A tizenkettőből egy áruló – ma is

Júdás nagyszerdai árulása nem egyszeri esemény: előképe mindazoknak a klerikusoknak, akik elárulják hivatásukat. És noha a világ szemében csak az számít bukott papnak, akinek pénzügyi vagy szexuális botrányai vannak, a leggyakoribb árulás az eretnekség. Amelyért pont az antiklerikális világ ajánl harminc ezüstöt.

A katolicizmussal szemben újra és újra előkerül ugyanaz a közhelyes, mégis sokak szemében súlyos érv: íme, a rossz szolgák, íme, a méltatlan papok, íme azok, akik életükkel rácáfolnak arra, amit ajkukkal hirdetnek. Nem mintha bármely eszmeiség, politikai rendszer vagy emberi intézmény kevésbé hemzsegne a maga bukott alakjaitól, de mégis az Egyház esetében ez a vád különös éllel tér vissza, mintha a rossz szolgák létezése magát Krisztus igazságát cáfolná.

Csakhogy éppen itt mutatkozik meg az evangélium dermesztő realizmusa. Krisztus nem egy idealizált közösséget alapított, amelyet a történelem később rontott meg, hanem már kezdetben, a legbelső körben jelen volt a hűtlenség.

Júdás személyében nem pusztán egy egyszeri árulót látunk, hanem az összes bukott és eretnek klerikus előképét, akik jelen voltak és jelen lesznek az Egyházban az idők végezetéig.

Júdás együtt járt Krisztussal, hallotta tanítását, látta csodáit, részesült a kiválasztottság kegyelmében, és mégis elárulta. „Egy a tizenkettő közül.”

Az evangélium figyelmeztet mindenféle naiv egyházképpel szemben: nem a tudatlanság, nem a távolság, nem az egiztenciális körülmények tették árulóvá. Ő az a nyugtalanító valóság, amely minden korban újra és újra felbukkan.

Ám ma, amikor a világ „rossz papokról” beszél, szinte kizárólag a botrány nyelvén gondolkodik. A közbeszéd azokra mutat rá, akik pénzügyi visszaélésekbe keverednek, akik erkölcsileg elbuknak, akik szexuális bűnökkel fertőzik meg hivatásukat. De mi történik akkor, amikor a hűtlenség nem az életvitelben, hanem a tanításban jelenik meg?

Nem csak az árulás, amire a világias közvélemény ráugrik. Sőt, a legveszélyesebb árulás éppen az, amely a fásult hívekben nem kelt feltűnést vagy felháborodást. És ennek maga az antiklerikális világ a felbujtó rabbija.

Amikor egy pap nem azt tanítja, amit az Egyház mindig és mindenütt vallott, amikor elmos határokat, relativizálja az igazságot, vagy saját véleményét emeli a hit helyére, akkor nem egyszerűen „új megközelítést” kínál. Ez az árulás csendesebb, hiszen nincs benne azonnali botrány, nincs rendőrségi ügy, nincs címlap. Nem vált ki felháborodást, mert a modern ember számára a hit kérdései már nem tűnnek abszolútnak. Ami tegnap még eretnekség volt, ma „véleménykülönbségként” jelenik meg. Ami egykor a hit elárulásának számított, ma sokak szemében puszta hangsúlyeltolódás.

Ma a harminc ezüst a Krisztus ügyével szemben közömbös és ellenséges világiak tapsa, elismerő mosolya és vállveregetése. A mai harminc ezüst gyakran a nyilvánosság kegye, a médiatér ünneplése és az egyházellenes szellem elismerése.

Ám Júdás tragédiája nem ér véget az árulás pillanatában. Amikor rádöbben tettének súlyára, visszaviszi az ezüstöt, de már sem ő, sem a bér nem kell azoknak, akik felhasználták. Az áruló a megbízói számára soha nem személy, csak eszköz. Amíg hasznos a rombolásban, futtatják, ünneplik, biztatják, ám amikor szerepe véget ér, hideg közönnyel félreállítják. Ugyanez a logika ismétlődik meg ma is, amikor az Egyház tanítását relativizáló papot a katolicizmussal szemben ellenséges körök felemelik, szerepeltetik és dicsérik.

Nem ő kell nekik, hanem az általa okozott repedés. S amikor többé nem szolgálja céljaikat, ugyanazzal a közönnyel ejtik el, amellyel Júdástól is elfordultak a harminc ezüst urai.

A pap hivatása nem merül ki abban, hogy elkerüli a nyilvános bűnöket. Küldetése az, hogy hűségesen őrizze és továbbadja azt, amit kapott. Ha ebben hűtlenné válik, akkor nem csupán önmagát veszélyezteti, hanem azokat is, akik rábízták magukat. Az ilyen árulás nem feltétlenül látványos, de annál mélyebb sebeket ejthet.

Júdás árulása sem pusztán egy erkölcsi bukás volt, és nem egyszerűen pénzért elkövetett bűn. Van, aki nyílt bűnnel árulja el, van, aki csendes elhajlással. Van, aki botrányt okoz és vannak, akik lassan, szinte észrevétlenül vezetik félre a rájuk bízottakat.

A kérdés tehát nem az, hogy vannak-e rossz papok. Ez soha nem volt kérdés: Krisztus maga számolt ezzel. A kérdés az, hogy felismerjük-e az árulás különböző formáit – és hogy megőrizzük-e azt az érzékenységet, amely nemcsak a botrányra, hanem az igazság eltorzítására is reagál.

Caietanus