A budapesti papság kiadatlan ’56-os körlevele

Grősz József kalocsai érsek hagyatékában maradt fenn az a körlevéltervezet, melyet a budapesti papság szövegezett az antibolsevista felkelés kapcsán. A magyar egyház és a különböző társadalmi osztályok szabadságharcban való egymásra találásáról szóló szöveget alább teljes terjedelmében közöljük.

Az isteni gondviselés terveiben benne vannak a nagy történelmi megrázkódtatások: a háborúk, a forradalmak is. Miként a vihar kicsavarja a korhadt fákat és letépi a száraz ágakat, úgy ezek a történelmi viharok is nemegyszer elsöprik, ami megérett a pusztulásra és helyet készítenek az életképesebb újnak.

Napjainkban is ilyen elemi erejű történelmi vihar tanúi lehetünk. Ez a vihar egyfelől az intézményessé tett hazugság ellen támadt, másfelől az emberi személyiség istenadta jogainak megnyirbálása ellen politikai és világnézeti tekintetben egyaránt.

S ami több: a vihar rátalált minden emberi kultúra és társadalom el nem múló eszményeire. Egyrészt az igazmondásra, amelynek hiánya elundorította a lelkeket. Másrészt arra a társadalmi igazságosságra, amely mindenkinek emberhez méltó életfeltételeket biztosít, és amelynek oly sokirányú és vakmerő megsértése felkelésre bírta az egész magyar nemzetet. Különös örömünkre szolgál annak megállapítása, hogy ezzel a magyar nép nem csupán döntő bizonyságot szolgáltatott életerejéről, hanem tanúbizonyságot tett gyökeresen keresztény gondolkodásáról is. Az igazmondás és az igazságosság erénye ugyanis a keresztény erkölcstannak mindig alapvető pillérei voltak.

Maga Krisztus tanította, hogy a „sátán a hazugság atyja”, s az életnek is tanulsága, hogy a hazug emberek önakaratukból előbb-utóbb a sátán szolgáivá lesznek. Ami pedig az igazságosság erényeit illeti, a Teremtő Isten szavát: „Hódítsátok meg a földet!” — XIII. Leó pápa — a szentatyák ősi tanításával megegyezően — már a múlt század végén úgy értelmezte, hogy a föld és javainak használati joga az emberiség egészét illeti. S ezt a jogot sem egyesek, sem egyes társadalmi osztályok ki nem sajátíthatják a többiek kárára.

Tanítói tisztünkből kifolyólag rá kell mutassunk még arra az igazságra is, hogy mind az igazmondáshoz, mind a társadalmi igazságosság megvalósításához nélkülözhetetlenül szükséges a kivételt nem ismerő felebaráti szeretet. Csak Jézus Krisztus áldozatos szeretetének útján járó ember és társadalom biztosíthatja az igazmondást a félelem ellenére is, az igazságosságot pedig a kapzsiság, vagy éppen a vérengző tömegszenvedélyek ellenére is. E felebaráti szeretet biztos forrása és táplálója pedig a Jézus Krisztus iránti szeretet a lélek mélyén.

Az utolsó századok történelmi viharai – legfőképpen ez az utóbbi – nem mentek el nyomtalanul az Egyház emberi arca, nevezetesen az egyes társadalmi osztályokkal való kapcsolata fölött sem. Krisztus akarata szerint az Egyház elsődleges gondja nem annyira a hatalmasok és a gazdagok, mint inkább az elesettek, a szegények, akik az élet árnyékosabb oldalán járnak. Az Úr Jézus azt tanítja, hogy az evangélium „a szegényeknek hirdettetik”. Szent Pál is arról beszél a korintusi híveknél, hogy az Isten inkább a világ szemében gyöngéket, a megvetetteket, a semminek látszókat hívta magához, mint a hatalmasokat és előkelőket. Mégis – és ezt fájdalmasan kell megállapítanunk – az Egyház az utóbbi két évszázad folyamán nem fordított elegendő gondot az előtérbe kerülő új osztályra, az ipari munkásságra. Csak az Egyház aránylag kevés legjobbjairól lehet elmondani, hogy segítettek ennek az osztálynak jogos földi igényeinek kiharcolásában. Így következhetett be a múlt század folyamán az a szomorú tény, amit XI. Piusz pápa a század legnagyobb botrányának mondott, hogy Krisztus Egyháza elvesztette éppen ezt a munkás réteget.

Ezért szolgál különös örömünkre, hogy a szél fordul, s e mostani viharban éppen a munkások felől hangzott el a legerőteljesebb hangon, hogy gyermekeiket keresztény hitben és erkölcsben kívánják nevelni. Bár tudjuk, hogy az Egyháznak még további szolgálatokat kell teljesítenie a munkásosztály felé, hogy bizalmát egészen megnyerhesse, mégis mily boldog reménység arra gondolni, hogy a jövő az Egyház erős bástyájává teheti azt a munkástársadalmat, amelyet az ateizmus az Egyház megdöntésére akart mozgósítani.

A munkásság ezen magatartása és töretlen erejébe vetett reménységünk külön is késztet minket arra, hogy félreérthetetlen nyíltsággal foglaljunk állást igazságos követelései mellett. Nagyobb darab kenyeret a munkásságnak, mellyel boldog és tiszta otthont teremthet magának és a nemzetnek. Szabadságot és jogot, hogy életét a maga akarata szerint irányíthassa. Ez a réteg igenis megérett arra, hogy kezébe vehesse nemcsak saját sorsának irányítását, hanem az értelmiséggel és a parasztsággal együtt az egész nemzet ügyeinek intézését is.

S aki sohasem hagyta el az atyai házat, a magyar parasztságot is biztosíthatjuk arról, hogy – híven az 1945 óta elhangzott összes e tárgyú nyilatkozatainkhoz – a püspöki kar a mostani vihar után sem törekszik a ’45 előtti gazdasági rend, azaz a nagybirtokok visszaállítására. Hanem azt kívánja, hogy valósuljon meg a Szent István-napi ének szava: „Virágos kert vala híres Pannónia…” – azaz, hogy parasztságunk szabadon választhassa meg azt a termelési rendet, amelyben maga és az ország javára minél gyorsabban felvirágoztatja mezőgazdaságunkat.

A magyar társadalom értelmiségi rétegéből azok, akik hitet téve az igazság mellett kijelentették, hogy „többé nem hazudnak” – vagy akik eddig sem tették – bizonyos, hogy krisztusi szellemben jártak el, s az írástudók és farizeusok bűnével fordultak szembe. Olyan magatartás ez, ami az egész művelt világ becsülését szerzi meg azoknak, akiket a megtorlással való fenyegetés sem képes többé letéríteni az igazság útjáról. Példájuk legyen eligazítás minden magyar számára. Az igazság alapján álló értelmiség biztos talpkövet választott saját jövőjének és az egész nemzet életének épületéhez.

Az igazmondás és az igazságosság fényes zászlaját a legnagyobb lelkesedéssel a magyar ifjúság emelte fel a meginduló vihar első napjaiban. Mélységes megnyugvást hozott ez aggódó szívünknek, mert az elmúlt évtized alatt sokszor láttuk fájdalommal és majdnem tehetetlenül távolodni őket nemcsak az Egyház anyai karjától, hanem az emberi élet alapvető erkölcsi törvényeitől is. A keresztény édesanyák féltő gondját és a család ölén végzett mélyreható nevelő munkáját véljük felismerni abban, hogy így feltörhetett fiainkban, lányainkban a szabadság és tisztaság utáni vágy.

Hálánk és imánk kíséri ezért a magyar édesanyákat. Az ifjúságért érzett aggodalmunk pedig örömre és büszkeségre fordult és bízunk benne, hogy az igehirdetésre kedvezőbbnek ígérkező jövő öntudatos és hitvalló keresztény nemzedékké fogja alakítani őket.

Kedves Híveink!

Az Egyház és a magyar nép eszményeinek ez a magasztos találkozása is sürget minket arra, hogy mielőbb sürgessük híveinket vallási igényeinek mentől teljesebb kielégítésére. Ennek érdekében a magyar püspöki kar egyrészt előttetek, kedves híveink és a magyar nép teljes nyilvánossága előtt is ünnepélyesen hangoztatja elidegeníthetetlen jogát az evangélium teljes szabadságú terjesztésére és mindarra, ami ennek eszköze.

Másrészt tudomástokra hozza, hogy erőit megfeszítve mindent elkövet, hogy az illetékes állami szervek is mielőbb elismerjék ezen jogait. Bízva ennek sikerében felszólítunk titeket, kedves híveink, kérjétek ti is erre a mi Urunk, Jézus Krisztust, akinek áldása legyen mindig rajtatok. Ámen.

A budapesti papság hívekhez szóló körlevéltervezete.
In.: Dokumentumok Grősz József kalocsai érsek hagyatékából 1956-1957.
Szerk.: Kálmán Peregrin.
Szent István Társulat, Budapest, 2011. 289-291.