolikus ember nem a testi létezés mindenáron való meghosszabbításáért imádkozik, hanem azért, hogy a betegséget a szenvedő főpásztor krisztusi türelemmel és megadással viselje, az a lelki gyarapodását szolgálja, s amennyiben eljött az órája, a szentségek kegyelmében részesülve elnyerje a jó halál (bona mors) kegyelmét, hogy ne érje őt készületlenül a Teremtővel való találkozás.
III. Demonstratív vallásosság: az istentisztelet mint politikai és szociális színpad
A kerekedett vita harmadik jellegzetessége a demonstratív jelleg. Az ima itt nem a belső szoba elrejtettségében, az Isten jelenlétében való elmerülésként történik, hanem a nyilvános színpadon, demonstratív céllal.
Szent Tamás az istentisztelet elemzésekor hangsúlyozza, hogy a külső istentiszteleti cselekedeteknek (cultus exterior) szigorúan a belső istentiszteletet (cultus interior) – az ész és az akarat Istenhez való kapcsolódását – kell szolgálniuk és abból kell táplálkozniuk. Ha a külső vallási gesztus elszakad a belső áhítattól és alázattól, s ehelyett a látványosságra, a politikai vagy morális üzenetértékre helyeződik a hangsúly, akkor az actus religionis átalakul a képmutatás (hypocrisis) és a világi felhangok bűnévé.
A KDNP rendezvénye esetében a demonstráció a politikai kinyilatkoztatás és identitáskifejezés formáját öltötte: az ima itt a nyilvános szféra felé intézett demonstratív gesztus, amely az egyházi rítust politikai állásfoglalássá alakítja. Ezzel szemben a bíráló kritika sem a tomista értelemben vett oratio mélységéből táplálkozik, hanem a posztmodern, demonstratív moralizálásból: a nyilvános felháborodás és a szociális erényfitogtatás – divatos kifejezéssel virtue signaling – eszközeként használja fel az imádság témáját.
Mindkét fél a nyilvánosság színházában lép fel, ahol az ima már nem Isten imádása (latria), hanem a nézőközönségnek szóló üzenet. Ez a demonstratív használat megfosztja az imát annak szent, transzcendens jellegétől, és a politikai-szociális csatározások puszta kellékévé alacsonyítja le.
Konklúzió: visszatérés a virtus religionis teocentrikus alapjaihoz
A kibontakozott vita végső tanulsága teológiai szempontból egyértelmű: a politikai vallásosságot gyakorló körök és a velük szemben megfogalmazott kritikák egyazon tőről fakadnak. Mindkét álláspont a posztzsinati pszeudokatolicizmus immanens, anthropocentrikus alapzatán áll.
A klasszikus, hagyományhű katolicizmusban és a tomista szintézisben a vallásosság (religio) nem az emberi vágyak és politikai akaratok kivetülése, hanem az Isten iránti hódolat objektív erénye. Ebben a szemléletben az ima nem politikai fegyver, nem mágikus kívánságlista és nem is demonstratív szociális kiáltvány, hanem a véges teremtmény alázatos, Isten akaratában megnyugvó hódolata az ipsum esse subsistens előtt.
Amíg a hazai egyházi és politikai szereplők nem térnek vissza a religio objektív, teocentrikus alapjaihoz, addig az imádság körüli viták nem a hit elmélyülését, hanem csupán a vallásosság teljes szekularizációját, elértéktelenődését és nevetségessé válását fogják szolgálni.
Caietanus
Felhasznált irodalom:
- STh II-II, q. 81, 83, 92, 93, 111
- Summa Contra Gentiles lib. III, cap. 95-96, 146.
- Horváth Sándor, Synthesis theologiae fundamentalis
- Reginald Garrigou-Lagrange, The Three Ages of the Interior Life
- Reginald Garrigou-Lagrange, Love of God and the Cross of Jesus
- Reginald Garrigou-Lagrange, Our Saviour and His Love for us