Szent Benedek Európa építője és védőszentje – XII. Piusz körlevele
Március 21. Szent Benedek apát hagyományos ünnepnapja. Ennek alkalmából osztjuk meg XII. Piusz enciklikájának részletét, amelyben Szent Benedeket méltatja, mint aki a romlott modern Európa újjáépítésében példaképünk lehet.
[…] A gondviselő Isten rendeléséből akkor tűnt föl e sötétségbe merült világban, amikor nemcsak az Egyháznak, hanem az állami rendnek és emberi művelődésnek létét és fönnmaradását is végveszély fenyegette. A római birodalom, amely oly nagy dicsőségnek jutott el csúcspontjára, s amely bölcs és alkalmazkodó jogrendjével annyi népet, törzset és nemzetet tudott maga mellé oly módon lekötni, hogy „inkább a földkerekség gyámolítójának, mint urának lehetett volna nevezni”1 – mint minden földi dolog, ekkor már hanyatlásához közelgett; bensejében ugyanis meggyöngült és megromlott, kívülről pedig az északról rárontó barbárok betörései tördelték szét, s így nyugati részeire szörnyű pusztulás zúdult.
Ebben a dühöngő viharban, ebben az óriási vészben honnan ragyogott föl az emberi társadalom közösségének számára a remény, honnan kapott segítséget és védelmet, hogy mint valami hajótörésből létét és megvolt értékeinek legalább maradványait megmenthesse? Kétségtelenül az Egyházból.
A földi kezdeményezések és földi intézmények ugyanis mindannyian, minthogy csupán emberi bölcsességre és emberi erőre támaszkodnak, az idők folyamán egymást váltva keletkeznek, eljutnak csúcspontjukig, s azután természetüknél fogva nyomorúságosan elernyednek, lehanyatlanak és elpusztulnak: a Megváltónktól rendelt közösségnek ellenben isteni Alapítója kifogyhatatlan felsőbb életerőt adott, s ez fönntartja és segíti, s így győzedelmeskedik az idők, körülmények és emberek gonoszságán, romjaikból és roncsaikból boldogabb új korszakot támaszt, s a keresztény tanítás és keresztény szellem által a polgárok, népek és nemzetek számára új társadalmat alapít és épít. […]
Mai korunk is, amelyet annyi válság, pusztítás és rombolás dúlt föl és tart még mindig remegésben, megtalálhatja nála sebeinek orvosságát. Mindenekelőtt azonban jól gondolják meg és ne feledjék, hogy az emberi társadalom legbiztosabb és legszilárdabb alapja a vallás fölséges tanítása és erkölcsi törvényei; ha ezeket kikezdik vagy föllökik, nyilvánvaló, hogy szükségszerű következetességgel fokról-fokra összedől az igazság rendjének, a békének, az embernek és népek jólétének minden tartóeleme.
Hiszen amit Szent Benedek rendjének története, amint láttuk,2 oly világosan tanúsít, azt már az ősi pogány kor lángelméje is átlátta, amikor így nyilatkozott: „Ti főpapok … a vallással a várfalaknál is jobban megvéditek a várost”,3 továbbá: „Ha ezek (az istenfélelem és a vallás) kipusztulnak, zavar és nagy kavarodás áll be az életben; s ha nem tisztelik többé az isteneket, nem tudom, nem válik-e semmivé az emberiség kölcsönös bizalma és közössége s az egyik legfontosabb erény, az igazságosság.”4
Első és legfontosabb tehát a legfőbb isteni tekintély tisztelete, szent törvényeinek megtartása a magán- és közéletben egyaránt; ha e törvényeket semmibe sem veszik, semmi emberi hatalomnak sem lesz ereje a nép fölszított szenvedélyének megzabolázására és igazságos korlátok közé való szorítására. Mert a jog és tisztesség épülete egyedül a vallás alapjain nyugszik.
De másra is int és tanít a szent Pátriárka, amire korunknak annyira szüksége van: arra tudniillik, hogy Istent nemcsak tisztelni és imádni, hanem, mint Atyánkat, odaadó szeretettel szeretni is kell. Ennek a szeretetnek mai sajnálatos elernyedése és elhidegülése az oka annak, hogy az emberek legtöbbje inkább a földi javakat keresi, mint az égieket, mégpedig olyan féktelen vetélkedéssel, amely nem egyszer heves összecsapást vált ki s elkeseredett ellenségeskedést és gyűlöletet szít. Pedig természetszerű kötelességünk az, hogy az örök Istent, akinek életünket köszönjük, s aki számtalan jótéteményével halmoz el bennünket, mindennél jobban szeressük, egész valónkkal feléje forduljunk és hozzá törekedjünk. […]
Ha ezek az elvek, amelyektől vezérelve Szent Benedek világossággal és megújuló életerővel telítette, tisztultabb erkölcsökre emelte és nevelte korának romladozó és nyughatatlan társadalmát, ma is mennél szélesebb körben újra érvényre és erőre jutnak, akkor kétségtelenül sokkal könnyebben ki tud menekedni korunk is a hasonló szörnyű hajótörésből, helyre tudja hozni anyagi és lelki veszteségeit s megtalálja mérhetetlen szenvedéseiből való gyógyulásának alkalmas és eredményes módját.
Arra is megtanít ezenkívül bennünket, Tisztelendő Testvérek, a bencés rendnek alapítója és törvényhozója – amit ugyan ma szívesen és fennen hangoztatnak, de a gyakorlati életben túlságosan is sokszor nem valósítanak meg úgy, amint illenék és kellene, – hogy az emberi munka nem valami megvetendő, gyűlöletes és terhes dolog, hanem inkább szeretnivaló, tiszteletet érdemlő és örömet szerző.
A tevékeny élet ugyanis, akár a föld művelésében, akár az ipari munkában, akár a tudományok művelése terén fejti ki erőit, nem lealázza, hanem megnemesíti a lelket; nem szolgaságba kényszerít, hanem a bennünket környező dolgoknak, amelyekre munkánk irányul, úgyszólván urává és parancsolójává tesz.
Maga Jézus sem tartotta méltatlannak magához, hogy amíg mint ifjú az otthon falai között élte rejtett életét, nevelőatyjának műhelyében ácsmunkát végzett, s az emberi munkát isteni verítékével szentelte meg. Ne feledjék tehát nemcsak azok, akik a tudományokba való elmélyedésnek szentelik idejüket, hanem azok se, akik kezük munkájával dolgoznak mindennapi kenyerükért, hogy olyan nemes dolgot végeznek, amellyel nemcsak a maguk igényeinek kielégítését, hanem az egész társadalom közös javát is módjuk van szolgálni. De végezzék, mint Benedek pátriárka figyelmeztet, Istenhez emelt szívvel és lélekkel; nem kényszerből, hanem szeretetből; végül – még amikor törvényes jogaikat védik is – nem mások helyzete iránti féltékenykedéssel, nyugtalansággal és elégedetlenséggel, hanem a béke és az igazság rendje szerint. S emlékezzenek meg az isteni rendelésről: „Arcod verítékével eszed kenyeredet”;5 mert ezt az isteni parancsot engedelmességből és a bűn jóvátételére minden embernek egyaránt teljesítenie kell.
Különösen pedig ne feledkezzenek meg arról, hogy a földi és mulandó dolgok közül, amelyeket akár az értelem éle boncol és kutat, akár a kéz fáradtságos munkája alakít, napról napra mind nagyobb igyekezettel az égiek és maradandók felé kell törekednünk, hiszen csak akkor élvezhetjük majd az igazi békét, derűs nyugalmat és meg nem szűnő boldogságot, amikor ezeket elértük. […]
Ebben a nekünk oly kedves reménységben adjuk Reátok egyenként, Tisztelendő Testvérek, s a mindegyiktek gondjaira bízott egész nyájra, valamint e dicsőséges törvényhozónak, tanítónak és atyának egész szerzetescsaládjára az égi kegyelmek zálogául s lelkünk kiáradó szeretetének tanújául apostoli áldásunkat.
Kelt Rómában, Szent Péternél,
1947. március 21-én,
Szent Benedek ünnepén, pápaságunk kilencedik évében.
XII. Piusz
XII. Piusz: Fulgens radiatur (1947)
A teljes körlevél elérhető a PPEK odalán.